1: Valahogy mindig akkor jött át, amikor Aiden épp a konditeremben volt.
2: Amikor együtt voltunk, szinte soha nem került szóba az iskola vagy a baráti kör, csak egymással és az aktuális játékkal/filmmel/sorozattal foglakoztunk.
3: Bár ugyanúgy másfél évvel volt idősebb nálam, mint a bátyám, ráadásul vagy egy vonalzóval magasabb (igen, a harminc centisről beszélek), mindig egyenrangúként bánt velem, így soha semmilyen szempontból nem éreztem magam kicsinek mellette.
4: Továbbra is rendszeresen tett vagy mondott olyan félreérthető dolgokat, amelyeket aztán "baráti gesztusnak" titulált, én pedig továbbra sem éreztem őket annak.
5: Senkinek sem beszélt az együtt töltött időről, és én sem éreztem úgy, hogy bárkinek tudnia kéne róla.
Ezen tények némelyike kifejezetten pozitív volt, de jó pár olyan is akadt, amelyek miatt néha akaratlanul is elfogott az aggodalom. Arminnak azonban féltem felhozni a témát: nem akartam veszélyeztetni frissen kialakult barátságunkat, ráadásul ő sem tűnt vevőnek efféle komoly beszélgetésre. Szóval, magamban tartottam az érzéseimet, bár ez egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint amilyennek elsőre hangzik. Armin társasága nyugtatóan hatott rám: a közelében felszabadult voltam, így csak este, lefekvés előtt jöttek elő a kétségeim, másnap reggelre pedig már nem is tűntek olyan vészesnek.
Az első hó december ötödikén esett le, ezzel véglegesen eltörölve az ősz csekély maradékát. Emlékszem, Arminnal éppen holtponton voltunk: mivel nem találtunk semmit, amit éppen szívesen néztük vagy játszottunk volna, végül amolyan "csináljunk már valamit" alapon elkérte a telefonomat, hogy megnézze a képeimet. Hálisten, nem kommentálta, csak hümmögött, ahogy végignézte a galériát. Végül egynél megállt, és felvont szemöldökkel, a fejét csóválva nézett rám.
- Már meg sem lepődöm, hogy te is szeretsz cosplayelni. Ezek a MondoConon készültek?
- Aham. Te is voltál már kinn?
- Persze. Várj... - a zsebében matatott majd előhúzta a saját telóját. Keresgélt rajta egy kicsit, aztán felém fordította a képernyőt. A képek nagy többségén Alexyvel és Violával volt látható, és míg ezen kettő normálisan nézett ki (már amennyire Alexy öltözködése annak számít), Armin kivétel nélkül mindegyiken cosplayt viselt, nem is akármilyet! Tökéletesen élethű, kézzel készített darabok voltak.
- Woooow! Ezeket te csináltad? - csodálkoztam.
- Áhh, nagyrészt Alexy és Viola érdeme - legyintett - Bár Rosa is besegített egy kicsit. Talán önző tőlem, de ki ne használna ki egy ilyen ügyes tesót és baráti társaságot? Amúgy is odavannak az ilyesmiért. Szerencsés vagyok.
- Igazad van. Hopp, egy Assassin! - vigyorogtam - Ez a legjobb.
- Ez is tartott a legtöbb ideig. Vagy egy év volt, mire sikerült összeszedni az anyagokat és megvarrni.
- Úgy látom, csak játékból cosplayeltél - tűnődtem - Én inkább anime karaktereket szoktam.
- Ez nem teljesen igaz - tartotta fel az ujját - Várj, megkeresem... Megvan! - nyújtotta át a készüléket.
- Ez Kirito a Sword Art Online-ból? -kérdeztem.
- Az. Le merném fogadni, hogy te is imádod azt az animét...
- Nos, éppenséggel nem ez a helyzet - vágtam a szavába.
- Miiiii? - hüledezett - Hogy lehet nem szeretni a SAO-t?
- Nem is tudom - vontam meg a vállam - Az első pár rész nagyon tetszett, de aztán egyre unalmasabb és vontatottabb lett a sztori. Végül félbehagytam.
- Méghogy unalmas...? Hihetetlen - csóválta a fejét, aztán rám nézett - Amúgy, figyelted, hogy ez volt az első alkalom, hogy valamiben nem egyezett az ízlésünk?
- Tényleg. Bár, lehet, hogy még örülnünk is kéne neki. Kell egy kis változatosság. Elvégre, elég bizarr lenne, ha mindig mindenben egyetértenénk.
- Jó, ez most így hülyén hangzik, de egyetértek veled! - nevetett.
Ásítottam. Már elég későre járt. Lehet, hogy jobb is, hogy nem találtunk semmi nézhetőt - morfondíroztam - tévézés közben könnyen bealszom. Az órára néztem, hogy pontosan tisztában legyek az idővel, és akkor láttam meg az ablakon keresztül a szemerkélő havat. A fáradtságomat mintha egy pillanat alatt elfújták volna, és boldog izgalom vette át a helyét. Az első hó az évben! Lehet, nem nagy dolog, de én minden évben várom.
- Hé - böktem oldalba Armint, ezzel feltehetőleg megakadályozva, hogy elszunyókáljon - Odanézz! Havazik!
Beigazolódott a gyanúm, miszerint Arminban hóimádó-társra akadtam. A látványtól elvigyorodott, és hozzám fordult:
- Te is arra gondolsz, amire én?
- Ahogy ismerlek, valószínűleg igen - nevettem, aztán tökéletesen egyszerre felpattantunk, otthagyva csapot-papot az előszobába futottunk és elkezdtünk öltözködni. Télikabátot vettünk, sapkával-sállal-kesztyűvel együtt, és amint elkészültünk, kiszaladtunk a hóesésbe. Az elém táruló látvány elgondolkoztatott, hogy vajon hány órája havazhatott már, mire észrevettem. A kertünk máris vagy tíz centis takaró alatt volt. Lenyúltam, és beletúrtam. Nem a legjobb minőségű, de ahhoz képest, hogy az első az évben, kifejezetten jól tapad -gondoltam. Próbaképpen gyúrtam belőle egy jó nagy hógolyót, és más lehetőség hiányában a tőlem pár méterre álldogáló, még midig a hóesést csodáló Armint céloztam meg vele. A tarkóját találtam el. A feje előrecsuklott, a szája tátva maradt a csodálkozástól, aztán villámgyorsan felém fordult. Az arcán a bosszúság helyét gonoszkás vigyor vette át.
- Háborút akarsz? - kérdezte incselkedve, én pedig újabb hógolyóval feleltem, ami ezúttal a vállát találta el. Nem kellett neki kétszer mondani, ő is felmarkolt egy jó adagot, és elkezdett golyókat gyártani, miközben az én dobásaim elől hajolgatott el. Hamarosan elkészült, és ő is támadni kezdett, miközben rekordsebességgel gyúrta az utánpótlást. El is talált, egyszer a nyakamon és egyszer a karomon. Utóbbi azért volt szívás, mert ijedtemben elejtettem a frissen gyúrt hógolyóimat, ezért sürgősen szükségem volt egy biztonságos helyre, ahol újakat készíthetek. Persze, a helyismeret szempontjából jelentős előnyöm volt, így nem volt nehéz dolgom, amikor az egyik alkalommal, ahogy lebuktam a dobások elől, hirtelen egyszerűen begurultam a legközelebbi bokorba. Armin nem látta a mozdulatot, így sikerült eltűnnöm a szeme elől, és meghúznom magam. A kezem a bokor alatt keresgélt, míg végül havat nem talált, amiből aztán lassan és feltűnés nélkül jó pár hógolyót meg tudtam csinálni. Mikor ezek elérték a megfelelő mennyiséget, keresni kezdtem Armint a tekintetemmel, de rájöttem, hogy miközben a golyókat gyúrtam, teljesen szem elől tévesztettem. Hol lehet? Lassan, araszolva elindultam a bokrok között, vigyázva, hogy ne csapjak nagy zajt. Elértem azt a helyet, ahonnan már a kert másik fele is láthatóvá vált, de Armint még mindig nem láttam. Ez fölöttébb gynús volt, de mielőtt jobban végiggondolhattam volna, egy kéz megragadott hátulról a kapucnimnál fogva, és jó adag havat nyomott a nyakamba. Visítottam, Armin meg röhögött, mire reflexből megpördültem, és a képébe vágtam a legnagyobb hógolyómat. Ezzel sikerült lehervasztani azt az idegesítő vigyort az arcáról, viszont újra támadásba lendült, fegyver híján a testi erejét kihasználva belelökött egy jelentősebb hókupacba. Dühösen ráztam ki a hajamból a hó- és földdarabokat, aztán ahelyett, hogy feltápászkodtam volna, elkaptam a lábát, és kirántottam alóla. Egy pillanaton belül ő is mellettem landolt a hóban és olyan meglepetten pislogott, hogy nevetni támadt kedvem.
A hidegtől és a minden másodperccel egyre jobban átázó ruháinktól eltekintve kényelmes volt a hóban. Olyannyira, hogy még percek múlva sem álltunk fel, csak feküdtünk ott, néztük, ahogy a továbbra is szállingózó hópelyhek a kabátunkon landolnak, és ahogy minden egyes kilégzésünk aprócska felhőt képez a fagyos levegőben. Kellemes volt, és nagyon békés. Végül én törtem meg a csendet, mert eszembe jutott valami, ami furcsává tette az egész szituációt.
- Amúgy... nem azt mondtad, hogy utálsz kint lenni?
Armin felém fordult, és egyszerűen válaszolt:
- Te is, nem?
- Ez igaz, de nem válasz a kérdésemre - mondtam, miközben az arcát fürkésztem. Butaság lenne, hogy az ilyen apróságokat is érteni akarom? Hogy mindenki másnál jobban akarom ismerni őt? Elpirultam saját gondolatom hatására. Mi a fene van velem?
- Nos... ha havazik, az más - mondta végül, elterelve a figyelmemet, a gondolataimról. Ízlelgettem a válaszát pár másodpercig, de még mindig találtam logikátlanságot.
- De akkor mi van a sítáborral? - kérdeztem, és rögtön meg is bántam. Tök furán hangzik, ahogy kérdezgetem - gondolatban szinte felpofoztam magam.
- A sítábor? Hát, különbség van aközött, hogy kimész a hóba egyszer-kétszer, amikor kedved van, és aközött, hogy egy hétig folyamatosan, kötelező jelleggel kell ezt tenned. Utálom, ha bekorlátoznak.
Elgondolkoztam a válaszán. Nem csak azért, mert állati logikusnak tűnt, és utólag nem értettem, hogy hogy nem jöttem rá magamtól, hanem azért is, mert rádöbbentem, hogy hasonló helyzetben én is pontosan ugyanígy gondolkodnék. És ez ijesztő volt. De nem tettem szóvá a dolgot, mert nem akartam, hogy ő is ilyesmiken gondolkozzon.
Pár másodperc múlva éles fájdalom nyilallt az eddig a hidegtől csak elgémberedett kezembe. Lehúztam róla a vizes kesztyűt (hamarabb is eszembe juthatott volna!), és vizsgálgatni kezdtem fagyott ujjaimat. Igazság szerint baromira fáztam, de erre csak ekkor jöttem rá. A kezem vörös volt és jéghideg, a lehelletemmel próbáltam egy kicsit felmelegíteni, nem sok sikerrel. Ügyködésemre Armin is odafordult.
- Fázol? - kérdezte, én pedig bólintottam. Erre egyszerűen a kezemért nyúlt, és rákulcsolta az ujjait az enyémekre. A bőre pont olyan jeges volt, mint az enyém, de az érintésétől mintha minden porcikám felforrósodott volna. Az én aprócska kezem szinte elveszett az övében, hosszú ujjai a kézfejemet simogatták. Mondani akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam a szemébe, mintha azt várnám, hogy ő szólaljon meg először. És igen, tétovázva szóra nyitotta a száját, ám ekkor ismerős trappolás hangja ütötte meg a fülemet. Az utcáról jött.
Megrémültem, a kerítéshez kúsztam, és kikukkantottam. Jól sejtettem: Aiden Vans bakancsa megállás nélkül haladt el mellettünk. Arminra pillantottam, aki még mindig értetlenül nézett rám. AIDEN- tátogtam, mire ijedt arccal bólintott. Megvártam, amíg a bátyám befordult a sarkon a házunk bejárata felé, aztán felpattantam, Armint is talpra rántva.
- Mit csináljunk? - súgta kétségbeesetten. Nem válaszoltam csak magammal húztam. Ekkor jöttem rá, hogy végig fogtuk egymás kezét. A kert végébe vittem, át a bokrokon, majd megálltam az évek óta nem használt kiskapunál. Elhúztam a rozsdás reteszt, és megnyitottam a kijáratot.
- Futás! - mosolyogtam Arminra. Egy kicsit tétovázott, aztán elengedte a kezem, és kisurrant. Egészen addig néztem utána, amíg teljesen eltűnt a szemem elől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése