15.fejezet - Tisztuló kép

Ring-ring-ring!
A telefonom ébresztője otrombán, zavaró hirtelenséggel szakított ki békés álomvilágomból. Arminnal szinte tökéletes összhangban hallattunk elégedetlen morgást, majd mindketten felültünk. Reggel hat volt, és mi alig aludtunk pár órát. A telómért nyúltam, és gyorsan leállítottam a jelzést mielőtt bármelyikünk végképp agybajt kapott volna tőle, aztán szinte kérdőn Armin felé fordultam. Még alig ébredt fel, de a tekintetében riadtságot észleltem.
- Basszus, el is felejtettem, hogy neked még iskola van - húzta el a száját, és azon nyomban elkezdett kikászálódni az ágyamból. Elkaptam a karját.
- Nos, igen... - nyújtottam el a mondat első felét - De tudod... Olyan rossz idő van ma! Sötét van, hideg, és az eső is esik. Arról nem is beszélve, hogy felelni fogunk töriből, tesin pedig az ingafutást gyakoroljuk. Nekem viszont van három eredeti szülői igazolásom.
- Visszafekszünk? - nézett rám vigyorogva.
- Naná.
Visszabújtunk a takaró alá, és elhelyezkedtünk: Armin a párnámra hajtotta a fejét én pedig a vállára az enyémet. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik.
- Mi az?
- Semmi. Csak... örülök hogy rendben vagyunk.
- Miért ne lennénk? - könyököltem fel, miközben az arcát fürkésztem.
- Nos, egy kicsit féltem, hogy amikor felébredünk, te bepánikolsz, kiborulsz, és a végén kiraksz az utcára meztelenül, és többet nem is keresel. Megkönnyebbültem.
- Ilyet feltételezel rólam? - ráncoltam a szemöldököm bujkáló mosollyal - Gonosz vagy. Például, egész biztosan engedném, hogy felöltözz. Tudod, elég hideg van odakint, ráadásul a zsaruk sem örülnének egy újabb közszeméremsértőnek.
- Milyen kedves tőled - mosolygott szarkasztikusan - Na és a kiborulással mi a helyzet?
- Hmmm - tűnődtem el - Az még benne van a pakliban. De nyugi, valószínűleg úgysem rád leszek kiakadva, hanem  magamra. Az önmarcangolás a specialitásom.
- Jó tudni. Azt hiszem, itt kéne maradjak, hogy vigyázzak rád - ölelt át szorosan. Odahajoltam, és megcsókoltam.
- Engedélyezve - súgtam a fülébe - De most már aludjunk. Különben hiába lógom el a sulit.
- Rendben.
Puszit nyomott a homlokomra, aztán közelebb húzott, az arcát a nyakam gödröcskéjébe temette. Pár perc múlva már aludt is.
Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Természetesen képtelen voltam álomba merülni. Nem akartam Armint aggasztani ezzel, de korántsem vettem olyan könnyen a kapcsolatunkban beállt hirtelen, gyökeres változást mint ahogy azt állítottam. Hogy is vehettem volna? Túl sok kellemetlen gondolathoz kellett hozzászoknom. Kezdve mindjárt azzal, hogy bár még mindig nem tudom pontosan, mit érzek Armin iránt (és van egy sanda gyanúm, hogy ezzel ő is így van), úgy dobtam oda neki a szüzességemet, mintha mit sem számítana. Ráadásul már előre látom, hogy akármennyire is nem akarjuk, egy idő után definiálnunk kell a majd a kapcsolatunkat, arra az égetően kínos beszélgetésre pedig még korántsem vagyok felkészülve. Ja, és egyébként nekem van egy bátyám is, aki speciel Armin legjobb haverja, és akivel szintén kezdeni kéne valamit. Helyben vagyunk. Mi a fenét kéne csinálnom? Armin vajon tényleg olyan nyugodt és magabiztos, mint amilyenek mutatja magát? Vagy ő is szerepet játszik az én kedvemért? Beszélnünk kéne róla... de túlságosan is félek szóba hozni.
Lenéztem Armin békés, alvó arcára, és valami megmagyarázhatatlan gyöngédség fogott el. Bár még mindig kavarogtak bennem az érzések, egy dologban biztos voltam. Nem akarom őt elveszíteni.
De ehhez meg kell hogy beszéljünk néhány dolgot. Igazából nem akarok előtte titkolózni. Csak... még erőt kell gyűjtenem, hogy zökkenőmentesen menjen a dolog. Igen, ezt kell tennem. Kicsit kínos lesz, sőt, nagyon, de legalább őszinte leszek hozzá és magamhoz.
Felsóhajtottam. Akárhogy is, mindenesetre nem lesz egy kéjmámor az a beszélgetés. Egyelőre jobb nem is gondolni rá. Majd valamikor... Nem is kell, hogy most legyen. Valamikor megejtjük a dolgot.
A gondolattól is megborzongtam, szinte védekezőn fúrtam az arcom Armin mellkasába. A bőre melege,az illata és a szívdobogásának hangja megnyugtatott. Minden rendben lesz. Ő itt van velem. Együtt kitalálunk valamit.
És bár pár perccel azelőtt még egészen biztos voltam abban, hogy nem fogok tudni elaludni, lassan elszenderedtem. Gyávaság volt tőlem. Elmenekültem a valóságtól, egy olyan világba, ahol nincs más, csak Armin meg én, ahogy a takaró alatt összebújva talán ugyanarról álmodunk.

*

A második ébredésem jóval kellemesebb volt. Körülbelül reggel kilenc lehetett, amikor, magam sem tudom miért, hirtelen felpattant a szemem. Armin arca volt az első, amit megláttam (nem is csoda, hiszen csak pár centire volt az enyémtől). Vakítóan kék szeme komolyan tanulmányozott. Aztán feleszmélt, és rámmosolygott azokkal az édes gödröcskékkel. Megdörzsöltem a szemem - egy pillanatra úgy éreztem, mintha délibábot látnék.
- Szia - mormogta halkan - Ugye, nem én ébresztettelek fel?
Ezt nem tudtam biztosan, de azért megráztam a fejem.
- Akkor jó. Nem állt szándékomban. Tudsz róla, hogy milyen gyönyörű vagy, amikor alszol?
Ezen meglepődtem. Szarkazmus jeleit kezdtem keresni az arcán, de nem találtam. Komolyan gondolta. Jesszus, ki mondta nekem utoljára, hogy gyönyörű vagyok? Vagyis, várjunk! Az is ő volt. De részegek voltunk, az nem számít!
A meglepetés és a szokatlan szituáció hatására ennyit tudtam kinyögni:
- Hát, általában nem látom magamat olyankor... De megnyugtató, hogy ezek szerint nem horkolok vagy nyáladzok álmomban - tettem hozzá. Elnevette magát, és a fejét csóválva nézett rám. Céklavörös lettem.
- Jó, tudom! Nem vagyok hozzászokva a bókokhoz, ennyi.
- Akkor mostantól majd elhalmozlak velük - simogatta meg az arcom - Növelni kéne az önbizalmadat. Nevetségesen kevéssel rendelkezel, főleg, ha azt nézzük, hogy tele vagy jó tulajdonságokkal. Akarod, hogy felsoroljam őket?
Összehúzott szemmel néztem rá.
- Na ez már tényleg átkozottul fura. Mi történt veled?
- Velem? - nézett rám ártatlanul - Semmi. Csak próbálok udvarias lenni.
- Jajj, ne már! - csóváltam a fejem rosszallóan, aztán finoman kocogtatni kezdtem a fejét - Hahó, kérem vissza Armint! Tudod, azt a srácot, aki sosem finomkodott velem, csak mert lány vagyok, hanem beszólt és kiröhögött, de mindig úgy, hogy ne bántson meg. Én őt szeretném, nem Mr. Erőltetetten Tökéletes Nyálas Hősszerelmest. Meg lehetne ezt valahogy oldani?
Most ő vörösödött el, az arcát a tenyerébe temette.
- Jól van, na! Csak... én nem igazán tudtam eldönteni, hogyan viselkedjek. Attól féltem, megbántalak, ha ugyanúgy bánok veled, mint azelőtt. Ez az egész... azt hittem, tetszeni fog neked.
Elnevettem magam.
- Inkább ne csinálj ilyeneket. Totál rám ijesztettél, hogy skizofrén vagy, vagy valami hasonló.
Erre aztán még jobban elvörösödött.
- Bocsi, hülyeség volt - hadarta.
- Hé, nem gáz! Ami azt illeti, baromi aranyos - vigyorogtam, mint a vadalma. Imponálni akart nekem!
- Jó, most már be lehet szüntetni a cikizést! - ciccegett.
- Nem is cikizlek!
- Nem?
- Na jó, egy kicsit. Mindegy. Komolyra fordítva a szót, ez nagyon cuki volt, de inkább legyünk őszinték. Szerintem amúgy is túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ilyeneket el lehessen játszani.
- Igazad van - biccentett. Lehet, hogy még akart mondani valamit, de a gyomrom méltatlankodó korgása félbeszakította.
- Úgy hallom, valaki máris őszinte - nevetett - Együnk valamit!
Nem kellett kétszer mondania. Mindketten kikászálódtunk az ágyból, és gyorsan felöltöztünk: a takaró és egymás testének melege nélkül korántsem volt olyan kedvező a hőmérséklet, úgyhogy mindkettőnkre hosszúujjú és kapucnis pulcsi került. A piperecuccomból előhalásztam egy hajkefét, és a fejemen lévő madárfészket is visszaváltoztattam hajjá. Armint is megkíséreltem rávenni egy fésülködésre, de persze nem sikerült: ő letudta a higiéniát/szépségápolást azzal, hogy megmosta az arcát és kölcsönvette a bátyám dezodorját. A fürdőben gyorsan fogat mostunk (valahonnan sikerült előtúrnom egy tartalék fogkefét Arminnak) aztán, amikor mindketten elkészültünk, a konyhába indultunk lecsekkolni a lehetséges reggeli választékát. Ami meglehetősen gyér volt. Miután realizáltam, hogy sem kenyerünk, sem péksütink nincsen, a hűtő tartalmát kezdtem el vizslatni reménytelenül, de semmi reggeligyanúsat  nem találtam. Armin mögém lépett, az állát a fejem búbján pihentetve lesett be a frigóba, de őt is éppúgy elkeserítette a látvány, mint engem.
- Hmmm - szólalt meg pár percnyi ácsorgás után - Mi lenne, ha elmennénk valahova enni?
- Ez egészen ragyogó ötlet - nevettem el magam.
Amolyan komótos, reggeli tempóban kezdtünk el készülődni: Armin a cipőjét kereste egy jó darabig, nekem pedig a sálam kiválasztásával akadtak problémáim. Azért olyan tíz percen belül elkészültünk, és végre valahára kiléptünk az utcára. Szerencse, mert már tényleg baromi éhes voltam.
Az időjárás kellemes meglepetéssel fogadott. Az eső elállt, és bár a járdát vizesen hagyta, ezért bőven kárpótolt a helyette nagy pelyhekben szállingózni kezdő hó. Armin mellettem lépkedett - talán a hóesést nézte, talán engem, de az biztos, hogy le sem lehetett törölni az arcáról azt a vidám mosolyt. A manósapit (természetesen) ismét elcsórtam tőle, hollófekete tincseiben hópelyhek sokasága gyülekezett. Volt köztük olyan is, amely megőrizte gyönyörű virágformáját, de mire odahajoltam, már elolvadt. Armin kinevette kissé csalódott arckifejezésem, aztán természetes mozdulattal a kezemért nyúlt, és megfogta. A bőre melege megvédett a csípős széltől, és ahogy lenéztem összefonódó ujjainkra, mosolyra húzódott a szám. Olyan kicsi volt a kezem az övéhez képest, hogy az már-már szinte nevetséges, de a látvány mégis megmelengette a szívemet.
Az út nem volt túl hosszú: egy kávézóba mentünk, nem messze Armin sulijától. Kellemes kis hely volt, ahogy beléptünk, szinte rögtön átmelegedtünk a retro hangulatot kölcsönző kályhától. Nem voltak túl sokan, de a helység megtelt a vendégek halk duruzsolásának zajával. Kiválasztottuk az egyik, meglehetősen elszeparált boxot, lepakoltunk, és elhelyezkedtünk egymással szemben. Csakhamar megjelent egy, kábé egyetemistakorú pincérnő, és felvette a rendelésünket. Mindketten brownie-t kértünk, én kapucsínóval, Armin pedig jegeskávéval.
- Hogy a fenébe tudsz ilyenkor hideget inni?- csóváltam a fejem - Nem mondta még senki, hogy torokgyulladást fogsz kapni?
- Kösz a figyelmeztetést, anyuci - vigyorgott - de nem vagyok beteges típus. Ha esetleg mégis ágynak esnék, majd te ápolgatsz - kacsintott rám.
- Csak szeretnéd! - legyintettem meg, hogy minél sürgősebben elűzzem a perverz kis otaku agyából a képet, amelyen Maid-cosplayben törölgetem a homlokát.
- Nem is sajnálnál? - vette elő a "szomorú kiskutya" ábrázatot, de nem tudott meghatni.
- Cseppet sem - nevettem.
- Na szép - csóválta a fejét, aztán közelebb hajolt - Asszem, most már kénytelen leszek bosszúból átadni neked az összes bacilusomat...
- Gusztustalan vagy - vigyorogtam és megcsókoltam.
- Ha mindig így megjutalmazol érte, sosem fogok megváltozni! - nevetett.
- Nem is kell.

A rendelésünket elég hamar, alig pár percen belül kihozták, és azonnal neki is láttunk. A kávé átlagos volt, de a brownie messze felülmúlta az elvárásaimat.
- Hmmm - néztem fel elismerően.
- Jó, mi? Én tulajdonképpen csak ezért járok ide - nevetett Armin - Ajánlani is akartam neked amikor rendeltünk, de megelőztél.
- Jó érzékem van a kajaválasztáshoz - nyeltem le a falatot - Milyen a jegeskávé?
- Finom - biccentett. A szája mellett egy kis helyen ott maradt a tejszínhab. Odanyúltam és letöröltem, mire gunyorosan rám vigyorgott.
- Ilyen egy nyálas klisét...- csóválta a fejét.
- Nem mintha bármi romantikus lett volna benne - vágtam vissza - Csak nem szerettem volna egy habos arcú félőrülttel mutatkozni nyilvános helyen.
- Áucs - fintorgott - te gonoszabb vagy, mint gondoltam!
- Nem is sejted, mennyire - vettem elő a legangyalibb mosolyom - De nem baj, elvégre "tele vagyok jó tulajdonságokkal".
Elpirult.
- Már megint kezded? Különben pedig, ki is volt az, aki tegnap szó szerint beismerte, hogy imád engem?
Most rajtam volt a vörösödés sora.
- Az csak... izé...
- Háh! Nyertem - vigyorgott diadalittasan.
- Nem nyertél - húztam össze a szemöldököm.
- De igen.
- De nem.
- De igen.
- De nem!
- De igen!
- De... Jó, ez baromi gyerekesen hangzik.
- Ugye? Szerintem is - csóválta a fejét - Gázak vagyunk.
- Ez van - röhögtem - Legalább nem hallotta senki..
- Még szerencse.

Nemsokára mindketten végeztünk, Armin leintette a pincérnőt, és kérte a számlát. Kicsit kínosan feszengtem, aztán oldalba böktem.
- Izé... Ennek semmi köze az emancipációhoz vagy a habzó szájú feministákhoz, de jobban örülnék, ha nem fizetnél nekem.
- Mi? Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Eddig is mindig külön fizettünk, ha mentünk valahova. Ha most hirtelen ez megváltozna, kicsit olyan lenne, mintha...
Mintha kifizetnél a szolgálataimért - akartam mondani, de inkább lenyeltem a mondat végét. Jól tettem, mert Armin korántsem akadt fenn annyira a témán, mint amire számítottam.
- Hát, ha annyira akarod - vonta meg a vállát, és eleget tett a kérésemnek.

 Picit megkönnyebbülten léptem ki a kávézó ajtaján. Nem szúrtam el semmit, és ez szinte csodának számított. Különösen, ha azt vesszük, hogy még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy most már tényleg a legnagyobb jóindulattal sem lehet minket csak barátoknak nevezni.Azt hiszem, az egész ügy megijesztett egy kicsit. Sosem voltam jól alkalmazkodó típus.
Megszorítottam a mellettem lépkedő Armin kezét. Furcsa, de a jelenléte akkor is megnyugtatott, ha éppenséggel ő volt a bizonytalanságom oka. Ő volt az egyetlen, akire támaszkodhattam, akiből erőt meríthettem.
Felnéztem az arcára. A szürkés eget bámulta réveteg tekintettel, és hozzám hasonlóan a gondolataiba merült. Fogalmam sem volt, mi járt a fejében, de nem is kérdeztem meg. Csöndben baktattunk tovább.

Egyszer csak, ahogy befordultunk az egyik utcába, ismerős, felénk közeledő alakra lettem figyelmes. Szikár, csontos, negyvenes férfiére, aki (mint mindig) elnyűtt munkásdzsekit viselt, és arcán is ott ült szokásos, vidám, foghíjas vigyora. Ő is észrevett engem, intett, majd amint hallótávolságba értünk, általa kitalált becenevemen köszöntött.
- Kicsi lány!
- Szia, Foster - vigyorogtam.

Foster tipikusan az a könyv, amit nem érdemes a borítója alapján megítélni. Magas, sovány, bőrét barnára cserezte a nap. Egy ideje már feladta, hogy hosszú őszes loboncát megpróbálja valami copf- szerűségbe fogni, úgyhogy az csak lóg, meglehetősen ápolatlan külsőt kölcsönözve gazdájának. A fél szemét homályos, szürke hályog fedi, bár ezt általában eltakarja a vászoncsíkból rögtönzött szemkendő.
A közeli fűrésztelepen dolgozik, ott is él, egy lepukkant lakókocsiban. És bár szegény mint a templom egere, soha nem engedte, hogy bármiben támogassam. Néha néha vállal alkalmi munkákat is (ahogy ő kifejezte, mindenhez ért, de semmihez sem eléggé), a fizetésének egy részét pedig mindig gondosan félreteszi, mert a születésnapjára spórol. Azt mondta, az évnek ezt a napját legalább rendesen meg akarja ünnepelni (elvégre, pont karácsonyra esik), úgyhogy olyankor felvesz valami rendes ruhát, beül egy étterembe vacsorázni, aztán megajándékozza magát egy újabb tetoválással. Az egész karja tele van velük, de mindegyiknek jelentése van: mindig a legjobb dolgot tetováltatja magára, ami az évben történt vele.
A mi ismeretségünk körülbelül idén januárban kezdődött. Éppen az iskolából tartottam hazafelé, amikor egy csapat helyi suhanc megállított. Az egyik lefogott hátulról, a másik kettő a képembe mászott, és az értékeimet kezdte követelni. A síráshoz közel állva halásztam elő a pénztárcámat és a vadiúj mobilomat, amikor hirtelen egy mély hang zendült fel a közelből.
- Azonnal tűnjetek el, és hagyjátok békén! Nem szégyellitek magatokat, rátámadni egy ilyen kicsi lányra?
A srácok felnéztek, és amikor meglátták a felénk szaladó Fostert, ijedten elslisszoltak. Úgy tűnik, mégsem voltak olyan kemény csávók. Ami azt illeti, ha nem éppen ő mentett volna meg, valószínűleg én is megijedtem volna tőle, de ő végtelenül kedves volt hozzám, egy idegenhez. Azóta rengetegszer összefutottunk a környéken, és összebarátkoztunk. Nyáron még Aident is bemutattam neki, aki ugyan az elején meglehetősen bizalmatlan volt, de később ő is igencsak megkedvelte különös megmentőmet.

- Rég láttalak. Mi az, már megint új csávód van? - csóválta a fejét nevetve. Arminnal elvörösödtünk, de nem engedtük el egymás kezét. Ő pedig bölcsen úgy döntött, nem bolygatja tovább a dolgot.
- Mi van az Aiden-gyerekkel? Már nem láttam egy ideje.
Aúcs, megint egy kellemetlen téma. De ez esetben már nem tehettem meg szegény Fosterrel, hogy nem válaszolok.
- Síel. De vasárnap már jön vissza - azt hiszem, nem remegett a hangom, ahogy a bátyámra gondoltam. Vagy legalábbis remélem.
- És te addig egyedül vagy? Szegénykém! Szülők?
- Még Nápolyban. Apának volt egy balesete, nem tudnak hazajönni.
- Íjjj. Az szívás - vakarta a fejét - Figyelj, ha bármiben segíthetek...
- Tudom, hol talállak - vágtam a szavába mosolyogva - Köszi.
- Ugyan már - veregette meg a vállam. Armin arcán látszott, hogy nem nagyon tudja hova tenni az egész szituációt, de azért védelmezőn közelebb húzódott hozzám. Elfojtottam egy mosolyt.
- Na, de most már sietek - mondta Foster - Az öreg Hodge-al van találkozóm, meghívott egy kávéra.
- Az szuper. Jó szórakozást.
- Meglesz. Szevasz, kicsi lány. És vigyázz magadra! - mosolygott rám, és sietős léptekkel átszelte az utcát. Hamarosan eltűnt a szemem elől.

Egyedül maradtunk, kicsit kínos csend állt be. Újra elindultunk, a frissen hullott hó ropogott a talpunk alatt. Armin végül megszólalt.
- Nagyon... jófej pasas.
- Az - nyögtem kínosan. Újabb csend. Szinte a lélegzetvételünket is hallani lehetett. Szóba kéne hozzam azt a dolgot? Eddig nagyon ügyeltünk rá, hogy meg se említsük, de a Fosterrel való rövid beszélgetés felszínre hozta. Végülis elszántam magam a cselekvésre.
- Figyelj... - szólaltunk meg tökéletesen egyszerre. Kicsit összemosolyogtunk a véletlenen, aztán intettem Arminnak, hogy folytassa csak.
- Na. Szóval, asszem, nem ártana beszélnünk az Aiden-ügyről - motyogta a földet bámulva.
A szemem is könnybe lábadt, olyan hálás voltam neki, hogy kimondta helyettem. Megszorítottam a kezét és bólintottam.
- Igen, én is úgy gondoltam. Valami ötlet?
- Őszintén? Nem sok - nevetett keserűen - Fogalmam sincs, mi lenne a helyes döntés.
- Oké - fújtam ki a levegőt - Gondoljuk csak végig. Tegyük fel, hogy elmondjuk neki. Hogy a fenébe lehetne ezt jól beadagolni?
- Vegyük csak lazán - vigyorgott ironikusan - Mondjuk, odamegyek hozzá az állomáson, és csak így ezzel köszöntöm: Szia haver, milyen volt a síelés? Képzeld, amíg nem voltál itt, megdugtam a húgod. Meglepetés!
A komoly szituáció ellenére is kirobbant belőlem a nevetés, a szabad kezemmel vállon öklöztem Armint. Furcsa volt, hogy egy ilyen kínos, kerülgetett témáról is ilyen könnyedén tudunk beszélgetni. Nem mintha bántam volna.
- Na, de komolyra fordítva, ha elkezdenék ódákat zengeni a legtisztább, legártatlanabb érzelemről,akkor sem hinné el, hogy nem történt semmi, amíg tök egyedül voltál otthon. A bátyád nem hülye, ráadásul túl jól ismer engem - mondta - És amilyen durva hugica-komplexusa van, még azelőtt meggyilkolna, hogy bármit is elmagyarázhatnék.
- Ez igaz. Ráadásul, az ő hite szerint mi összvissz háromszor találkoztunk. Ha megtudná, hogy már hónapok óta, a háta mögött...- beleborzongtam a gondolatba.
- Francba, ezt el is felejtettem - húzta el a száját - Az lett volna az ötletem, hogy te beszélj vele, hátha akkor könnyebben fogadja, de ezt tényleg sehogy nem lehet kimagyarázni.
- Akkor... Tényleg nincs más megoldás? Folytatnunk kell a titkolózást? - kérdeztem fojtott hangon. Armin a járdát bámulta.
- Sajnálom. Én is utálok hazudni neki.
Egy kis ideig nyomasztó csendben bandukoltunk tovább. Nem tudtam nem kétségbeesni a dolgok ezen alakulása miatt, és Armin tanácstalansága még jobban elkeserített. Aztán egyszer csak eszembe ötlött valami.
- És mi lenne, ha...
Felkapta a fejét, a tekintetében halvány reménysugár csillant.
- Mi az?
- Nem is tudom, végül is meg lehetne oldani... Mi lenne, ha csak egy ideig titkolóznánk?
- Ezt hogy érted? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Nos, arra gondoltam, hogy az elején még titkolnánk a dolgokat, de közben folyamatosan úgy intéznék, hogy minél többet találkozzunk az ő jelenlétében. Aztán pár hónap múlva, amikor már ő is úgy tudja, hogy jól ismerjük egymást, közölnénk vele a jó hírt, de úgy mintha csak akkor jöttünk volna össze. Így nem kéne örökké hazudozni, és Aiden sem akadna ki annyira, mint az eredeti verziótól.
- Ez... tök jó ötlet! Ravasz egy nőszemély vagy, mondhatom! - nézett rám elismerően.
- Akkor, ez jó lesz? - néztem rá egy kicsit bizonytalanul.
- Persze. Az örökös titkolózásnál mindenképpen jobb - bólintott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egészen könnyűnek éreztem magam. Hát mégis sikerült megoldást találni, ráadásul maga a beszélgetés sem volt olyan kellemetlen, mint amire számítottam.
- Jól sejtem, hogy te is ezen paráztál reggel óta? - pillantott rám Armin .
- Na igen. Bár, ami azt illeti, te jobban titkoltad. Sosem tudom, mi jár a fejedben, ha folyton mosolyogsz - mondtam.
- Szerintem nem is akarod tudni - röhögött - Mindegy, a lényeg, hogy tiszta ideg voltam a dolog miatt. Ha tudnád, hogy megkönnyebbültem!
- Azt hiszem, sejtem - mosolyogtam.

Közben megérkeztünk a házunk elé, én pedig a táskámban kezdtem el turkálni a kulcscsomómat keresve. Armin türelmesen, zsebre tett kézzel várakozott.
- Amúgy - néztem fel retikülöm legsötétebb mélységeiből pár perc múlva - Nem mintha le akarnálak koptatni, de szerintem mostmár lehet, hogy nem ártana tiszteletedet tenni otthon.
- Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Vajon miért is? - forgattam a szemem - Mert minekutána gyakorlatilag egész héten nálam lógtál, tegnap leléptél otthonról az éjszaka közepén, hogy totál átlátszó indokokkal bekéredzkedj a szobámba, és...
- Igen, és? Hallgatlak - vigyorgott leplezetlenül.
Elvörösödtem, aztán, hogy zavaromat leplezzem, lábujjhegyre álltam, és meglegyintettem a tarkóját.
- Komolyan beszélek! Én elhiszem, hogy jófejek a szüleid és nem kérdezősködnek, de ezt azért mégsem csinálhatod. És gondolhatnál Alexyre is. Egyrészt, tuti hiányzol neki. Mástrészt, már így is olyan feltűnően sokat voltál távol, hogy ahogy őt ismerem, már rég sejti, hogy miben sántikálsz. Menj haza!
- Ajj már! - nyafogott - De én veled akarok lenni!
Elpirultam örömömben, hatalmas puszit nyomtam arra az imádnivalóan kisfiús ábrázatára.
- Meg fogjuk ám unni, ha folyamatosan egymás nyakán lógunk! Tényleg, menj!
- Na jó - dörmögte - De csak a te kedvedért.
- Köszönöm - mosolyogtam.
- Mikor találkozunk legközelebb? - kérdezte.
- Hát, gondolom, holnap. Kijössz elém a sulihoz? - néztem rá reménykedve.
- Ki - bólintott - De csak egy feltétellel.
- Mi az? - ráncoltam a szemöldököm.
- Vedd fel.
Beletelt pár pillanatba, mire leesett, mire gondol. Az a hülye sál/szalag/mit-tudom-én-mi, amit nálunk még ősszel, aztán valamiért spontán nekem ajándékozta. Jól elraktam valamelyik fiókom mélyére, el is felejtkeztem róla. Soha nem vettem fel, bár, kínos is lett volna, ha Aiden esetleg felismeri.
- Rendben, áll az alku - adtam be a derekam.
- Nagyszerű - mosolygott, aztán lehajolt hozzám, és gyors búcsúcsókot nyomott a számra. Intett, aztán befordult a sarkon, és eltűnt a szemem elől.