10.fejezet - Barátok

Másnap az iskolai napom nagyrészt eseménytelenül telt, a szünetek szokatlanul csendesek voltak. Normális esetben, mint minden hosszabb vagy rövidebb tanítás nélküli időszak után, mindenki a vele történtekről sztorizgatott volna, de ez az egy nap, ami a többségnek családi temetőlátogatással telt, úgy látszik, nem volt elég eseménydús ahhoz, hogy említésre méltó legyen. Legalábbis a többieknek. Én elég izgalmas napot tudhattam magam mögött, de persze eszemben sem volt ezt kifecsegni. Még Annának sem mondtam semmit, pedig a hasonló ügyekben ő a legnagyobb bizalmasom. Nem... egyszerűen meg akartam tartani magamnak. Meg aztán, amilyen rózsaszín Anna fantáziája, biztos kitalálná, hogy tetszik nekem Armin. Nincs kedvem ilyen badarságokat hallgatni.
A tanárok azonban, ahogy egyre közeledtek a félévzáró szintfelmérők, egyre jobban bekeményítettek. A matektanár például olyan sebességgel oldotta meg a táblán az egyenleteket, hogy csak a fejemet kapkodtam, próbáltam együtt haladni vele, de egyszerűen képtelenség volt. Törin sem volt kegyelem: az egyébként vidám, aranyos osztályfőnökünk most zord arccal végig diktált, de annyit, hogyha megtartjuk ezt a tempót, az osztály nagy része záros határidőn belül komoly ínhüvely-gyulladásra számíthat. Nem csoda tehát, hogy nap végére totálisan lefáradtam:  még a kicsöngetésre is alig-alig reagáltam, aztán lassan és kifejezéstelen arccal, akár egy zombi, feltápászkodtam, a hátamra vettem a táskám, és kiballagtam a teremből, majd az épületből.
Aznap ismét úgy adódott, hogy nem volt kivel hazamennem, de ezt egy kicsit sem bántam. Valószínűleg amúgy sem tudtam volna kinyögni egy értelmes szót sem ilyen állapotban. Csendben utaztam haza; a busz is jó gyors volt, úgyhogy elég kedvezőek voltak a körülmények. Amint megérkeztem, egyszerűen  ledobtam a táskám és a dzsekim a sarokba, és úgy ahogy voltam, befeküdtem vetetlen ágyamba. Pár perc múlva már hortyogtam is.

*

Sírás. Elfojtott, keserű zokogás hangja - fájdalmasan ismerős, én pedig ösztönösen reagálok rá.
- Bátyus...? - a hangom vékony és gyerekes, elmosódott, mintha csak felvételről hallanám. A bátyám nem válaszol, ennek ellenére rájövök, hol bújkál. Azonnal benyitok a helységbe - a sulink régi és alig-alig használt takarítószertárába - és megpillantom. A sarokban kuporog, az arcát a kezébe temeti. Egészen aprónak és gyámoltalannak tűnik.
- Hagyj békén - motyogja elutasítóan minden bevezető nélkül - Nincs szükségem rád.
- Már megint Tucker meg a bandája, nem igaz? - kérdezem, mintha az előbbit meg sem hallottam volna.
- Semmi közöd hozzá! - bizonyára élesnek szánja ezt a mondatot, de inkább sírósra sikeredik. Dühösen néz fel rám, mintha csak én tehetnék az egészről, könnyei végigcsorognak dacos gyerekarcán. - Csak... hagyjál.
- De látom hogy szomorú vagy. Miért nem mondod el?
- Mert mégis, mit tudsz te csinálni? Lány vagy, ráadásul kisebb is nálam. Csak rontani tudsz a helyzeten. Ha meglátnak veled, csak még jobban csúfolnak majd. Menj el!
Megfordulok, és szótlanul elhagyom a szertárat.
Aztán hirtelen vált a kép.
Az ebédlőasztalnál ülök, éppen a desszertnél (eperfagyi) tartok. Aiden velem szemben  ül, szigorúan az asztallapot bámulja, miközben komoly arccal rág. Valami mintha nem stimmelne vele... Nem a komoly, gondterhelt arckifejezés - ő már csak ilyen - és nem is a szótlansága, hanem...
- Mi történt a kezeddel? - szegezem neki a kérdést hirtelen. Ez láthatóan meglepi, még a falat is kiesik a szájából.
- Mi...?
- Láthatóan rosszkedvű vagy, fejben máshol jársz. A mozgásod furcsán óvatos, ráadásul jobb kézzel eszel. Pontosan tudom, hogy balkezes vagy, Aiden. Mi történt?
Az arcán különböző érzelmek elegye játszik furcsa játékot. Elismerés. Szomorúság. Bosszúság. Harag. Aztán megint felölti komoly maszkját, és csak ennyit válaszol kifejezéstelen arccal:
- Semmi.
Nemtörődöm viselkedése felbosszant, de az aggodalom érzése még mindig erősebb. Felpattanok a székemről, és előtte termek, majd az asztal alá nyúlva megragadom a bal kezét. Feljajdul és elkapja onnan, de azt ennyi idő alatt is meg tudom állapítani, hogy a középső ujja feldagadt és belilult.
- Ijj - húzom el a szám. A bátyámra nézek - Nem fogod elmondani, mi történt vele, ugye?
Semmi reakció. Sóhajtok, és elvonulok a fürdőszobába kötszert keresni. Mire visszaérek, Aiden már egy kis kék jeges zacskót szorít a sérült ujjhoz. A tekintetében egyértelmű üzenet: Tessék, most elégedett vagy?
A kezéért nyúlok, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy bekötözzem, de elkapja, és kiveszi a kezemből a kötszert.
- Elintézem egyedül is. Menj.
Újabb váltás.
A szobámban ülök, a kezemben egy régi fajta játékkonzol. Már estefelé jár az idő, kint sötét van, és pizsamát viselek. A hajam furcsán rövidnek tűnik - a vállamig ér, és a színe is világosabb. Kikapcsolom a játékot (úgysem ment soha a tetris) és feltápászkodom. Az ajtón keresztül ugyanis kiabálás hangja szűrődik be.
- Egyébként is, mik ezek a jegyek már megint?
- Nem tehetek róla, a tanár pikkel rám! Elég volt egyszer nem figyelnem, és...
- Három egyest ezzel nem tudsz kimagyarázni! Mi van a nyelvtannal? Az a tanár is pikkel rád?!
- Az mindenkinek rossz lett!
- Engem nem érdekelnek a többiek!
- De...
- Semmi de! Elegem van belőled, a lustaságodból, és abból, hogy szégyenkeznem kell miattad! Végy példát a húgodról!
Hangos dörrenéssel becsapódik a mellettem lévő szoba ajtaja. Próbálok nem törődni vele - elvégre, egyetlen ember van jelen pillanatban, akit Aiden még anyánál is jobban gyűlöl. És az én vagyok. Így hát megkísérelem mással elfoglalni magam, de hamar feladom. A bátyám szomorúsága, mint valami mérgező gáz, átszivárog a falon és gyökeret ereszt bennem. Nem, ezt nem hagyhatom. Felállok, és a teraszra vezető ajtón keresztül kilépek a szobámból. Hideg van és sötét - sietve vágok át a bátyámmal közös kis területen, amíg el nem érem az ő ajtaját. Ezt biztos nem zárta magára.
Aiden az ágyán ül, a szája remeg, az arca bánatról és csalódottságról, míg a szeme féktelen dühről árulkodik. Az ajtó nyikordulására azonnal felém fordul, az arca eltorzul.
- Mit akarsz itt? Menj vissza anyucihoz, úgyis te vagy a kis kedvence!
- Nem - mondom végtelenül nyugodtan.
- Mi az, hogy nem? Takarodj innen! Látni sem akarlak!
Egyszerűen nem bírom tovább türtőztetni magam. Szóra nyitom a szám, de helyette  üvöltés szakad ki belőlem.
- A FENÉBE IS, HAGYD MÁR ABBA! - kiabálom dühösen, még sokkal dühösebben, mint Aiden - MIÉRT AKAROD FOLYTON ELLÖKNI MAGADTÓL AZ EGYETLEN EMBERT, AKIT ÉRDEKEL, MI VAN VELED?!
A bátyám döbbenten bámul rám, én pedig kifakadok, csak mondom és mondom, miközben az arcomon lassan folyni kezdenek a könnyek.
- Miért? Miért nem bízol bennem? Miért nem hagyod soha, hogy segítsek? Miért választod inkább a magányt helyettem? Miért zárkózol be? Miért gyűlölsz olyan dolgok miatt, amelyekről nem tehetek?
Csend. Aztán egyszer csak válaszol nekem, olyan halkan, mintha csak a szél susogna:
- Mert ennek nem így kell lennie.
Felnézek rá, ő pedig folytatja.
- Te vagy az én kishúgom, nem pedig fordítva. Nekem kellene megvédeni téged. De te... neked soha sem volt szükséged rám. Ha segítenél rajtam, akkor... azt már nem bírná el az önbecsülésem. Pláne, hogy amúgy is mindenben jobb vagy nálam.
- Segíteni akarsz nekem? - nézek fel.
- Igen.
- Akkor hagyd, hogy néha én legyek a nagy - Aidenre pillantok, az arca furcsán kifejezéstelen. Ám azért folytatom: - Nem biztos, hogy fogok tudni segíteni neked. De ha meg akarsz védeni, könyörgöm, ne kényszeríts többet arra, hogy csak ácsorogjak tehetetlenül a fal másik oldalán, miközben te szenvedsz. Legalább mondd el, mi történt! Én támogatlak majd, ahogy csak az erőmből telik.
- Miért tennéd ezt értem?
- Mert a testvérem vagy, és szükségem van rád. Itt az ideje, hogy beismerd: neked is szükséged van rám.

*

Felriadtam, csodálkozva néztem körül a szobámban. Egy álom... valódi emlékekből? Furcsa. Nem hinném, hogy valaha is előfordult volna velem ilyesmi. Olyan élénk volt, és valóságos... Na mindegy. Felültem, és azonnal észrevettem a rámterített pokrócot. Kibújtam alóla, talpra álltam és kisétáltam a szobámból. Valaki a bejárati ajtónál szöszmötölt.
- Aiden?
A bátyám kikukkantott a fal mögül. Melegítőt viselt, a vállán a sporttáskája.
- Zo! Ugye, nem rám ébredtél fel?
- Dehogy. Köszi a pokrócot. Izé... a konditerembe mész?
- Aha - bólintott. Az esténkénti konditerem nála bevett szokás volt, csak akkor kezdte hanyagolni a dolgot, amikor összejöttek Irisszel. És most... hát, sajnos megint volt rá ideje.
- Mikor jössz? - köszörültem meg a torkom.
- Olyan fél kilenc körül.
- Rendben. Akkor... vigyázz magadra!
Kisétált az ajtón, én pedig egyedül maradtam. Mit csináljak most? Olyan friss és energikus voltam a délutáni szunya miatt, hogy muszáj volt valamivel lekötnöm magam. Tévéznem kéne? Vagy játszanom?
A hirtelen megszólaló csengő megszakította a gondolatmenetemet.
- Huh? Aiden, itt hagytál valamit? - indultam vissza az ajtóhoz komótosan. Elfordítottam a kulcsot, de a kilincset már valaki más nyomta le helyettem. És nem, nem Aiden volt az. Az ajtóban a vigyorgó Armin állt.
- Mi a...?
- Szia! - köszöntött töretlen jókedvvel, miközben határozottan benyomult az előszobába, és elkezdte levenni a cipőjét.
- Izé... Aiden nincs itthon - jegyeztem meg tétova hangon.
- Ó, valóban? Nos, jelen pillanatban ez mindegy. Én hozzád jöttem.
- Hozzám? És, miért is?
- Mintha nem tudnád! - nézett fel rám enyhén sértetten - Hiszen tegnap megbeszéltük!
- Mit? - kérdeztem továbbra is értetlenül.
- Hát hogy barátok leszünk. A barátok pedig átjárnak egymáshoz.
Hirtelen túl sok mindent akartam mondani, aminek csak egy hosszú csend lett az eredménye. Végül ezt sikerült kinyögnöm:
- De te a bátyám barátja vagy.
- És? Attól miért ne lehetnék a tiéd is?
- Mert... mert ez így bizarr! Egyáltalán, milyen barát az, aki csak úgy besétál a másikhoz vacsoraidőben?
- Ne tereld a témát! Egyébként pedig, mi ez a bizarr-dolog? Megígérted!
- Nem ígértem semmit!
- Jó, nem ígérted meg, de határozottan beleegyeztél!
- De az csak...
- De az csak mi? Áhh, értem, elég megölelgetnem téged, és máris mindenbe beleegyezel?
- Pofa be! - kiáltottam égő arccal - Egyáltalán, mit akarsz itt?
- Hát játszani!
- He?
- Olyan jót COD-oztunk a múltkor. Kíváncsi vagyok, másban is ilyen jó vagy-e. Az meg a másik, hogy Aiden nem ellenfél nekem, Alexyt meg nem érdekli az ilyesmi. Így kivel mással játszhaték?
Felsóhajtottam. Ügyes a fiú, elég jól adagolja a hízelgést.
- Na jó. Gyere be.
Nem kellett neki kétszer mondani: magabiztosan betrappolt a nappaliba, és levágta magát a kanapéra.
- Mit akarsz játszani, és min? - szegeztem neki a kérdést, miközben lehuppantam mellé.
- Hmm - tűnődött - Ilyen nagy a választék?
- Hát, van Xboxunk, PS-ünk és Wii-nk, plusz a PC.
Füttyentett, aztán rövid gondolkodás után közölte: - Akkor most legyen a PS.
Felálltam, és intettem neki, hogy kövessen. Az én szobámba mentünk, és ez a gondolat valamiért zavart egy kicsit. De, mint mindig, elhessegettem az ilyesfajta fura érzéseket, és határozottan beinvitáltam Armint, aki természetesen totál otthon érezte magát. Amíg én a tévét (és a PlayStation-t) állítgattam, ő teljes lelki nyugalommal eldobta magát az ágyamon.
- Na jó, itt vannak a játékok. Válassz - szóltam neki, mire felpattant, és megszemlélte a tekintélyes készletet. Aztán egyszercsak felcsillant a szeme.
- Ez a Soul Sacrifice!
- Ismered?
- Naná, a kedvencem! Hihetetlen hogy te is szereted. Még olyan emberrel sem találkoztam, aki egyáltalán ismerte volna. Szívesen megnézném, hogyan játszol!
- Akkor legyen ez? - kérdeztem, mire bólintott.
Betettem a játékot, és elkezdtük.

*

Olyan fél óra múlva Armin döbbenten tette le a kontrollert.
- Ember - fordult hozzám - te brutális vagy, a szó lehető legjobb értelmében.
Zavartan mosolyogtam - Ugyan, azért annyira nem nagy szám...
- Viccelsz?! Eszméletlen király volt! Abban a sivatagos részben én mindig épp hogy csak győzni tudtam, erre te ronggyá vered a fickót!
Megvakartam a tarkóm, nem igazán tudtam mit mondani a dologra, így hát témát váltottam.
- Amúgy, a ti gyűjteményetek is hasonló nagyságú? Úgy értem, játékok, konzolok...
- Nos, az én alapelvem, hogy semmit sem szabad kidobni, hátha még jó lesz valamikor... - kezdett bele, én pedig kezdtem érteni a helyzetet.
- Mind megvan, ugye? - kérdeztem kissé félve - Kézi- és tévére csatlakoztatható konzolok mindenféle márkában...
- A leggagyibb, legrégebbi prototípusoktól egészen a legújabbakig - bólintott.
- És az összeshez legalább ötféle játék. Úristen, ember, ez nem semmi. Hogy fér az el? Pláne, ha a PC játékokat is beleszámítjuk...
- Á, azokat nagyrészt kalózkodom - legyintett, mire elnevettem magam - Egyébként, sehogy. Anyám már évek óta könyörög, hogy tartsunk egy kis selejtezést, de egyszerűen nem bírok megválni tőlük. Az egész szobám tele van.
- Nos, ezt a fantasztikus gyűjteményt látnom kell egyszer - mosolyogtam rá.
- Hohó, ügyes, már meg is hívattad magad - vigyorgott, mire rácsaptam a fejére a Soul Sacrifice dobozával.
- Na jó, akkor... most mit csináljunk? - kérdeztem, mire az a feszültség, ami a játék közben szinte teljesen megszűnt, újra eluralkodott köztünk. Armin amolyan bosszús-nevetős pillantást vetett rám.
- Mi van? - kérdeztem enyhén sértetten.
- Semmi, csak... Hova tűnt a spontaneitás? - nevetett.
- Óóó, spontaneitást akarsz? - néztem rá szúrósan, majd benyomtam a tévét, és kapcsolgatni kezdtem.
- Mit csinálsz?
- Tévét nézek. Ha nem tetszik, beállíthatsz máshoz is tök spontán - feleltem csípősen, de valójában én is viccesnek tartottam a helyzetet. Armin úgy tűnt, szintén, mert a fejét fogva röhögött, remélem, nem azon, ahogy éppen barátságtalan próbáltam lenni. Közben megakadt a szemem valamin, úgyhogy abbahagytam a kapcsolgatást. Armin is észrevette, odapillantott a vállam fölött, és egyszercsak elképedt, hitetlenkedő arckifejezést öltött fel.
- Mi az? - böktem oldalba.
- Fuhhh - fújta ki a levegőt. - Nem vagyok híve a nagy szavaknak, de ez már kezd kísértetiesen sorsszerűvé válni.
Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Te is Walking Dead-fan vagy?
- Hatalmas. Bár, én a neten nézem. Majdnem minden héten töltenek fel új részt!
- Hűha. Most mondjam, hogy én is pontosan így vagyok a dologgal? Mindegy, ezek után már kénytelenek leszünk maratont tartani! - jelentettem ki színpadias mozdulattal. Egyetértett. A tévében csak három részt adtak le egyhuzamban, de ez nem gátolt meg minket, áttértünk a gépemre. Csak ültünk az ágyamon, megosztozva egy adag chipsen, és közösen néztük a kedvenc sorozatunkat. Amennyire irreálisnak tűnt volna ez pár órával azelőtt, annyira éreztem most magától értetődőnek és természetesnek. A közösen eltöltött percek érezhetően csökkentették a kettőnk közti feszültséget és távolságot. Minden egyes kínos, félreérthető helyzet ellenére, amibe vele vagy miatta keveredtem, most úgy éreztem, tényleg valódi jó barátokká válhatunk. Elvégre, annyi közös van bennünk!
Ahogy ezen morfondíroztam, Armin szokás szerint egyszerűen és határozottan húzta végig a számításaimat. Ugyanis egyszercsak  közelebb csusszant hozzám, és a fejét a vállamra hajtotta.
- Izé...ez félreérthető, ugye tudod? - nyögtem meglehetősen vörös arccal.
- Ugyan már, ez csak olyan baráti dolog - mormogta a vállamba. Ezt pedig sajnos nem tudtam megcáfolni: egy ilyen gesztus valóban lehet baráti is. Bennem van a hiba, hogy úgy éreztem, hogy ez a részéről nem egészen így van?
- Amúgy is, kényelmes a vállad - tette hozzá.
- Hazug - mondtam határozottan, mire felnézett. Én pedig folytattam: - Tisztára ki vagy csavarodva, túl alacsony vagyok.
-  Nem is igaz - vágta rá, duzzogva, mint egy kisgyerek.
Sóhajtottam, és lelöktem a fejét. Sértetten nézett rám, amolyan gyerekes, imádnivaló sértettséggel, szinte vissza kellett fognom magam, hogy ne borzoljam össze a haját. Nem, inkább közelebb férkőztem, és most én hajtottam a fejem az ő vállára. Az arcáról eltűnt mindenféle dac, és csodálkozás, na meg egy kis tanácstalanság vette át a helyét. Úgyhogy segítség gyanánt felnyúltam, megragadtam a fejét, és lehúztam az enyémre.
- Így legalább tényleg kényelmes, nem? - motyogtam szégyenlősen. Mosolygott és bólintott. Jó pár részt néztünk így végig, és bár tagadhatatlanul jólesett a közelsége, mégis enyhén feszengtem a helyzet miatt. Az érintése, az illata akaratlanul is eszembe jutatta azt, amikor a buli után összebújva aludtunk el, vagy amikor megölelgetett a parkban. Próbáltam tudomást sem venni bizsergő gyomromról, miközben győzködtem magam: Csak barátok vagyunk. Csak barátok.