- Zoeyyyyy! - visította boldogan - Ezer éve nem láttalak!
- Áh, szia Rosa - köszöntöttem másik ölelgetős barátnőmet. Bár, ami azt illeti, az őesetében tényleg igaz volt, hogy rég találkoztunk.
Finoman eltoltam magamtól. Halott menyasszonynak öltözött, kékes bőrrel, szakadt fehér ruhában. Valószínűleg ő is a Halloween-buliról jött - gondoltam. De mi a fenét kereshet itt? Aztán átnéztem a válla fölött, és még jobban meglepődtem: a bátyám komplett baráti körével találtam magam szemben. Mindannyian ijesztő jelmezt viseltek. Megkerestem a tekintetemmel Aident, és kérdőre vontam.
- Izé, nem mintha bármi bajom lenne vele, de megtudhatom, hogy miért hívtad ide a srácokat?
- Jaa, hát az a helyzet, hogy a halloween party elég gagyi volt, mi meg még szórakozni szerettünk volna, úgyogy, mivel anyáék úgysincsenek itthon, gondoltam, áthívom őket. Nem baj?
- Dehogy, nekem oké. Maradt még valamennyi nasink, vagy valaki- szúrós pillantást küldtem a zombijelmezes Armin felé - már az összeset felzabálta?
- Hát, asszem még van pár csomag kekszünk, és majd rendelünk pizzát is - válaszolta a bátyám.
- Hát, jó. Akkor, érezzétek jól magatokat! - intettem, és elindultam a szobám felé.
- Hékás! - rángatott vissza Rosalia - Csak nem képzeled, hogy hagyom, hogy egész este a szobádban kuksolj? Gyere csak szépen, és szórakozz velünk!
- Ugyan már, nem akarok zavarni!
- Dehogy zavarsz! Gyere már, most vettem új játékot a PSP-mre, próbáljuk ki együtt! - szólt közbe Armin is.
- Hát... - vacillálni kezdtem.
- Tényleg, nyugodtan gyere - mondta Lisander. Ezen egy kicsit meglepődtem. Négy éve, amióta ismerem, alig beszélgettem vele pár mondatot. És még ő is azt akarja, hogy maradjak velük...
- Na jó - adtam be a derekamat, Rosa nagy örömére. A srácok javaslatára kihoztuk a babzsák-foteleket a hálókból, és a nappaliban rendezkedtünk be. A kanapéval együtt így már mindannyian elfértünk. Mindenki leült, nekem pedig kétségeim támadtak: Most meg mi a fenét fogunk csinálni? Minden közös tevékenység ami eszembe jutott gyerekes és/vagy vérciki volt. Aztán mintegy villámcsapásra mindenki tök természetesen elkezdett valami elfoglaltságot keresni magának. Rosalia bekapcsolta a tévét, és Lisanderrel veszekedni kezdtek, hogy mit nézzenek. Aiden és Kentin elvonultak a másik szobába Xbox-ozni, Armin pedig elővette a PSP-jét, és elkezdte kibontani az újonnan vett játékot. Közelebb csúsztam hozzá a kanapén, hogy megnézzem, mi az. Egy katonai játék volt, amit tavaly adtak ki.
- Tényleg, még nem is kérdeztem - szólítottam meg - Te még hogy-hogy PSP- zel? Úgy értem, már nem sok embernél látni, mert manapság már nem ez a "legmodernebb technológia" - rajzoltam az ujjaimmal macskakörmöt a levegőbe.
- Jaa, hát igazából én azért játszom vele, mert mostanában már nem nagyon adnak ki kézi konzolokat. Valamit csak vinnem kell a suliba is, hogy ne unatkozzak, de az okostelefonokra nem igazán lehet olyan játékot letölteni, ami elnyerné a tetszésemet. Úgyhogy, maradt a PSP. De egyébként otthon nekem is modernebb konzolaim vannak... - megcsörrent a mobilja, félbeszakítva a mondatot. A kijelzőn Alexy neve villogott. Armin bocsánatkérő pillantást küldött felém, és felvette.
