2.fejezet - Kérdések és válaszok

Belenéztem az ismeretlen fiú szemébe. Égszínkék volt, és huncutul csillogott.
- Nyugi, nem valami pszichopata gyilkos vagyok, aki hónapok óta utánad nyomoz. Bár, szerencséd van, mert az is lehetnék. Van fogalmad róla, milyen gyenge a házatok biztonsági rendszere?
Erre aztán igazán nem tudtam mit mondani. Mr. Ismeretlen Hobbibetörő most komolyan éppen kioktat engem? Úgy tűnik, azon is hamar túltette magát, hogy az előbb rányitottam a vécén. Ki érti ezt? Kihasználta átmeneti hallgatásomat, és tovább beszélt.
- Alig húsz másodpercembe telt meghackelni a riasztótokat, és különben is...
- Gondolom, az ajtót pedig meghajlított dróttal nyitottad ki... - vágtam közbe unottan.
- Nos, ez történetesen tévedés... - vigyorgott, és előhúzott a zsebéből valamit.
- A pótkulcs! Mégis honnan... Na jó, elárulnád végre hogy mit keresel itt?!
- A játékaimért jöttem. Kölcsönadtam néhányat Aiden-nek.
- Te ismered a bátyámat? - ráncoltam a homlokomat.
- Egy osztályba járunk, és elég jóban vagyunk.
- Akkor hogy-hogy nem ismerlek?
- Még csak szeptember óta élünk a városban a családommal.
Oké. Azt már értem, hogy mit keres itt, és honnan tudja a nevemet, de...
- Az idióta bátyám komolyan beengedett egy vadidegent a házunkba?!
- Héééé, nyugi - csitított a fiú (Armin,vagy hogy is hívják)- Egyébként is, nem vagyok vadidegen...
Nem igazán figyeltem rá. Állatira ki voltam akadva.
- Azt is biztos ő mondta el neked, hogy hol tartjuk a pótkulcsot! És mégis, hol van ilyenkor az a kretén?!
- Öhm, azt hiszem, bulizni ment Chrisékkel...
- Arrrghhhh- fújtattam dühösen.
Miután lenyugodtam egy kicsit, megjegyeztem:
- Amúgy,ha már a pótkulcsokat odaadta, igazán elmondhatta volna a riasztó kódját is... Akkor nem kellett volna meghackelned.
- Izé, igazából elmondta azt is, csak hát elfelejtettem...
A szememet forgatva felálltam.
- Na jó. Én most megyek a szobámba. Addig szedd össze a játékodat.
Azzal faképnél hagytam. Már a szobaajtómál voltam, amikor utánam szólt:
- Amúgy, láttam kólát a hűtőben. Lehetne hogy...
- Szolgáld ki magad - vágtam rá unottan, és bezártam magam mögött az ajtót. Elvégre vendégféle,vagy mi.

*

Már vagy félórája gépeztem, amikor feltűnt, hogy valaki még mindig sertepertél odakint. Nem lehet igaz. Ez még mindig nem ment el? Azt, hogy szolgálja ki magát, nem úgy értettem, hogy addig maradhat, ameddig akar! Már éppen bunkó módon ki akartam ordítani, hogy ha megvan, amit keres, akkor akár el is húzhatja a csíkot, amikor félénk kopogást hallottam.
- Szabad! - sóhajtottam.
Armin vidáman betrappolt a szobámba.
- Mi jót csinálsz? - mosolygott.
Jó állt neki. Annyira jól, hogy minden szemtelensége ellenére sem tudtam rá haragudni. Beszarás, ennek még gödröcskéje is van! Még szerencse, hogy úgy tűnt, nem várt választ a kérdésére. Eléggé elbambultam, nem biztos, hogy képes lettem volna kinyögni valami értelmeset.
- Ááá, Sims! - pillantott át a vállam fölött a monitorra.
- Aham - köszörültem meg a torkom - Ismered?
- Szoktam játszani. Mondjuk, általában nem nagyon reklámozom. Mindenki csajosnak  tartja.
- Hát, ja - mondtam.
Kínos csend következett. Armin lehuppant az ágyamra, és onnan nézte, ahogy játszom. Pár perc múlva aztán megszólalt.
- És, izé... Nincs véletlenül pár fölös karaktered?
Felvontam a szemöldököm.
- Gyilkolászni akarsz, mi?
- Fején találtad a szöget, Zo!- vigyorgott.
Egy pillanatra megdermedtem. Zo... eddig egyedül a bátyám szólított így.
- Csinálj amit akarsz - sóhajtottam, .és felálltam - Csak aztán el ne mentsd!
Villámgyorsan lecsapott felszabadult helyemre. Az arcán lelkes mosoly - tisztára fel volt dobva. Mint egy kisgyerek.  Olyan aranyos volt! Az ágyamon ülve, mosolyogva néztem, ahogy megrázza árammal, vízbe fojtja, vagy megégeti szerencsétlen simjeimet. Nem bántam.