14.fejezet - Valami más

- Most komolyan ember, téged nem hiányolnak otthon?
Csütörtök este volt, és Armin a hét eleje óta szinte nálam lakott. Csak aludni járt haza, és lassan a cuccait is áthozta, mondván, hogy úgyis itt fogja használni őket.
- Nem igazán - vont vállat kérdésem hallatán - A kuzinom, Nick... még pár éve megegyeztünk, hogy falazunk egymásnak ilyen helyzetekben, szóval a szüleim azt hiszik hogy vele vagyok. Meg aztán így is van elég dolguk, mert Alexy lebetegedett.
- Alexy beteg? Szegény! Mennyire súlyos?
- Nyugi, azért nem haldoklik - vigyorgott - Egész nap pizsamában van, Supernatural-t néz és unalmában ruhákat rendel a neten.
- Hmmm... és ez nem ugyanaz, amit amúgy is csinálna? - töprengtem.
- Most, hogy Viola nincs itthon? De - röhögött - Azért mégiscsak testvérek vagyunk mi ketten.
A kanapén ültünk, és a tévé képernyőjére szegeztük a tekintetünket. Nem, jelenleg nem néztünk semmit, Armin ráérősen váltogatta a csatornákat, hátha találunk valami nézhetőt. Egyszercsak megakadt a szeme, és abbahagyta a kapcsolgatást.
- Mi az? - hajoltam előre, hogy jobban lássam a filmcímet: Halálos hallgatás.
- Hallottam már róla - mondta Armin - Ugyanaz rendezte, mint a Fűrészt, és nagyon jó kritikákat kapott. Belenézünk?
- Naná - bólintottam. A cím felkeltette az érdeklődésemet, és egy jó kis horrorra soha nem mondanék nemet.
De játékbabákra nem számítottam, márpedig a horror műfaján belül ez az egyetlen dolog, ami meg tud ijeszteni.
Becsületemre szóljon, hogy végignéztem. Igazából nem volt rossz film, leszámítva, hogy kb. minden második percben ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy eltakarjam a szemem, és néha bizony sikoltozás nélkül sem bírtam ki. Armint meglehetősen szórakoztatta ezen reakcióm, így a vége felé már nem is a filmet nézte, hanem engem, és röhögött. Köszi a lelki támaszt.
- De tényleg, mi olyan baromira ijesztő azokban a babákban? - értetlenkedett jó negyed órával a film befejezése után is.
- Nem tudom! Te nem féltél? - erre csak egy amolyan "Ugyan, kérlek" pillantást kaptam válaszul, úgyhogy letettem a dologról - Mindegy. Legalább most már tudod, hogy mindenfajta horrorfilmet lehet velem nézni sikoltozásmentesen, csak a játékbabáktól óvjon meg az ég.
- Na igen - bólintott - Meglehetősen szórakoztató volt téged félni látni. Ritka pillanat.
- Miért? - néztem rá csodálkozva - Hiszen én egy csomó mindentől félek!
- Te? Semmitől - nézett rám mosolyogva.
Közelebb húzódtam hozzá, és felsorolásba kezdtem: - Félek a sötéttől, a magasságtól és a szűk helyektől, a szeretteim elvesztésétől és attól, hogy csalódást okozok másoknak vagy magamnak. Félek az elutasítástól, félek a magánytól, félek attól, hogy a körülöttem lévő biztonság csak illúzió. És, igen - mosolyodtam el - félek a játékbabáktól is. Te pedig azt mondod, rettenthetetlen vagyok?
- Az vagy - nézett a szemembe - Csak nem biztos, hogy úgy, ahogy elképzeled. Félelmek nélkül nem is ember az ember.
- Igen? Na és, te mitől félsz? - szegeztem neki a kérdést.
- Én? Én attól, hogy Alexy-ről kiderül, hogy mégis hetero, és elhalássza előlem a csajokat - nézett rám nagy komolyan.
- Hülye! - böktem oldalba.
- Most miért? - kérdezte ártatlan arccal - Tudod milyen szívás ilyen szempontból, hogyha ikertesója van az embernek? Pfff. Én kiöntöm neked a lelkem, beavatlak a titkos traumámba, erre tessék..! - csóválta a fejét rosszallóan.
- A lelked! - nevettem - Tudod, sok mindenről meg vagyok győződve veled kapcsolatban, de hogy van-e lelked, abban egyáltalán nem vagyok biztos.
- Na szép! - nézett rám tettetett sértettséggel, és felállt a kanapéról - Most el is vonulok kisírni a szemem - nevetnem kellett az alakításán.
Az ajtóban megállt és hátrapillantott: - Valami finom vacsival ki tudnál ám engesztelni!
- Szexista disznó - morogtam az orrom alatt, és nekiláttam főzőcskézni. Rántottát csináltam (nem volt hangulatom semmi nehezebbhez) és ahogy felaprítottam a hozzávalókat, a bosszúságom is alábbhagyott. Hamarosan elkészültem, de Armin még mindig nem került elő, úgyhogy miután kiraktam a tányérokat az asztalra, a keresésére indultam.
Mivel végig a nappaliban lógtunk, a ház többi része sötét volt, és meglehetősen kísérteties. Ráadásul néma csend honolt, az a vészjósló fajta, úgyhogy még az is eszembe jutott, hogy csak úgy, a magam megnyugtatására dudorászni kezdjek. Erről a szánalmas ötletről hál'istennek sikerült lebeszélnem magam, csak megszaporáztam a lépteim, és igyekeztem minél nagyobb zajt csapni. Átvágtam a folyosón, benéztem a szobámba, de Arminnak híre-hamva sem volt.
- Armin! - szólítottam fojtott hangon. Semmi válasz. Mély levegőt vettem, és éppen továbbindultam volna, amikor hátulról egy kéz nehezedett a vállamra.
Abban a pillanatban akkorát sikítottam, hogy belerengett a ház. Az ijedtségtől hátrahőköltem, a lábam megcsúszott a szőnyegen, és hatalmasat zakóztam - volna, ha valaki szerencsésen el nem kap a föld felett.  Egy másodpercig csak pislogni tudtam, aztán visszanyertem az egyensúlyom, és megkapaszkodtam az engem tartó Arminban.
- Ez necces volt - nevetett, belőlem pedig kissé megkésve, de kiszakadt a megkönnyebbülés sóhaja:
- Megijesztettél!
- Neked aztán tényleg betett az a film, mi? - nézett a szemembe. Egészen addig fel sem tűnt, milyen közel vagyunk egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy még mindig a pólójába kapaszkodtam. Ez a tény megijesztett egy kicsit, lassan hátrálni kezdtem, de ő körém fonta a karját, és magához húzott.
- Maradjunk így egy kicsit.
Nem tudom, mit tett olyan boldoggá ebben az egyszerű mondatban, és nem is számított. Hozzábújtam, az arcomat a mellkasába fúrtam, és beszívtam az illatát. A gyomrom bizsergett, a szívem majd' kiugrott a helyéről, és valószínűleg céklavörös voltam, de nem érdekelt. Boldog voltam. Armin a fülemhez hajolt, kicsit mintha habozott volna, aztán súgott valamit. Valamit, amivel  mindent tönkretett.
- Nyugi, ez csak olyan baráti dolog...
Abban a pillanatban olyan erővel löktem el magamtól, hogy majdnem hátraesett. Megrökönyödve, kissé sértetten nézett rám - Hé! Ez meg mi volt?
- Ne szórakozz velem - mondtam csendesen.
- Mi az, hogy ne szórakozzak? Én csak...
- Te csak mi? Mégis, milyen barát csinál ilyet? Tudod te egyáltalán, hogy mik a szándékaid velem kapcsolatban? Vagy direkt élvezed, hogy az orromnál fogva vezethetsz?
- Mi a fene ütött beléd? Eddig semmi bajod nem volt ezzel! Elárulnád, hogy mi rosszat csináltam?! - kiabálta dühösen.
Megtévesztettél, te rohadék, azt csináltad! Baráti?! Én nem akarom, hogy baráti legyen! - üvöltöttem volna rá legszívesebben. Várjunk csak... mi? Ez most hogy jött? Mindegy, elegem van!
- Most... menj el - mondtam végül.
Nem kellett neki kétszer mondani, kabátot és cipőt húzott, majd kiviharzott a házból. Sértett és értetlen pillantását jóval azután is magamon éreztem, hogy becsapta maga után az ajtót.
Az arcomat dörzsölve ballagtam vissza a konyhába. Közel álltam a síráshoz, dühös voltam és végtelenül zavarodott. Én magam sem értettem teljesen a kifakadásom okát, de nem bántam meg, hogy elküldtem Armint. Szükségem volt egy kis időre, hogy rendbe szedjem a gondolataim. Mivel az asztalon lévő (dupla adag) érintetlen rántotta már kihűlt, és őszintén szólva nem is volt valami nagy étvágyam hozzá, inkább csak átmentem a fürdőszobába, ledobáltam magamról a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. A csobogó víz hangja és a meleg pára megnyugtatott, de a gondolataim mégis visszakalandoztak a pár perccel ezelőtti eseményekre. Gondoljuk csak végig. Akkor lettem dühös, amikor Armin megint bevetette azt az idióta nyugi-csak-barátok-vagyunk- szövegét. Azért lettem dühös, mert én nem akarok csak a barátja lenni. Francba. Már meg is találtam a problémát. De mégis, mióta van ez így? Hogy a francba töténhetett egyáltalán? Mi is az, amit érzek? Nem értem! NEM ÉRTEM! Arrghhh, az egészről az a hülye tehet! Ami azt illeti, nem nagyon igyekezett meghúzni a határvonalat kettőnk kapcsolatában. Hát csoda, hogy összezavarodtam? Egyáltalán miért csinálta ezt? Észrevette, hogy milyen hatással van rám, és végig rajtam szórakozott? Vagy olyan hülye lenne, hogy nem veszi észre, mennyire félreérthető minden egyes szava és mozdulata? MIÉRT TÖRTÉNIK EZ VELEM?!
Hirtelen mozdulattal elzártam a vizet, és kiléptem a zuhanyfülkéből. Semmit nem old meg, ha tépelődök - gondoltam, miközben magam köré csavartam egy törölközőt - Armint valószínűleg úgysem látom egy ideig, addigra kitalálok valamit. Most peidg jobb lenne aludni. Holnap iskola.
Gyorsan fogat mostam, aztán felvettem a "pizsimet" (kinyúlt Sex Pistols póló és boxer) és ágyba bújtam. Az agyam továbbra is kattogott, így beletelt egy bő órába mire végül elaludtam.

*

Mi a? Hirtelen riadtam fel, valami különös, ismétlődő zajra. Megdermedtem, és fülelni kezdtem. Kopogás volt, valami kemény felületen... és az erkélyajtó felől jött. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit megégettek, és egy másodpercen pelül megpillantottam Armint, amint épp velem szemben állva az üveget kocogtatja. Dühösen megráztam a fejem, és a kezemmel intettem, hogy menjen el, de ő továbbra is kitartóan állt ott. Pár percig farkasszemet néztünk, aztán nagyot sóhajtottam, és kinyitottam az erkélyajtót.
- Mit keresel itt? - kérdeztem nyersen. Armin láthatólag nem fogta fel, hogy per pillanat nem igazán szívesen látott vendég a házamban: lerúgta a cipőjét, és a kabátját a székemre akasztotta. Aztán rám pillantott.
- Nos, elfelejtettem valami fontosat - mondta komoly arccal.
- A cuccaidról van szó? Hát persze, nem hiszem, hogy most egy ideig gyakran beugranál. Vidd őket. Bár, ami azt illeti, alkalmasabb időpon...
Nem tudtam befejezni, mert megcsókolt. Csak így, mintha mi sem lenne természetesebb. És én akármilyen dühös és zavarodott voltam is, automatikusan visszacsókoltam. Egyszerűen nem tehettem mást.
Így visszagondolva nem is értem, hogy csinálta. Olyan volt, mintha valami bénító idegmérget fecskendezett volna az agyamba. Minden ésszerű gondolatom elszállt, minden falam ledőlt. Nem létezett semmi más, csak ő meg én.
Beletelt néhány percbe, mire elfogyott a levegőnk, és szétváltunk. Pihegve, furcsán kótyagos fejjel néztem Arminra, mintha nem akarnám elhinni, amit az előbb csináltunk. Végül csak ennyit kérdeztem:
- Te tényleg csak ezért jöttél ide?
- Ühüm - bólintott pirulva.
- Király, akkor folytassuk! - vigyorogtam rá.
Még akkor is nevetett, amikor újra a számra tapasztotta az övét, és a derekamnál fogva magához húzott. Hozzásimultam, átöleltem a hátát. Minden egyes köztünk lévő centimétert hatalmas távolságnak éreztem, a magasságbeli különbségünk is jobban zavart, mint valaha. Valószínűleg ő is így érzett, mert a következő pillanatban hirtelen felkapott a combomnál fogva, én pedig a dereka köré kulcsoltam a lábam. Egy kis időre összemosolyogtunk a sötétben, aztán megint megcsókolt.

Az ajka lecsúszott a nyakamra, kócos tincsei csiklandozásától nevetés jött rám. Aztán, kihasználva, hogy felszabadult a szám, a fülébe suttogtam azt, ami még mindig bökte a csőrömet:
- Na és, ez is csak olyan baráti dolog?
A fejét csóválva nézett fel rám.
- Ugyan már, az csak rizsa volt. Mikor tudtam én szerinted barátként tekinteni rád?
- Hmmm - néztem rá félredöntött fejjel - Nem tudom. Mindenesetre elég meggyőző voltál - színpadiasan lebiggyesztettem a szám, de ő komolyan vette.
- Sajnálom! - nézett rám szinte kétségbeesve.
- Ugyan, már rég kiengeszteltél - mosolyogtam, és megcsókoltam. Visszacsókolt, de  valószínűleg  idő közben elkezdett fájni az engem tartó karja, mert lassan a falhoz vitt, és nekitámasztotta a hátam. Ezalatt olyan aranyosan gondterhelt volt az arca, hogy muszáj volt összepuszilnom.
- Tudtam  én, hogy imádsz engem - mormogta a nyakamba. Összekócoltam a haját, aztán fülébe súgtam:
- Így van.
Hirtelen őszinteségem még őt is meglepte egy kicsit, csodálkozva pillantott fel rám, mire hozzátettem:
- Fene abba a rossz ízlésembe, mi?
Mire észrevettem a "Na most meglakolsz"- pillantását, már az ágyon landoltam. Olyan szép ívben hajított oda, hogy a pillanat ijedtségében is kénytelen voltam elismeréssel adózni az ügyességének. Viszont mielőtt elkezdhetett volna csikizni, lerántottam magam mellé és megcsókoltam. Valószínűleg ezt elfogadta, mint bocsánatkérést, mert már nem próbált bosszút állni, sokkal inkább rám koncentrált. Megcsókolta a nyakam, a homlokom, a szám, közben a hajamba túrt, és az arcom simogatta. Az érintése helyén felforrósodott a bőröm. Egyáltalán nem voltam hozzászokva az ilyen intenzív érzésekhez. A külvilág hangjait már rég elfelejtettem, csak a saját szívem dübörgését, és a lélegzetvételünket érzékeltem. Az ajkam szinte lángolt, vadul csókoltam, miközben szorosan köréfontam a karjaim.
Nevezhetjük a pillanat hevének, vagy meggondolatlanságnak azt az érzést, ami arra sarkallt, hogy lassan lehúzzam róla a pólóját. Pedig egyszerűen csak idegesített a gondolat, hogy bármi is elválasszon minket egymástól. Egy pillanatra megdermedt, amikor megérezte, mit csinálok, aztán komolyan a szemembe nézett.
- Biztos? - kérdezte, bár az arcán nem úgy látszott, mintha vacillálna a dologgal kapcsolatban. De a kedvemért nagyon igyekezett lovagias lenni, és ez mosolyt csalt az arcomra.
- Csak gyere ide, te hülye! - nevettem.