- Szia, mi az? - szólt bele - Igen, de már nem ott vagyok. Aidenéknél. Nem akarsz jönni te is? Hozhatnád Violát. Jó, megkérdezem. AIDEN! - üvöltött át a bátyámékhoz a tévézajon és beszélgetésen keresztül - JÖHETNEK ALEXYÉK?
Rövid csend után a bátyám végül válaszolt.
- PERSZE!
- Na látod - mondta Armin ismét Alexynek - Gyertek! Oké, szia! - tette le - Úgy néz ki, gyarapodni fog a létszám - fordult hozzám.
- Hallottam - mosolyogtam.
- Hol is tartottunk?
- Hmm, nem igazán emlékszem. De mindegy is. Hadd lássam azt a játékot!
Kivette a játékot a tokjából, belecsúsztatta a PSP-be és bekapcsolta. A kijelzőn csakhamar megjelent a logó, és pár gombnyomás múlva már el is kezdődött a jól ismert, feliratos beszélgetős rész. Ez hosszú lesz - gondoltam, de Armin simán átugrálta az egészet.
- Nem olvasod el? - kérdeztem csodálkozva.
- Ami azt illeti, még nem nagyon találkoztam olyan PSP játékkal, ahol érdemes lett volna a történetre koncentrálni. Különben is, így gyorsabb és egyszerűbb - magyarázta.
A játék elkezdődött. A karakter egy homokzsák-halom mögött rejtőzködött, körülötte szintén katonák (valószínűsíthetően a bajtársai). Pár másodpercig csönd volt, aztán elkezdtek lőni szemből. Armin a nyilak segíségével hasra fektette a főszereplőt, hogy aztán végiggurulhasson a homokzsákokkal takart részen. A legszélén aztán megállt, guggolva kuporgott, aztán egy pillanatra kikukucskált. Jópár ellenséges katona volt lőtávolságon belül. Célzott, aztán megsorozta őket, de ezzel magára vonta a többi katona figelmét. Csendben néztem. A játék ugyanis meglepően realisztikus volt. Például, ha valakinek csak a lábát találta el, akkor az nem halt meg, hanem üvöltések közepette odakapott a sebhez, összerogyott és nem tudott többet felállni, max. fekve lőni.
A csata vége felé egész jól állt Armin szénája. Rengeteg ellenséget szedett le a zsákok mögött rejtőzködve, amelyek viszont egyre kevésbé védték, ahogy lődözték őket. Azonban mialatt az egyik sikeres találatát ünnepelte, a közvetlenül mellette térdelő katona összeesett. Az arcáról lehervadt a mosoly, letetette a fegyvert a karakterével, és közvetlenül a sérülthöz irányította.
- Opciók... Fegyver átadása, üzletelés, követés, védelem kérése... Hol a gyógyítás? - motyogta - még valami rohadt étel sincsen, amivel feljebb vihetném az energiaszintjét?
Szemből lőni kezdtek rá, el is találták a vállát. De úgy tűnt, ez már nem érdekli.
- Talán az üzletelésnél? Csere... Igen! Gyógyítás, száz aranyért...
De már nem tudta megtenni, mert megsorozták. A képernyő elsötétült, és a GAME OVER felirat jelent meg rajta.
- Francba! - akadt ki, amikor felfogta, hogy veszített - Milyen egy önző játék ez! Ha segítesz a többieken, lelőnek.
- Igaz. De... Ha belegondolsz, valószínűleg a való életben is így történne, nem? Néha dönteni kell, hogy önző leszel, vagy meghalsz.
- Akkor még jó, hogy legnagyobb valószínűséggel sosem leszek katona. Nem lennék túl hosszú életű - dörmögte.
Kínos csend állt be, amit hál'istennek félbeszakított a megszólaló csengő. A többiek is elnémultak, én pedig feltápászkodtam, és elindultam ajtót nyitni. Végül nem én értem oda előbb, hanem Aiden (a szobája közelebb van a bejárati ajtóhoz mint a nappali), aki úgy látszik, hajlandó volt egy percre felfüggeszteni az Xboxozás nemes művészetét. Egy pillanat alatt kinyitotta az ajtót, így Alexy és Viola csakhamar már az előszobában álltak.
- Mi tartott ennyi ideig? - érdeklődött Armin, aki valószínűleg utánam jöhetett, mert a hátam mögül szólt a hangja.
- Nos, ez! - mutatta büszkén a kezében tartott papírzacskót Alexy. A zacskón egy pizzéria logója volt látható - Gondoltam, hozunk nektek vacsit, hogy ne kelljen rendelnetek.
- Amúgy is útba esett - tette hozzá Viola félénken.
- Imádlak titeket, ugye tudjátok? - érzékenyült el Armin a kaja láttán.
- Tudjuk, tudjuk - vigyorgott Alexy - Egyébiránt, hogy néz már ki az arcotok?
- Hogy érted? - pislogott vissza rá Armin és Aiden.
- Mossátok le azt az arcfestést, rosszat tesz a bőrötöknek, ha ilyen sokáig fennmarad!
A fiúk egymásra néztek.
- Tééényleg, elfelejtettük leszedni! De mivel lehet? - kérdezte Aiden
- Hmm, talán sminklemosóval a legbiztosabb. Tudsz kölcsönadni nekik? - fordult hozzám Viola.
- Persze. Ja, és Rosának is kéne - jutott eszembe. A többiek megúszták a tisztogatást, mert Lisander maszkot viselt, Kentinnek meg nem volt semmi az arcán, csak a fején egy füles hajpánt.
Elküldtem a fiúkat Rosaliáért, és közben a szobámba mentem, hogy előkeressem a sminklemosót. Mire megérkeztek, szerencsére már megtaláltam. Rövid gondolkodás után mindegyikük kezébe két kendőt nyomtam, hogy talán annyi elég lesz, de Rosának szüksége volt még egyre, hiszen neki a karja és a lába is csupa festék volt.
Pár perc múlva már mind a hárman normálisan néztek ki, úgyhogy vissza indultunk a nappaliba, ahol a többiek már a pizzásdobozok kinyitásával foglalatoskodtak.
- Van sonkás- kukoricás? - szólaltunk meg Arminnal tökéletesen egyszerre. Aztán összenéztünk, és felkiáltottunk:
- Jinx! - ismét tökéletesen egyszerre.
- Akkor most mindketten némaságra ítéltettünk, vagy egyikünk sem? - töprengtem.
- Inkább legyen az egyikünk sem, hisz máris megszegtük - mondta Armin.
A többiek visszafojtott nevetéssel néztek ránk. Végül Rosalia szólalt meg.
- Ti mióta is ismeritek egymást?
- Hmmm, olyan három napja? - néztem Arminra.
- Csak egy! - szólt közbe Aiden. Tényleg, ő úgy tudja, hogy csak tegnap találkoztunk.
- Jaaa, tényleg, igazad van! - hagytam rá.
- Visszatérve az eredeti témához, van sonkás-kukoricás? - kérdezte Armin.
- Persze - mondta Viola - Szerencsére elég nagy, kettőtöknek is elég lesz.
Rögtön rávetettük magunkat a pizzára, igazságosan megosztoztunk a szeleteken, és neki is kezdtünk. Közben a többiek is enni kezdtek: Kentin és Rosa megosztoztak egy Hawaii pizzán, míg Viola és Alexy a szalámisat részesítették előnyben. Aiden és Lisander mindketten saját, kis pizzát ettek. Lisander azért mert khm... egyéni az ízlése (most őszintén, ki szereti a szardíniás pizzát???), Aiden meg azért, mert vegetáriánus.
Pár percig csendben ettünk. Aztán Kentin megjegyezte, hogy ez így unalmas, és felvetette, hogy nézzünk tévét. Pártoltuk az ötletet, Rosalia rögtön be is kapcsolta, és váltogatni kezdett. Egy darabig csak néztük, ahogy peregtek előttük a csatornák, aztán egyszercsak megakadt a szemem valamin.
- Várj egy kicsit! - szóltam - Az HBO-n nem a Fűrész megy?
Visszalépett párat, és igazam lett, tényleg a kérdéses film volt az, ráadásul most kezdődött.
- Végülis, nézhetnénk ezt is - mondta Lisander - Már úgyis elég késő van, ráadásul Halloween, úgyhogy a hangulat megvan hozzá.
A többiek belementek a dologba. Egy részük még nem látta a filmet, így érdekes volt megfigyelnem a reakcióikat. Viola például már akkor félt, amikor még nem is történt semmi különös. Elmondása szerint azért, mert nem bírja elviselni ezt a feszült hangulatot. Egészen kicsire húzta össze magát, az arcát Alexy mellkasába fúrta. Azon gondolkodtam, hogy bár a legjobb barátjaként mutatta be nekem a fiút, talán mégiscsak több van köztük. Rosalia eközben türelmetlenül dobolt ujjaival a babzsákon.
- Mikor vágja már le valaki a lábát??? - nyafogott - Ez így uncsi, vért akarok látni!
- Nem vagy te egy kicsit morbid? - néztem rá nevetve.
- Egyáltalán nem! De unom, hogy ezek végig csak dumálnak. Hol itt az akció?
- Ne aggódj, hamarosan beindulnak a dolgok - nyugtattam.
Kb. másfél óra folyamatos nyafogás (Rosát úgy látszik, csak a vérrel lehet lekötni) és sikítozás (Viola érzékeny lelkének sok volt ez a film) után végre valahára elérkeztünk a láblevágós részhez. Rosalia izgatottan hajolt előre hogy minden egyes részletet tisztán lásson. A képernyőn Dr. Gordon elszorította a vérkeringését aztán nekiesett a fűrésszel a saját lábának. Az üvöltést hallva Viola felsikkantott, és még szorosabban simult Alexyhez, aki a Arminnal együtt már látta a filmet, így nyugodt mosollyal az arcán nézte végig. Aztán amikor vége lett a jelenetnek, Rosalia csalódottan felkiáltott.
- Ez meg mi volt?! Nem is látszott semmi! Erre vártam egész végig, erre alig mutatják a lábát, csak a vörösödő fejét! Nem igazság - duzzogott.
- Ugyan már, ne légy morcos! - mondtam - Inkább nézz körül a hűtőben. Akármit megehetsz, amit csak akarsz.
- Kajával csak Armint lehet kárpótolni - motyogta, de azért elindult a konyha felé, hogy lecsekkolja a frigó tartalmát. Közben mi tovább néztük a filmet, jóllehet, már csak negyed óra volt belőle hátra. Ez pedig jó gyorsan el is telt, Rosa viszont még mindig nem jött vissza. Már éppen ki akartam neki kiabálni a konyhába, hogy nem tudom, mit tököl, de épp most maradt le minden idők egyik legjobb filmes csavarjáról, amikor megjelent, a háta mögött tartott kézzel, arcán huncut mosollyal.
- Találtam valamit - mondta - amivel feldobhatnánk egy kicsit a hangulatot.
A háta mögül egy üveg vodkát húzott elő.
- Mostmár értem, mi tartott ennyi ideig - röhögött Aiden - Egyébként, lenyűgöző teljesítmény. Azt a titkos készletet még nekünk is egy hétbe telt megtalálni. Na és, mi a terved vele?
- Mi, mi, hát meginni!
- Csak úgy? Az uncsi. Játsszunk orosz rulettet! -javasolta a bátyám.
- Bocsi, de beavatnátok a kiskorút is? -értetlenkedtem.
- Jól van - kezdte Armin - Szóval, megtöltünk néhány poharat, jelen esetben hetet. Hatot vízzel, egyet vodkával, aztán összekeverjük őket...
- Miért hetet? Nyolcan vagyunk - szóltam közbe.
- Figyelj és megtudod. Tehát hét ember iszik, a nyolcadiknak pedig ki kell találnia, hogy ki itta a vodkát. Ha kitalálja, akkor a vodkát ivó ember áll be a helyére, ha nem, ott marad, iszik, és addig ő találgat amíg helyesen nem tippel, vagy ki nem dől a piától.
- Értem - bólintottam. Kicsit megrémített ez az egész. Jó, nem azt mondom, néha, például az osztálykirándulások alkalmával nekünk is lecsúszott néhány sör a barátaimmal, de vodkát még sosem ittam, ivós játékban meg pláne nem vettem részt.
- Hééé, haver, ugye nem gondolod, hogy a húgom is részt vesz benne?
- Miért ne? - válaszolt Kentin Armin helyett - Legfeljebb ha látjuk, hogy kezd berúgni, kiállítjuk, és nem hagyjuk tovább inni. Különben miért ne szórakozhatna velünk?
- Így van - ölelt át hátulról Rosalia, mint valami dédelgetett kabalaállatkát - Vigyázunk mi rá. Vagy talán nem bízol bennünk? - fordult Aiden felé szemrehányóan.
A bátyám arckifejezése kicsit megenyhült.
- Jól van, de tényleg ne engedjük nagyon benyomni - egyezett bele. Minden hiába, a többiek már azelőtt eldöntötték, hogy játszani fogok, mielőtt én kitalálhattam volna, hogy szeretnék-e egyáltalán. Közben Aiden átvette az irányító szerepét.
- Akkor, mindenki üljön az asztalhoz, hozom a poharakat.
Mindenki feltápászkodott, és elindult az ebédlőasztal felé, ám ekkor Alexy megszólalt a hátunk mögött.
- Izéé, srácok! Asszem, Viola elaludt.
- Tényleg? Mikor? -ráncolta a szemöldökét Rosa.
- Lehet, hogy még a film alatt. Várjatok egy kicsit, leteszem valahova, aztán én is megyek játszani.
Némán figyeltük, ahogy Alexy felnyalábolta az alvó Violát, lefektette az egyik babzsákfotelbe és gondosan betakargatta a legközelebb eső pokróccal. Még a lány haját is kisimította az arcából, aztán pár másodpercig csak nézte, olyan gyengéden, hogy az egyszerűen félreérthetetlen volt. Összenéztünk a többiekkel. Pillantásuk ugyanazt suggallta, amit én gondoltam: Teljesen kizárt, hogy ezek ketten csak barátok! Egyedül Armin maradt nyugodt. Rezzenéstelen arccal nézte a testvére ügyködését. Tud valamit a dologról? Elképzelhető.
Mire Aiden megérkezett a hét pohárral már mindannyian az asztalnál ültünk. Szóltunk neki, hogy vegye ki az egyik vizes poharat (Viola ugye nem játszott. Bár amúgy sem hinném, hogy ő az az ivós fajta), aztán el is kezdtük a játékot.
- Ki lesz az első kihívó?
- Leszek én - szólalt meg halkan Lisander. Furcsának találtam, hogy ő egyáltalán részt vesz bármi ilyesmiben - komolyabbnak gondoltam. De ezt persze nem tettem szóvá. Végülis, nem ismerem annyira, hogy ilyesféle következtetéseket vonjak le.
Mi, többiek, felálltunk egy sorba, amíg ő összekeverte a poharakat, majd elénk tolta. Bizalmatlanul méregettem az átlátszó folyadékot a poharamban. Amilyen az én szerencsém - gondoltam - tuti, hogy én fogom ki a vodkát. Vajon ha így lenne, le tudnám nyelni rezzenéstelen arccal? Milyen ízű egyáltalán a vodka? Mennyi kell belőle ahhoz, hogy berúgjak? Akarom én ezt egyáltalán???
- Fenékig!
Igyekeztem nem gondolkodni. Felvettem a poharat az asztalról és lehajtottam a benne lévő folyadékot. Nem történt semmi. Víz volt! Amint ezt realizáltam, elkezdtem figyelni a többiek reakcióját. Meglepően nehéz dolgom volt, de aztán mégiscsak született egy tippem. Kentin ugyanis enyhén ráncolta a homlokát, miközben kiitta a pohár tartalmát, és utána sem terült el az arcán az a megkönnyebbült mosoly, mint a többieknek. Ezt valószínűleg Lisander is észrevehette, mert pár másodperc gondolkodás után kinyilatkoztatta:
- Kentin volt.
Kentin nyugodtan fogadta a vereségét, helyet cseréltek Lisanderrel, aztán újra megtöltötte és elkeverte a poharakat. Ez alkalommal már sokkal nyugodtabban ittam ki, holott tudtam, hogy most is nagy az esély rá, hogy vodka lesz benne. De nem, az most Aidenhez került, aki elég gyanúsan törölgette a száját ivás után, így Kentin rögtön rá is jött a dologra.
Kezdtem ráérezni a játék hangulatára. A következő pár körben Alexy, Rosa, Armin és Lisander is megkapták a vodkás poharat. Az előbbi hármon elég könnyen érzékelhető volt a hatás, de Lisander elképesztő volt: olyan pókerarccal tűrte, hogy szegény Armin rögtön le is hajhatta a következő felest, mert egyszerűen képtelen volt kitalálni. A játék elején érzett félelmem lassan átcsapott izgalomba. Szinte már vágytam rá, hogy én is kipróbálhassam magam. Ez kívánságom pedig csakhamar teljesült is: a következő körben ugyanis rám került a sor. Gyanútlanul ittam bele a a pohárba, de amint a nyelvem hozzáért az italhoz, tudtam, hogy ez bizony nem víz. Igyekeztem kifejezéstelen arccal lenyelni, de nem tudom, mennyire sikerült. A vodka ugyanis olyan volt, mintha tüzet ittam volna. A szám belsejét égette az erős alkoholíz, viszont miután lenyeltem, a gyomromban kellemes melegséget éreztem. Egy pillanatig reménykedtem benne, hogy nem bukok le, de amint ránéztem Arminra, rögtön tudtam, hogy ez lehetetlen.
- Zoey - mosolygott
Gyorsan beletörődtem a dologba, bár az egy kicsit rosszul esett, hogy még becsípve is átlátott rajtam. Helyet cseréltünk, majd nekiláttam az újratöltésnek és megkeverésnek. Szakszerűen, a többiektől ellesett mozdulattal toltam a többiek elé a poharat. Habozás nélkül felvették és kiürítették őket, én pedig közben lestem minden mozdulatukat. Rosalia megkönnyebültnek látszott. Lisander a szokásos pókerarccal meredt maga elé. Kentin mogorva arckifejezéssel tette le a poharat. Armin bárgyún mosolygott a pia hatása alatt. Aiden pedig.... ez az! Aiden összeszűkült szemmel, kitágult orrlyukakkal próbált nyugodt maradni.
- Aiden.
A bátyám szemlátomást nem nagyon örült, hogy átláttam rajta. Ő is kezdett berúgni, döcögöve vette át a helyemet, hogy folytathassuk a játékot. De a most is elhagyta a szerencse. Mivel senki nem mutatott semmiféle látható reakciót, Aiden logikusan Lisanderre tippelt, de tévedett. A vodkát Armin itta, viszont akkorra ő már benyomott annyira, hogy ne lehessen észrevenni a változást, amit a feles okozott. Így Aidennek ismét le kellett hajtania egy pohárkával, és látszott rajta, hogy egyre kevésbé bírja. Az ezután következő körben is csak azért találta ki, hogy Rosalia volt az, mert Rosa hangosan prüszkölni kezdett az italtól.
*
A játékot olyan fél óra múlva fejeztük be, mégpedig azért, mert Aiden kidőlt. Addigra már mindannyian túl voltunk három-négy felesen, de a bátyám többet ivott mint bármelyikünk: minél részegebb volt ugyanis, annál ügyetlenebb lett a játékban, és ezért még többet kellett innia. Végül a hetedik vodka után elkezdett visszabotorkálni a nappaliba (senki sem tudja, miért) és út közben elesett. Mindannyian köré gyűltünk. Még magánál volt, artikulátlanul, és akadozva magyarázott.
- Mmit mond? - kérdezte Rosalia nyomott hangon - Nnem érteeeem!
- Kuss mááár!- hadonászott Kentin - Így pláne nnem halljjjuk!
Odahajoltunk a földön fetrengő Aiden szájához, aki egyre csendesebb lett, ahogy múlt az idő. Egy mondatot azonban tisztán ki lehetett venni.
- Sssenki ne mmmerészeljjen hozzáányúlni a kisshúgomhooz! - motyogta, aztán a feje félrecsuklott, és horkolni kezdett. Értetlenül bámultunk rá.
- Akar mmég valakii játszanni? - kérdezte Alexy.
Nem akartunk. Enyhén dülöngélve elindultunk a babzsákok felé, és leültünk. Az alkohol mindegyikünkre másféle hatást gyakorolt. Lisander teljesen befordult, az élet értelméről kezdett filozofálni, magasröptű gondoltatait Alexyvel is megosztotta, aki folyamatosan bólogatott, bár nem úgy tűnt, mintha egy szót is felfogott volna belőle. Rosa a hátán feküdt tátott szájjal, és arról kezdett magyarázni, hogy milyen érdekes is a plafon, miközben Armin komplett kiselőadást tartott a World of Warcraftról. Kentin felsorolta azoknak az embereknek a listáját, akiket egyszer még nagyon el fog picsázni, én pedig... nos, miután fejből felmondtam a kémia-tételeket, amiket aznap délután megtanultam, csak feküdtem valami fura eufória-buborékban, ami kizárta a hangok és egyéb külső ingerek nagy részét.
Lisander aludt be először, miközben olyasmiket motyogott, hogy semminek sincs értelme, mert úgyis meghalunk. Kentin nem sokkal később követte, így már nem hallhatta, ahogy Alexy arról magyaráz neki, hogy mennyire szereti (?). Tíz perccel később már Alexy is szuszogott.
- T-te, Zoey, halloood? - szólalt meg Rosa a kelleténél talán egy kicsit harsányabban - Nemtom micsináljjak!
- Mér? - kérdeztem.
- Leigh m-megcsókollt.
- És, sszeretedd?
- Nem tudomm - mondta szomorúan.
- Az sszar üggy.
- Azz - motyogta halkan és pár másodperc múlva már horkolt is.
Ketten maradtunk Arminnal, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha nem zavarna ez a tény. Nem nagyon sikerült. Ő pedig nem tudom, hogy tetézni akarta-e a dolgot, de mindenesetre közelebb csúszott hozzám (babzsák-fotellel együtt), és bizalmasan a szemembe nézett.
- Én ááállatira bírlllak - közölte velem - Esskü jobb fej vvagy minnnt Aiden! - a karját közben ügyesen a hátam mögé csempészte, és a következő pillanatban szorosan átölelt. A meglepetéstől felkiáltottam, és próbáltam kiszabadulni, de a szorítása erős volt, és nem engedett.
- D-de mégis tellljesen máshogy b-bírlak minnt őőt - motyogta a nyakamba. Pár pillanatig csak hallgattuk egymás szívverését. Aztán enyhített a szorításán.
- Nne haragudjj - suttogta - m-megijesztettelek, ugye? P-pedig nem akarok rosszatt. Cs-csak olyann részeg vaggyok! - a hangja panaszossá vált - mosst b-bizztosan uundoroddsz tőlem!
Megsajnáltam. Nem válaszoltam semmit, csak hozzábújtam. Ez meglepte, csodálkozva felnézett rám. Aztán magához ölelt, én pedig a mellkasába fúrtam az arcomat, és mélyen beszívtam az illatát. Nem parfüm vagy dezodor illata volt, és nem is verejtéké, hanem egyszerűen az övé, a bőréé. Bizseregni kezdett tőle a gyomrom.
- T-tudod, nnagyon-nagyon sz-szép vagy - suttogta a fülembe.
Nem tudtam mit válaszolni. Csak öleltem, ő is engem, és pár perc múlva már aludtunk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése