Aiden csakhamar megérkezett, a vacsoránkkal együtt, amit egy
hatalmas, mekis papírzacskóban hozott magával. Megtehette volna, hogy ő
ott megeszi a saját adagját, de azt mondta, nem akarta, hogy a miénk
kihűljön, és különben is, régen evett már társaságban. Ezen
elgondolkoztam. Igaz, ami igaz, a mi családunkban már évek óta nem
fordult elő amolyan hangulatos, közös családi ebéd. Sem én sem a bátyám
nem vagyunk menzások, így az anyánk főztjét esszük, de ő maga más
sosincs otthon, mire hazaérünk. A szüleink rengeteget dolgoznak, apa
egész napos, anya pedig délutáni műszakban, de így is csak annyira van
ideje, hogy délelőtt főzzön és bevásároljon másnapra. Mindketten késő
este érnek haza, hullafáradtan, így nem sok energiájuk marad ránk. Most
pedig végre mindketten felszabadultak két teljes hétre. Nem
hibáztathattam őket, hogy inkább kettesben akartak lenni.
Közben a bátyám letette az asztalra a zacsit, hogy eloszthassuk a
tartalmát. Felálltam, és kivettem a konyhaszekrényből három tiszta
tányért. Ennyivel talán hozzá tudtam járulni a családias légkörhöz.
Leültünk az asztalhoz, Aiden az asztalfőre, Armin pedig velem szembe.
Sokáig vizsgálgattam a tányéromon lévő McChickent. Nem igazán vagyok oda
a gyorskajáért, a mekiért pedig különösen nem. Végül nagy nehezen
rávettem magam, hogy beleharapjak. Nem is rossz - állapítottam meg, majd
a sültkrumplit is megkóstoltam. Nem volt annyira elsózva, mint 2-3 éve,
amikor utoljára ettem. Lehet hogy az egészségügyisek újabban a
McDonald's körmére néznek. A tekintetem Aidenre és Arminra tévedt. Hogy a
fenébe zabálhatnak ilyen mohón, amikor most ettek meg olyan másfél kiló
édességet? Érthetetlen. Visszafordultam a saját kajámhoz, ám ekkor a
szemembe ötlött valami. A sülkrumplis zacskóm tartalma csaknem a felére
csökkent, holott én csak pár darabot ettem. Gyanakodva néztem fel a
körülöttem lévőkre. Armin pókerarccal ette a Big Macjét, Aiden elfojtott
kuncogása azonban mindent elárult. Már éppen ráripakodtam volna, amikor
egy villámgyors mozdulatot vettem észre a szemem sarkából. Armin éppen a
kezét húzta vissza a tányéromtól. A markában egy darab sültkrumpli.
- Te sunyi burgonyatolvaj! Ezt nem úszod meg! - kaptam el a karját.
Felé akartam nyúlni a másik kezemmel, azzal a szándékkal, hogy
visszalopjak valamennyit, de rájöttem, hogy védenem kell a saját,
megmaradt krumplimat is. Közben ő megragadta az őt fogva tartó karomat,
így azt a lehetőséget is elvágta tőlem, hogy hirtelen elengedjem, és
lecsapjak. Patthelyzet. Félig mosolyogva, félig fogcsikorgatva néztem a
szemébe. Aztán egy kicsit hátrahőköltem. Az arca sokkal közelebb volt az enyémhez, mint gondoltam. Zavaromat látva megeresztett egy gonoszkodó vigyort.
- Na, most mi lesz?
Fenébe. Ha továbbra is vörösödöm, egyértelműen ő nyer. De várjunk
csak..! Ekkor vettem észre egy kihagyhatatlan lehetőséget a győzelemre.
Armin mindkét kezét használta, így a védelme gyengébb volt mint az
enyém. A krumpliját ugyan cselesen begyömöszölte a hasa alá, de a
burger... A hamburgerét tökéletesen védtelenül hagyta! Elvigyorodtam, és
álltam a pillantását.
Aztán egyszercsak váratlanul levettem a kezem a krumplimról, és
egyetlen gyors mozdulattal megszereztem a BigMacet. Mire Armin rájött,
hogy miben mesterkedem, nagyot haraptam bele, és ezzel rendeztem a
számlát.
- Hééé! Ez csalás!
- C'est la vie - nyeltem le az egyébként orbitálisan nagy falatot,
majd visszaadtam neki a burgert - Azért elég király volt, nem?
- De. Jók a reflexeid.
- Egy vérbeli nindzsával ülsz szemben! - húztam ki magam. Elnevette
magát, én pedig vele nevettem. Közben a bátyámra tévedt a tekintetem.
Aiden megfejthetetlen érzelmekkel az arcán bámult minket. Kicsit
aggodalommal töltött el a pillantása.
Éppen ezért, miután Armin hazament, rákérdeztem:
- Valami baj van? Vacsinál olyan furcsa voltál.
- Nem, semmi, csak... Hogy is mondjam... Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen közvetlen legyél a barátaimmal. Ez nem jellemző rád.
- Hmm, valóban? Nekem nem tűnt fel. Miért, baj?
- Dehogy! Csak... furcsa. Chrissel például...- megrándult az arca - ... sosem voltál ilyen jóban.
- Nos, Christ mindig is rühelltem. És látod? Igazam lett. Armin
viszont jó srác. És különben is, egy csomó lány barátoddal is jóban
vagyok.
- Ez igaz.
*
Másnap reggel megint egy jól ismert, az évek során megutált dallam
riasztott fel szendergésemből pontban reggel hatkor. A telefonom
alapértelmezett ébresztője. Kelletlenül feltápászkodtam, hogy kinyomjam,
aztán elindultam feltúrni a hűtőt valami reggeliért. A sajtos- sonkás
melegszendvics ötlete mellett döntöttem. Gyorsan összeszedtem a
hozzávalókat, megcsináltam a szenyákat, aztán betettem őket a
melegszendvics-sütőbe. Olyan két perc múlva már készen is voltak.
- Aiden, kérsz rá ketchup- öt? - fordultam az asztal irányába, arra
számítva, hogy a bátyám szokás szerint ott ül, kócos hajjal és
félkómásan. De nem volt ott. Otthagytam csapot-papot, és habozás nélkül
becsörtettem a szobájába.
- Aiden! Ébresztő! - rázogattam finoman.
- Hümmm? Mi az? - riadt fel.
- Hétfő van, iskola!
- Jaaa, igen. Ne fáraszd magad. Kizárt dolog, hogy bemenjek.
- Tudod mi még a kizárt dolog? - néztem rá összehúzott szemmel - Az, hogy én ezt hagyjam! - rántottam le róla a takarót.
- Hééé! Add vissza!
- Nem és nem! Anya a lelkemre kötötte, hogy ügyeljek rád a távollétük
ideje alatt. Ezt úgy veheted, hogy momentán én vagyok a felnőtt.
Úgyhogy húzás reggelizni!
- Hagyj békén! - belefúrta az arcát a párnájába, mint egy durcás kisgyerek.
- Úgysem megyek el, amíg fel nem kelsz! - mondtam, miközben felhúztam
a redőnyt. A szobát fényár öntötte el. De Aiden még mindig a párnába
temette az arcát, így nemigen zavarhatta.
- Akarod, hogy azt is elvegyem? - fenyegetőztem.
- Neee!
- Akkor indíts! - utasítottam szigorúan.
Csodák csodájára feltápászkodott, és kiment az ajtón.
- Utállak - morogta az orra alatt.
Csendben megreggeliztünk, aztán mindketten a szobánk felé indultunk. Elkaptam a karját.
- Tudod, hogy miért kell bemenned? Már azon kívül, hogy anya megnyúz
minket, ha nem. Azért, mert nem szabad, hogy most megfutamodj. Meg fogod
mutatni nekik, hogy nem félsz szembenézni a történtekkel, mert már rég
túlléptél rajta.
Nem vártam meg, hogy reagáljon, faképnél hagytam. A szobámban
felöltöztem: az amerika- mintás pólómat vettem fel farmerral, és a
biztonság kedvéért a kapucnis pulcsimat is a derekamra kötöttem. A tükör
előtt állva kifésültem hátközépig érő, barna hajamat, majd megragadtam
az íróasztalomon lévő kis dobozt, és a fürdőszoba felé indultam, hogy
elvégezzem a kontaktlencse-berakás nemes művészetét. Nem sokkal később
végeztem, és még néhány sminkcuccot is sikerült lenyúlnom anyám
készletéből. Ezek segítségével kipofoztam az arcomat, így pár perc múlva
már nem egy álmos zombi, hanem egy kifejezetten csinos lány nézett rám
vissza a tükörből. Elégedetten mentem vissza a szobámba. Levettem a
fogasról és a vállamra vettem fehér Converse- táskámat, aztán levettem a
töltőről a telefonom, és fülhallgatóval együtt a zsebembe
süllyesztettem. A bejárati ajtó felé indultam, és láttam, hogy Aiden is
most készült elindulni.
- Mehetünk?
Bólintott. Közösen léptünk ki a házból, de aztán el is váltak az útjaink, és elindultunk két ellentétes irányba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése