Hatodik óra utáni szünetben azt hittem, már nem lehet rosszabb. De persze, tévedtem. Kémia következett. A rémisztő, és iszonyúan szigorú tanárnőnk egy hetes betegség után visszatért. És egy köteg papírt hozott a karjában.
- Mindenki külön padba ül, a füzeteit és a tolltartóját elrakja, csak egy toll maradhat elöl! - adta ki a parancsot, és kiosztotta a lapokat.
Mi vaaaaan? - néztünk össze a többiekkel. Dolgozat? De hiszen most jött vissza egy hosszú hiányzásból! Az egy hét alatt egyszer sem kaptunk kémiatanárt helyettesítőnek, vagyis azóta egyáltalán nem foglalkoztunk kémiával. Nem kérheti most számon, senki nem tudja majd rendesen felidézni! Az társaság nagy része pánikba esett, lázasan lapozgatni kezdték a könyvüket, ám Charlie - az osztály esze és szája - nem törődött bele ilyen könnyen a dologba. Rosszul tette, de persze ezt akkor még nem tudhattuk. Felállt, vigyázzba vágta magát, és belekezdett.
- Tanárnő! Engedje meg, hogy megjegyezzem, szerintem nem ez a legalkalmasabb időpont röpdolgozatírásra.
A hárpia - elnézést, a tanárnő - olyan lassan fordította szúrós tekintetét a cingár, szemüveges, szőke hajú fiú felé, hogy a teremben megállt a levegő.
- Szabad tudnom, hogy miért nem, Mr. Waltner? - kérdezte zavaróan nyugodtan.
Charlie nagyot nyelt.
- Nos, azért, mert a tananyaggal, amelyet számonkérni készül, egy héttel ezelőtt foglalkoztunk utoljára. A kijelölt helyettesítő tanárok közül ugyanis egy sem volt kémia - szakos.
- Értem. Hadd kérdezzek valamit, Mr. Waltner. Tudták maguk, hogy meddig leszek beteg?
A fiú megszeppenten rázta a fejét.
- Ez esetben - folytatta a tanárnő - annak is fennállt az esélye, hogy rögtön a következő órára meggyógyulok, nem igaz? Na, és mi a dolga maguknak az órám előtti napon, délután? TANULNI!!! - üvöltött fel hirtelen.
Mindenki összehúzta magát, mint egy kisgyerek, menekülve a szidalmak elől, de persze ez nem jelentett valódi védelmet.
- Mivel maguknak fogalmuk sem volt, mikor jövök legközelebb, az lett volna a legbiztonságosabb, ha minden órára felkészülnek, attól függetlenül, hogy végül én tartom-e vagy sem! De nem: maguk nem csak végtelenül lusták, de ostobák is, hiszen nem tudják felmérni, mi áll a saját érdekükben! Mr. Waltner! Meg tudja cáfolni ezeket a tényeket?!
Charlie halálra vált arccal intett nemet.
- Hmmm. Csalódtam magában. Jobb vitapartnernek hittem. Nos, mindegy. Maga két mínuszponttal indul. Ami pedig az időintervallumot illeti - nézett az órájára - én a tanóra negyedét szántam a dolgozatra, és ez a kis beszélgetés jó pár percet elvett ebből. Szóval, hét percük van. Kezdhetik!
Rettegve fordítottam fel a lapomat, és őszintén szólva, a félelmem nem volt alaptalan. A kérdések mindegyike totál kínai volt, hozzá sem tudtam szagolni. Körülnéztem, és láttam, hogy a többiek sem boldogulnak vele: verejtékező homlokkal, fogcsikorgatva meredtek a kérdésekre, próbáltak visszaemlékezni, de nem igazán jött nekik össze. A hét perc leteltével a legtöbben (köztük én is) úgy adták be a lapot, ahogy kapták: üresen.
Az óra végén megtörten kullogtunk ki a teremből. Bár ezzel véget ért a nap, senkinek nem volt kedve beszélgetni. Charlie-nak különösen nem: az ő esetében az is szerencsés lett volna, ha csak egy karót kap.
- Az anyám ki fog nyírni... - motyogta Lauren elhaló hangon.
- Az enyém is - biztosítottam.
- De te két héttel tovább élhetsz!
Tényleg, anyáék csak novemberben jönnek haza. Merem remélni, hogy a közös vakáció jót tesz az idegeiknek.
Kisétáltunk az iskolából, szétszóródtunk különböző irányokba, kit hazavittek a szülei (mázlisták!), ki busszal ment, ki trolival... ezerféle kombináció. Aznap éppen nem volt senki, akivel együtt utazhattam volna, úgyhogy betettem a fülhallgatómat, és Green Dayt hallgatva, csendben buszoztam haza.
*
Kb. négykor érkeztem meg. Aident nem találtam otthon, így rám hárult a kajarendelés nemes feladata: a japán konyha mellett döntöttem, mert azt mindketten imádjuk. A telefonomon percek alatt lebonyolítottam a dolgot, aztán elvonultam a szobámba. Általában olyan fél órába telik, amíg kiszállítják, addigra pedig már Aiden is meg szokott érkezni. Igazam is lett: a bátyám körülbelül húsz perc múlva befutott, és nem sokkal később az ebédünk is megérkezett. Leültünk, és neki is láttunk. A szemem sarkából Aidenre pillantottam - gondterhelt arccal bontogatta ki a bentoját - és eszembe jutott hogy valószínűleg neki sem volt egyszerű ez a nap. Rá is kérdeztem:
- Minden rendben?
- Hát, nem is tudom - sóhajtott - Asszem, valami ilyesmire számítottam.
Nem akartam faggatózni, mert úgy tűnt, nem szívesen fejtené ki bővebben. Pár percig csendben ettünk. Aztán egyszercsak kibökte.
- Chris hozzám sem szólt, de azt hiszem, jobb volt így. Iris meg... - csóválta a fejét - ... nem is tudom, mit gondolt.
- Hogy érted?
- Odajött hozzám szünetben sajnálkozni. Hogy ne haragudjak rá, nem akart megbántani, és hogy nem tehet róla, mert csak úgy megtörtént. Áhh... Aztán meg azt mondta, hogy ő szeretne a barátom maradni... Egy frászt! Megdöglött a kutyád, de megtarthatod, mi? Elmehet a jó büdös francba!
- Úgy látom, kezdesz túllépni rajta. Örülök neki.
- Hát, ja. Csak minél hamarabb el szeretném felejteni ezt az egészet.
Hirtelen megcsörrent a mobilja. Matatott egy kicsit a táskájában, aztán megtalálta és felvette. Ki volt hangosítva, így minden szót jól hallottam.
- Ugye nem felejtetted el, mit ígértél? - hallatszott Armin hangja a készülékből.
- Ugyan már, haver, ezt te sem gondolhattad komolyan! Nincs is jelmezem!
- Majd kerítesz magadnak! Van rá másfél órád. Gyere már! Tök poén lesz!
- De...
- Semmi de! - vágott a szavába Armin - Indulok hozzátok.
Azzal letette. Felvont szemöldökkel néztem a bátyámra.
- Hát ez meg mi volt?
- Semmi. Csak Armin el akar rángatni erre a Halloweeni hülyeségre...
- Nálatok még van Halloween buli?
- Persze, az igazgatónő nagyon komolyan veszi az ilyesmit.
- És tényleg nincs semmi ötleted, hogy mit vegyél fel?
- Nincs. Hacsak nem tudsz valamit kölcsönadni nekem - nézett rám reménykedve.
- Bocsi, de általánosból csak egy Samara- parókám meg pár koponyás nyakláncom maradt, azoknak meg nem hinném, hogy hasznát vennéd - elképzeltem a bátyámat ezekben, és nem tudtam megállni, hogy el ne kezdjek vihogni.
- Valóban nem. De akkor mit csináljak?
- Hmm... Talán - A megszólaló csengő félbeszakította a gondolatmenetem. Odamentem és kinyitottam az ajtót. Az elém táruló látványtól enyhén hátrahőköltem. Armin szakadt ruhában, szürkés bőrrel, tele festett sebekkel állt a házunk előtt.
- Aaaaagyaaat -hörögte, aztán elvigyorodott.
- Wooow - ámuldoztam - baromi jó lett a jelmezed!
- Köszi. Viola festett ki. Szerencse, hogy épp a tesómnál lógott, különben sosem készülök el.
- Ők nem jönnek?
- Áhh, nem szeretik az ilyesmit, de nekem szívesen segítettek. Aidennel mi a helyzet?
- Eddig nem sokra jutottunk. Valami ötlet?
- Hááát... mivel nincs sok időnk, az arcfestésre kéne alapozni, mert vásárolni már nem tudunk elmenni.
- Ez igaz. Apropó idő, tényleg akkor indultál, amikor mondtad? Mert zavaróan hamar ideértél.
- Jaaa, igen. Itt lakom pár utcányira.
- Tényleg? Nem is tudtam. Akkor azért tudsz folyton csak úgy beugrani hozzánk!
- Aham! - mosolygott.
- Izééé, srácok! - vágott közbe Aiden - Nem foglalkozhatnánk a jelmezemmel?
- De, igazad van, bocsánat! - mondtam.
- Majd később megbeszéljük - súgta Armin egy kacsintás kíséretében. Enyhén vörösödve fordultam vissza a bátyámhoz.
- Eszedbe jutott valami?
- Hát, ha az arcfestésre megyünk rá, akkor lehetne olyan, ami a neten szokott lenni. Tudod, egyszerű farmer, kapucnis pulcsi, és valami ijesztő arc.
- Az jó lenne - mondta Armin - De hogy csináljuk meg a fejedet?
- Majd Zo kifest. Nálunk ő a művészlélek. Van egyáltalán arcfestékünk? - fordult hozzám Aiden.
- Fekete meg fehér biztosan, de lehet, hogy pirosat is találok.
- Tökéletes!
Elszaladtam a szobámba, és levettem a szekrény tetejéről a festékes dobozt. Azaz csak akartam, mert (természetesen) nem értem el. Éppen keresni akartam egy széket, amire felállhatok, amikor meghallottam Armin hangját, közvetlenül a hátam mögül.
- Segítsek?
Ijedtemben összerezzentem, és az sem jött jól, hogy hátrafordulva egy meglehetősen élethű zombi nézett rám kérdőn.
- I- igen, köszönöm.
Armin odalépett a szekrényemhez, és könnyedén leemelte a dobozt.
- Nem könnyű a törpék élete, mi? - vigyorgott - Hová tehetem?
- Csak ide a földre - mutattam.
Lerakta a dobozt, aztán lehuppant mellém a szőnyegre, és elkezdtük feltúrni, arcfestékek után kutatva. Ez meglehetősen nehéz feladat volt, mert odabent igencsak nagy volt a kupi.
- Aiden?
- A kapucnis pulcsiját kereste, amikor eljöttem. Azóta már lehet, hogy megtalálta, és öltözik. Hopp, itt a fehér!
- Ügyi - dícsértem - Sietnünk kell, mert nemsokára el kell indulnotok, ha nem tévedek.
- Igen, háromnegyed óra alatt kéne elkészülnünk.
- Megvan a fekete! - jelentettem elégedetten - Itt a szivacs is, szóval... Kell nekünk az a piros?
- Nem hiszem. Bár attól függ, milyen ijesztő pofára gondoltatok.
- Hát, én valami csontvázasra gondoltam, de hogy Aiden fejében mi jár...
- Aiden! Kell piros?! -üvöltött át Armin a bátyám szobájába.
- Szerintem nem! - hallatszott Aiden válasza.
- Hát, végülis, így is meg lehet oldani - hümmögtem és feltápászkodtam - Akkor, mehetünk?
Armin bólintott, és lehajolt, feltehetően azzal a szándékkal, hogy visszategye a dobozt a helyére.
- Hagyd, ráérünk akkor, amikor már visszaraktuk a festékeket. Gyere!
Mindketten visszamentünk Aidenhez, aki addigra valóban szerencsésen átöltözött, így neki láthattam a kifestésének. Kicsit aggódtam, hogy milyen lesz a végeredmény, mert nem voltam biztos benne, hogy attól, hogy szeretek (és tudok) rajzolni, az arcfestés is menni fog-e. De végülis, egészen jól sikerült. Először a körvonalakat rajzoltam meg, aztán a megmaradt részt fehérre festettem. A szemek körül feketére színeztem, részben az orrot is befestettem, hogy lyuk-szerű hatást keltsen. A szájhoz érve viszont dilemmával találtam magam szemben: a színezéstől ugyanis eltompult a feketém, így lehetetlen lett volna vékony vonalakat húzni vele.
- Armin, idehoznád a szemhéjtusomat?
- A midet? - nézett rám értetlenül.
- Hagyjuk - legyintettem - Hozd ide a nesszeszert a tükröm melletti kisasztalról.
- Oké - pattant fel, és pár másodperc múlva vissza is érkezett, a kérdéses tárggyal a kezében. Kinyitottam, és kihalásztam belőle a szemhéjtust. Nekiestem vele a bátyám szájának, és pár perc múlva már készen is voltak a fogak.
- Már kész is? Szu...- kezdte Armin.
- Dehogy van kész! - kértem ki magamnak - Csak nem képzeled, hogy ilyen amatőr arcfestéssel engedem el? Ülj szépen vissza a helyedre, és várj türelmesen.
A szemhéjtus nem csak a száj kifestésében segített, hanem a vonások kidolgozásában is. Hangsúlyos homlok- és arccsontokat festettem, hegyes állat és kiálló állkapocscsontot. Ezeket a vonalakat a szivacs segítségével kicsit elmostam, hogy élethűbb, árnyékszerű legyen. Végül feketével beszíneztem az arccsont és az állkapocscsont közötti lyukat, és már készen is volt. Összességében nem vett igénybe fél óránál több időt az arcfestés.
- Naaa, milyen? - mutattam Arminnak.
- Azta! Szép munka! És még időben sem csúsztunk el.
- Hadd nézzem már én is! - türelmetlenkedett Aiden - Elvégre az én arcomról van szó!
Kivettem a zsebtükröt a nesszeszeremből, és odanyújtottam neki. A látványtól elámult.
- Hűha! Nagyon király lett. Köszi, Zo!
Feltette a fejére a kapucnit. A jelmez készen állt, de még egy apróság hiányzott.
- A nyakadra kéne valami sál, mert látszik, hogy bőrszínű - jegyeztem meg.
- Igazad van.
Nem telt sok időbe, amíg megtaláltuk apa régi, fekete sálját a szekrényben. Aiden a nyakába kötötte, és a jelmez immár tökéletes volt.
- Na, most már menjetek, el ne késsetek! - lökdöstem őket az ajtó irányába.
- Várj már, a doboz! - emékeztetett Armin.
- Ja, tényleg. Visszaraknád?
- Természetesen.
Amikor ezzel is megvoltunk, végre kitettem a fiúk szűrét és egyedül maradtam.
- Huhh - sóhajtottam, és lerogytam egy székre. Nem gondoltam volna, hogy kifesteni valakit ilyen fárasztó. Végül elvonultam a szobámba pihenni, és ki sem jöttem, amíg Aiden vissza nem érkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése