A napom fénypontját kétség kívül a fejemen landoló színes, fából faragott rénszarvas jelentette.
Felkiáltottam, inkább a meglepettségtől, mint a fájdalomtól, és beletelt pár másodpercbe, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. A szék megingott a lábam alatt, bele kellett kapaszkodnom a legközelebbi polcba, de végül sikerült biztonságosan megállnom. Bosszúsan néztem le a földön heverő tárgyra. Természetesen nem tört el, mintha csak azért esett volna le, hogy megszívasson. Őszintén szólva, örültem volna, ha megszabadulok tőle. Ritka rusnya és ízléstelen szobrocska volt, fene se tudja, hol szereztük, de az összes karácsonyi díszünk közül ez számított a legnagyobb vizuális környezetszennyezésnek.
Sóhajtva leléptem a székről, a kezemben tartott tollseprűt az asztalra tettem, aztán lehajoltam a szarvasért. Már éppen visszatettem volna a legfelső polcra, amikor az anyám benyitott a legközelebbi ajtón,
- Mi történt, Zoey? Puffanást hallottam...
- Ráesett a fejemre ez a hülye rénszarvas - morogtam ingerülten. A takarítás értelemszerűen nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, ráadásul aki olyan kétbalkezes, mint én, annak folyamatos extra kellemetlenségekkel is meg kell küzdenie. Példának okáért, mint amikor fejbe vág egy dekorációs tárgy portörlés közben.
- Jaj - húzta el a száját anya - Nem esett bajod?
- Nem, ne aggódj. Viszont kész vagyok a polccal. Maradt még valami, vagy mehetek?
- Á, csak a tükör a fürdőszobában, de azt már megoldom egyedül is. Egyébként hova sietsz ennyire?
- Moziba megyek Annával.
- Tényleg? Mit néztek? - nézett rám érdeklődve. Na, basszus...
- Ööhm... Azt az új romantikus filmet. Most nem jut eszembe a címe.
- Romantikus? Hmmm... Nekem sem ugrik be semmi. Na mindegy. Jó szórakozást!
- Meglesz - biccentettem, és már vettem is a kabátomat. Közben fél kézzel előbányásztam a zsebemből a telefonom, és nagy léptekkel átszeltem a folyosónkat az előszobáig. Villámgyorsan, nehogy bárki is észrevegye, elküldtem egy rövid üzenetet Arminnak.
Végre elszabadultam. Pár perc, és ott vagyok.
Éppen időben el tudtam tenni a telefonom mielőtt anya odaért volna hozzám.
- Elfelejtetted a bérleted, kicsim. Hogy fogsz így eljutni a mozihoz? - nyomta a kezembe.
- Oh, tényleg. Köszi - elvettem tőle a bérletet és a zsebembe süllyesztettem - Akkor, én megyek is.
- Várj, köszönj el előbb apádtól! Szegénykém halálra unja magát.
Kötelességtudóan biccentettem, és a szüleim hálószobája felé vettem az irányt. Ahogy benyitottam, apa kicsit felemelte a fejét a párnák közül, aztán miután realizálta, hogy én vagyok az, visszaejtette. Nem nézett ki valami jól, pedig arra számítottunk, hogy itthon gyorsabban fog gyógyulni. Na persze, anya elmondása alapján még így is ezerszer jobb volt az állapota, mint közvetlenül a baleset után.
- Mész el? - kérdezte bágyadtan. Valószínűleg nemrég ébredhetett fel.
- Aham. Annával mozizunk.
- Mázlista. És mikor fogsz hazajönni, hogy szórakoztathasd szegény öreg apádat?
- Majd egyszer - fintorogtam - Addig érd be a tévével.
- Úgy lesz. Na, menjél! Még a végén miattam késel el.
- Rendben - lehajoltam, és puszit nyomtam a homlokára - Szia!
- Szia, kicsim.
Visszamentem az előszobába, és a vállamra vettem a kilincsre akasztott táskám. Anya még ott álldogált, összefont karral, mosolyogva.
- Vigyázz magadra - mondta. Bólintottam, aztán egy gyors "sziával" elhagytam a házat.
Kint hideg volt, és erősen úgy nézett ki, hogy fehér karácsonynak nézünk elébe. Ha nem is túl vastagon, de mindenütt hó borította az utcát, megmaradtak benne a (szánalmasan kicsi) lábnyomaim. Remélve, hogy a cipőm vízhatlan, tovább folytattam az utamat, a lépteim egyre gyorsabbak lettek. Ahogy közelebb értem a célba vett utcához, szinte már szaladtam, elszáguldottam a szomszédos házak mellett, egy bizonyos felé haladva.
- Nocsak, hova sietsz ennyire? - hallatszott egy ismerős hang. Lefékeztem, és odakaptam a fejem. Armin a házuk előtt álldogált, az arca kipirult a hidegtől, és természetesen vigyorgott. Én pedig nemes egyszerűséggel odarohantam hozzá, és a nyakába ugrottam. Kicsit meghökkent, hátratántorodott, de viszonozta az ölelésem, aztán felemelte az állam, hogy meg tudjon csókolni.
- Hozzád! Hozzád siettem annyira Armin, mert nagyon hiányoztál! - utánozta a hangom bénán.
- Óh, pofa be! - vigyorogtam bele a csókba.
- Pedig így van - húzott tovább játékosan, én pedig felvontam a szemöldököm.
- Ó, igen? Ha jól emlékszem, nem én voltam az, aki vasárnap rád írt egy órával az elválásunk után, hogy hiányzol. De lehet, hogy csak rosszul emlékszem? - megeresztettem egy gonosz mosolyt.
- Rémes nőszemély - csóválta a fejét - Téged aztán az sem érdekelt volna, ha az utóbbi napokban egyáltalán nem is beszélünk, igazam van?
- Nem, azért zavart volna. Egy icipicit. Mondjuk, ennyire. Áhh, inkább mégis egy kicsit kevésbé - mértem az ujjaim között mutatott távolságot komoly arccal. Armin összehúzott szemmel nézett, aztán hirtelen megint elkapott egy csókra. Olyan fél perc múlva, szédelegve léptem hátrébb.
- Ez most bosszú akart lenni? Valami gonoszabbat is kitalálhattál volna.
- Nem igazán, csak hirtelen kedvem támadt hozzá - mosolygott - Nem akarunk bemenni, hogy egy kis, khm, birkózással rendezzük le a nézeteltéréseinket?
- És rögtön a lényegre tér - forgattam a szemem, aztán a karjára csaptam - Na, menjünk!
Szélesen vigyorogva bámult rám.
- Ez nem beleegyezés volt, csak szétfagyok idekint!
A házban tényleg sokkal kellemesebb volt a hőmérséklet, gyorsan meg is szabadultunk a kabátoktól. Armin kedélyesen dúdolgatott valami borzalmas karácsonyi dalt (hiába próbálja elkerülni az ember, a tévé és a rádió elkerülhetetlenül beleragasztja őket a fülébe), és nevetett fintorgó arckifejezésemen. A nappali ugyanolyan szép és otthonos volt, mint bármikor, az egyetlen változást a középen álló, hatalmas karácsonyfa jelentette. Elismerően néztem végig rajta. A díszek mind egyediek voltak, de nagyon jól passzoltak egymáshoz, az összhatás bármilyen katalógusban megállta volna a helyét. Elmosolyodtam: ez biztos Alexy érdeme.
- Menő a fátok - jegyeztem meg - Nekünk húsz éve minden egyes alkalommal ugyanazok a béna fa- és szalmadíszek kerülnek rá.
Vállat vont.
- Nekem igazából annyira nem fontos a dolog. Alexy meg anya díszítik, úgyhogy egyébként sem lenne túl sok beleszólásom. Rémisztőek tudnak lenni, ha összeállnak!
- Azt meghiszem - mosolyogtam. Még sosem találkoztam Armin szüleivel, de hallásból már elég jól ismertem őket. Armin ugyanis meglepően szeretett a családjáról mesélni. Azt mondta, hogy bár még csak pár hetes volt, amikor a szülei Alexyvel együtt örökbe fogadták, valószínűleg ez volt a legnagyobb szerencse, ami valaha érte.
Hirtelen valami puhát éreztem a lábamhoz dörgölőzni. Lenéztem, és Ezio világoskék szemei bámultak vissza rám. A macsek jó sokat nőtt, mióta nem láttam, de még mindig piszkosul aranyos volt.
- Jaj, hát téged még nem is üdvözöltelek! - guggoltam le hozzá. Annak ellenére, hogy csak egyszer kétszer találkoztunk, egy rövid szaglászás után hagyta, hogy megsimogassam, dorombolva simult a tenyeremhez.
- Hűtlen disznó - csóválta a fejét Armin - Nem a gazdáját köszönti először.
- Nos, te mindig itt vagy. Én viszont ritkán látott, különleges vendég lennék, ha észrevetted. Mellesleg a macskád külön bír engem. Kiszagolhatott valamit - kacsintottam.
- Nos, most, hogy belegondolok, a kis mocsok helyében én is imádnám, ha így simogatnál - nézte leplezetlen féltékenységgel, ahogy a cica pocakját vakargattam.
- Csak ha dorombolsz nekem!- lábujjhegyre álltam, és puszit nyomtam az arcára.
- Majd kipróbálom - mosolygott, és átcaplatva a konyhába kinyitotta a hűtőt. A cica közben, legnagyobb sajnálatomra, tovább állt, talán folytatta a délutáni szundiját Alexy ágyában.
- Kérsz valamit inni? - hallottam Armin kérdését.
- Igen, köszi. Valami üdítő jól esne - bólintottam, mire odadobott nekem egy dobozos kólát. Nos, mivel elfelejtettem figyelmeztetni a koordinációs problémáimról, igen csak nagyot nézett, amikor a kezemet összevissza kapkodva próbáltam elkapni az italt, ami végül minden erőfeszítésem ellenére a földön kötött ki. Szerencsére nem repedt szét, de ahogy égő fejjel lehajoltam érte, Arminból kitört a visszatartott nevetés. Csúnyán néztem rá.
- B-bocsi - törölgette a szemét még mindig vigyorogva - Nem is tudtam, hogy ilyen kis ügyetlen vagy.
- Általában nem ez az első dolog, amit közlök az emberekkel - válaszoltam még mindig morcosan - Különben pedig, nem is mindenben vagyok az.
- Tényleg, te rajzolsz - bólogatott tűnődve - Emlékszem, Aiden arcfestését is te csináltad meg Halloweenkor. Tök király volt.
- Köszi - végre elmosolyodtam, és lehuppantam a kanapéra. Armin hamarosan követett, kezében valami energiaitallal, amibe időnként belekortyolt. Felvontam a szemöldököm.
- Legalább jó az a cucc, amit iszol? Azt hallottam, rémesen egészségtelen.
- Valamiben meg kell halni - vonta meg a vállát, aztán vigyorogva rám nézett - Meg amúgy is, kell, hogy egész nap maximális energiával idegesíthessek másokat.
Nem mondtam semmit, csak a fejem csóváltam rosszallóan. Egy percig csöndben iszogattunk, aztán Armin hirtelen megszólalt.
- Amúgy, egyszer majd szívesen megnézném őket - mondta. Kérdőn néztem rá - A rajzaidat.
- Oh. Tényleg? A táskámban van a vázlatfüzetem, szóval ha érdekel, most is megmutathatom.
- Szuper. Ide vele - mosolygott, én pedig feltápászkodtam, hogy elhozzam a táskám az előszobából.
Kicsit idegesen nyújtottam oda neki a kisalakú spirálfüzetet. Minden benne volt, az órai firkáktól a napokon át készített rajzokig. Armin habozás nélkül kinyitotta, és lassan lapozgatva, kifürkészhetetlen arckifejezéssel tanulmányozta a munkáimat.
- Sokszor rajzoltad Aident - jegyezte meg hirtelen. Belepillantottam a füzetbe: a lapon, amit nézett, az egyik pár hónappal ezelőtti portrém volt látható. A rajz a bátyámat ábrázolta, ahogy felhúzott lábbal ül, és egy könyvbe temetkezik. Elmosolyodtam.
- Nos, igen. Jó alany, mert mindig ott van, legtöbbször nyugalmi pozícióban.
Armin hümmögött, és tovább lapozott. A következő pár oldalon többek között egy fát, az alvó Annát, és a töritanárom különböző arckifejezéseit örökítettem meg. Aztán a különböző időszakokból származó, többségükben félkész, manga stílusú karaktertervek következtek, ezeknél hosszan elidőzött, végül pedig az utóbbi lélekölő hét nap rajzaihoz is eljutott. Jó sok volt belőlük, tekintettel arra, hogy alig tudtam mit kezdeni magammal otthon, egy részük random tárgyakat vagy élőlényeket ábrázolt, amiket éppen megláttam, mások igazából semmit, csak firkák és satírozások sötét egyvelegével alkottak képet. Armin összehúzott szemöldökkel bámulta az egyik rajzot az utóbbi típusból.
- Ez most egy olyan művészi cucc, amiben valamit látnom kéne, csak nem vagyok hozzá elég magas szellemi síkon? - hunyorgott, én pedig elnevettem magam.
- Nem tudom. Igazából szerintem sem ábrázol semmit. Csak úgy húzkodtam a vonalakat.
- És ha én húzogatok vonalakat, az miért nem néz ki így? - dünnyögte, és lapozott. De a következő oldalon már semmit sem talált.
- Ennyi?
- Aha - bólintottam. Armin elgondolkodva bámulta a füzetet, aztán felnézett, és a kezembe adta. A szeme vidáman csillogott.
- Rajzolj le engem - közölte.
-Téged? - kicsit meglepett a dolog. Rajzoltam már megrendelésre, de ez viccesen hirtelen jött.
- Hát, ja. Mindig is szerettem volna a saját portrémmal díszíteni a szobám falát, tudod, csak hogy teljes legyen az egoizmusom - vigyorgott.
- Felőlem - vontam meg a vállam mosolyogva - De tudnod kell, hogy nagyon lassan rajzolok.
- Óh, az nem akadály - legyintett magabiztosan, és már fel is állt a kanapéról - Na és, álljak, üljek, vagy mi?
- Nekem mindegy. Ülve talán egy kicsit könnyebb mozdulatlannak maradni.
- Oké - lehuppant a szemben lévő fotelra, én pedig még mindig hitetlenkedve csóváltam a fejem, miközben a táskámban kutakodtam - Öhm... Kell ceruza, meg ilyesmi?
- Áh, nem, megvan - húztam elő a rajzeszközöket tartalmazó fémdobozt - Addig találj valami kényelmes pózt, amit sokáig meg tudsz tartani.
Elővettem két különböző puhaságú szénceruzát, egy radírt, meg egy hegyezőt, aztán visszafordultam Arminhoz. Az elém táruló látványtól kirobbant belőlem a nevetés. Karba tett kézzel ült, a lába elegánsan keresztben, a háta kihúzva, minden arcizma tökéletesen kisimítva. Látszott rajta, hogy már most nehézségei vannak a megtartásával.
- Mi van? Ha esetleg ez a portré maradna fenn rólam az utókornak, és állna bekeretezve a vitrinben, amikor én már rég alulról szagolom, akkor legalább nézzek ki jól. Különben az unokáim és dédunokáim nem fogják elhinni azt a sok bullshitet, amit majd a gyerekeimmel meséltetek nekik, hogy aztán a Piton-effektust kihasználva mindenki sokkal jobb emberként emlékezzen rám, mint amilyen voltam.
A szememet forgattam az okfejtésére, de nem tettem megjegyzést.
- Nocsak! Ilyen jelentősége lenne a rajzomnak? Nem is tudom, megbirkózom-e ekkora nyomással...- szívattam inkább.
- Megbízhatok mást is - vágta rá vigyorogva.
- Seggfej - mormogtam, és nekiláttam.
*
Másfél óra múlva fáradt sóhaj szakadt ki belőlem, szabad kezemmel az orrnyergemet masszíroztam. A rajz körülbelül háromnegyede kész volt, de rengeteget kellett javítgatni, és a fényviszonyok sem voltak a legjobbak. Az egyetlen ember, aki még nálam is jobban szenvedett, minden bizonnyal Armin volt, aki az elején még kérdezgetett olyanokat, hogy "Mikor lesz már kész?", vagy "Pihenhetnénk egy kicsit?", de a végére lassacskán beletörődött a sorsába. Most is csendben, noha morcosan bámult rám borzasztóan kényelmetlen pózába merevedve. Halkan elnevettem magam az arckifejezésén.
- Mi az? - szólaltam meg - Én szóltam, hogy lassan rajzolok!
Sóhajtott.
- Ja, csak nem realizáltam, hogy ez a "lassan" legalább olyan hosszú idő, mint nekem a felkelés reggel - elmosolyodott, még ha kicsit szenvedősen is - Aztán remélem, hogy jó lesz, ha már ennyi időt eltöltöttünk vele.
- Igyekszem - bólintottam lelkiismeretesen - Amúgy, mikor jönnek vissza a szüleid?
- Óh, amiatt ne aggódj, még több mint három óra - pillantott a telefonjára.
- Akkor jó. Nem akartam a egész délutánt ezzel tölteni.
- Nos, én sem - bólintott színpadiasan - úgyhogy fejezzük be gyorsan, hogy aztán valami sokkal kellemesebb és szórakoztatóbb tevékenységgel foglalhassuk el magunkat.
Felvont szemöldökkel néztem rá.
- A sorozatnézésre gondoltam! Ejnye, mik nem jutnak az eszedbe, Zoey - vigyorgott, nekem pedig kedvem támadt hozzávágni valamit. Végül nem tettem meg, gyorsan rendeztem az arcvonásaimat és válaszoltam neki.
- Én aztán nem gondoltam semmire.
- Akkor miért vörösödtél el?
- Mert melegem van - vágtam rá gyorsan. Túl gyorsan. Armin, ha lehet, még kajánabbul vigyorgott, de nem válaszolt. Én pedig folytattam a munkát.
Körülbelül fél órába telt, hogy radírozásokkal, háttérrel és utómunkálatokkal együtt elkészüljek a képpel. Ez az utolsó periódus már jóval szórakoztatóbb volt, mint a többi, Armin szinte folyamatosan a beszólásaival szórakoztatott, míg végül, valószínűleg a világ legünnepélyesebb hangján közöltem vele, hogy felállhat.
- Jesszus - nyögött boldogan, ahogy végre egyenként kinyújtóztatta az izmait. Nagy nehezen feltápászkodott, és lehuppant mellém a kanapéra, hogy megcsodálhassa a rajzot. Tátva maradt a szája.
- Na? - mosolyogtam büszkén - Milyen lett?
- Elképesztő! Tényleg megérte rááldozni azt a sok időt. Biztos megtarthatom?
- Persze, azért csináltam - óvatosan kitéptem a lapot a füzetemből, és a kezébe adtam - Majd beleszámítjuk az ajándékomba.
Még mindig csodálattal bámulta papírra vetett mását.
- Köszi. Tudod, eredetileg csak vicceltem azzal a vitrines dologgal, de a fenébe is, és ezt kirakom!- vigyorgott - Olyan menőn nézek ki rajta, mint valami elegáns maffiafőnök, és... Várjunk csak. Ajándék?
Szégyenlősen elmosolyodtam.
- Hát, igen. Nem kell nagy dologra számítani, csak gondoltam, ha már holnap van szenteste, akkor tarthatnánk valami előkarácsony-félét...- kínos csendre számítottam, de Armin elmosolyodott.
- Tök jó! Igazából nekem is van valamim a számodra. Csak nem tudtam, mikor kéne odaadnom - felállt mellőlem, közben kicsit meglökött a vállával - Jaj, bocsi. Szóval. Egy pillanat, és jövök.
Letette a rajzot, és felszaladt az emeletre vezető két párhuzamos lépcsősor egyikén. Amikor visszaért, egy kis ajándékos zacskó volt a kezében. Felém nyújtotta.
- Nyisd ki!
Elvettem a tasakot, és kíváncsian néztem bele. Valami csillogót(?) láttam, de nem tudtam rendesen kivenni, úgyhogy óvatosan a tenyerembe ráztam. Egy ezüst színű nyaklánc volt, egyszerű, szív alakú medállal, amelynek a közepén egy kis fehér ékkő volt.
- Úristen, ez gyönyörű! Köszönöm - mosolyogtam Arminra.
- A legjobbat még nem is láttad!- mondta izgatottan, és megfordította a medált. A hátulján egy kis műanyag pöcök volt. Eltolta, és a medál oldalából egyszer csak kiugrott valami. Mégpedig egy pendrive.
- Tizenhat Gigás - mosolygott büszkén - Nem is nézné ki belőle az ember, ugye?
- Hát nem - még mindig meglepetten pislogtam - Fúha.
- Nem jutsz szavakhoz, mi? - vigyorgott, és megveregette a vállam - Sebaj, addig is hadd lássam az én ajándékomat!
- Oh, oké - felvettem a táskámat magam mellől, és kivettem belőle a puha csomagot - Tessék - nyújtottam oda neki.
- Köszönöm. Nocsak, ruha? Erre kíváncsi leszek... - bontogatta, aztán kivette a pólót, és feltartotta maga elé. Elnevette magát. A ruhadarabon a következő felirat díszelgett: I'm not a geek, I'm a level 9 warlord! (Én nem geek vagyok, hanem kilences szintű hadúr).
- Naaa? - vigyorogtam.
- Ez... ez az én pólóm! Eddig nem is tudtam, de kellett az életembe. Hol találtad?
- Neten rendeltem, még jóval azelőtt, hogy mi... tudod. Kicsit féltem is, hogy nem érkezik meg, mert már egy ideje túlléptük az egy hónapos időintervallumot - vallottam be. Armin szélesen elmosolyodott.
- Te már több mint egy hónapja készültél a közös karácsonyozásunkra?
Szégyenlősen bólintottam, ő pedig magához húzott egy szoros ölelésbe. A mellkasába fúrtam az arcom, és újra realizáltam, mennyire hiányzott az elmúlt egy hétben.
- Boldog... előkarácsonyt! - mondta, és megpuszilta a hajam. Elmosolyodtam. Egy pár pillanatig így maradtunk, de aztán valami felhívta a figyelmem. Gyanakodva néztem fel Arminra.
-Te kikapcsoltad a melltartómat?
Mindenhova nézett, csak rám nem.
- Nos...
A fejemet csóváltam.
- Te aztán tudod, hogy kell elrontani egy szép pillanatot - mormogtam rosszallóan, aztán a hajába túrva közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. Nem sokáig hagyta, hogy nálam legyen az irányítás; ledöntött a kanapéra, az ajka lecsúszott a nyakamra. A keze egy ideig még tapintatosan a karomat simogatta, de egy idő után az is vándorútra indult, nekem pedig eszemben sem volt megállítani. Sőt, én magam is becsúsztattam az ujjaim a pólója alá, és végigsimítottam a felsőtestét. Türelmetlenül felnyögött, és elkezdte kigombolni a felsőm. Illetve, elkezdte volna, mert ebben a pillanatban valami puha megmozdult közöttünk. Ijedten hátrahőköltünk, Armin szinte leugrott rólam, és mindketten megkövülten bámultunk a hasamon ártatlan arccal üldögélő Ezióra. Aztán kitört belőlünk a nevetés. A cica értetlenül forgatta a fejét, aztán, mint aki megunt minket, leugrott a földre és elsietett.
- Szerintem ezt inkább folytassuk a szobámban - vigyorgott Armin, és kézen fogva felhúzott a kanapéról. Nem volt ellenvetésem.
2015. június 23., kedd
Térdreborulós bocsánatkérés
Sziasztok! Tudom, hogy már nagyon-nagyon régóta nem volt új rész, és nem, egyáltalán nem feledkeztem meg rólatok, vagy a történetről, de a suliidő utolsó heteiben sajnos ki sem láttam a tanulásból, és csak nemrég tudtam elkezdeni a fejezet megírását. Úgy tervezem, hogy ma éjszaka mindenképpen befejezem (noha még az egyharmada hiányzik), és legkésőbb holnap, vagy holnapután publikálom. Még egyszer bocsi, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki a borzalmasan lassú tempóm ellenére is olvassa a történetemet. Igyekszem ahogy csak tudok!
2015. április 28., kedd
17.fejezet - Bizalomjáték
Az előző nap még minden olyan egyszerű volt.
Iskola és egyéb szabályozások híján délután egykor keltünk fel, és utána még vagy egy óráig csak lődörögtünk a házban. Csináltam magunknak reggelit, közben idióta, viccesnek szánt sorozatokat néztünk a tévében, és még egy kis Minecraft is belefért.Utána, csak hogy csináljunk már valamit, úgy döntöttünk paintballozni fogunk. Pár megállónyira van tőlünk egy pálya, oda mentünk, és mivel zárt helyen van, az időjárás sem volt probléma. Szerencsénk volt; az utolsó pályát lefoglaló csapat éppen végzett, úgyhogy onnantól kezdve már random osztották be csapatokba az érdeklődőket. Természetesen végig együtt voltunk. Eleinte egy "fán" bújtunk meg (csak díszlet volt, de a célra megfelelt), és onnan szedtük le az ellenséget, de aztán sajnos elég hamar lelepleződtünk, úgyhogy kénytelenek voltunk beszállni a földön zajló, keményebb buliba. A játékosok között volt néhány kezdő ugyan, de őket elég hamar leszedték, szóval a végén már profik között zajlott a háború. Csapattársaink ekkor jelentős segítséget jelentettek, többször is kihúztak minket a csávából, de sajnos egyre fogyatkoztak. Végül a legutolsók között estünk ki; az ellenség bekerített, így nem volt menekvés a lövedékek elől. Bár a csapatunk végül veszített, és mi is jó pár véraláfutást szereztünk, fülig érő vigyorral jöttünk le a pályáról. Baromi jól szórakoztunk. Játék után elmentünk kajálni (ebédnek hívtuk, de valójában inkább vacsora volt), aztán visszamentünk hozzánk, ahol, Armin nagy örömére, "leápoltuk egymás sérüléseit". Ennyit már csak megérdemelt. A találatok felét azért kapta, mert szükségtelenül védelmezett.
A délután kábé normálisan telt, eltekintve attól az egy-másfél órától, amikor Armin kénytelen-kelletlen magamra hagyott, hogy tudassa a családjával, hogy egyébként ő még életben van. Nem bántam. Kicsit bűntudatom is volt, különösen Alexy miatt. Tudom, milyen birtoklóan tekint az ikertesójára. Nem akartam én lenni a "gonosz csaj" aki miatt nem tudnak elég időt tölteni együtt. De persze, alig vártam, hogy visszajöjjön. Az este úgy telt el együtt, mintha alig pár perc lett volna. Végül, a közös filmnézés közben, összebújva aludtunk el.
Az előző nap még minden olyan egyszerű volt.
A peronon állva jutott ez eszembe, ahogy egy-egy kürtőskalácsot majszolva az elhaladó vonatokat bámultuk, egy bizonyosra várva. Kicsit fáztunk; rémesen fújt a szél, még vastag kabátjainkon is áthatolt. Levágott ujjú kesztyűm különösen nem volt praktikus ez alkalommal, de a kalács felmelegítette fagyos tenyerem, így tulajdonképpen nem volt okom panaszra. Másik kezemmel Arminét szorongattam, felkészülve arra, hogy bármikor elengedhessem.
Részben taktikai célja is volt, hogy együtt jöttünk el ide. Ez volt stratégiánk első lépése: minél többet találkozni "véletlenül", hogy aztán "összejöhessünk" anélkül, hogy Aidennek fájdalmat okoznánk. De természetesen más okaink is voltak. Például az, hogy mindketten tisztában voltunk vele, hogy azok az idők, amikor akár egész napokat tölthettünk együtt, most kegyetlen hirtelenséggel véget értek. Nem, ez cseppet sem volt megnyugtató. Rettegéssel töltött el a gondolat, hogy akár hetekig nem fogjuk látni egymást.
Felnéztem Arminra. Mintha valami mosolyfélét próbált volna az arcára erőltetni, hogy megnyugtasson, de végül felsült, csak egy keserű grimaszra futotta. Nem hibáztattam. Végül, a lelepleződés veszélyére fittyet hányva átölelt, az állát a fejem búbján nyugtatta, én pedig a mellkasába fúrtam az arcom. Nevetséges - hordtam le magam - nem arról van szó, hogy soha többé nem találkozhattok! De mégis; a hirtelen bizonytalanság érzése őrjítő volt. Nem akartam őt elveszíteni.
- Nyugi, megoldjuk - dörmögte Armin. Ő is feszült volt, arca komoly maszkká merevedett, hiányzott róla a szokásos vigyor. Nem tudtam, ugyanazért aggódunk-e, és nem volt erőm lelket önteni belé. Csak kapaszkodtam a vállába, és hagytam, hogy vigasztaljon. Mégiscsak egy önző dög vagyok.
Végül rendeztem az arcvonásaimat, és felemeltem a fejem.
- Persze, hogy megoldjuk. Úgy nézek én ki, mint aki nem tud megbirkózni a helyzettel?
- Ez a beszéd! - végre elmosolyodott, engem pedig megnyugvás töltött el. Semmi szükség rá, hogy aggódjon miattam
- Egyébként - folytatta - kéred még azt a kürtőskalácsot?
- Hmmm... igen.
- Egész-teljesen-tuti-biztos vagy benne? - nézett rám kiskutya szemekkel.
- Na jó, megkapod... a felét - mérlegeltem, mire ő azonnal lecsapott a maradék édességre, és elkezdte kétfelé osztani.
- Khm. Javíts ki, ha tévedek, de jól látom, hogy a te "feled" kétszer akkora mint az enyém? - kérdeztem több-mint-gyanakodva.
- Háááát - elvigyorodott, és gyorsan a háta mögé rejtette az adagját.
- Te... add csak vissza! - megkíséreltem kikapni a kezéből, de gyorsabb volt, és... a szemét!- feltartotta a feje fölé, hogy ne érhessem el.
- Na, mi lesz, szerezd meg! - vigyorgott, mire jó erősen beleböktem a hasába, hátha összegörnyed. Nem nyert, hiába próbálkoztam, sehol nem találtam meg a gyenge pontját.
- Ez nem ér, még csak csikis sem vagy? - bosszankodtam.
- Nope! - csóválta a fejét, majd célzásképp meglengette a kalácsot a magasban. Nem érdekelt, milyen megalázó ez a szituáció, de nem hagyhattam, hogy ő nyerjen. Összeszedtem minden erőmet, és felugrottam. Alig két centivel hibáztam el a célpontot, csalódottan felnyögtem. Mielőtt azonban visszaeshettem volna a földre, Armin elkapta a derekam, így ott maradtam, lábam alig húsz centivel beton felett kalimpált.
- Naaa! - biggyesztettem a szám - Tegyél le!
Nem is válaszolt, csak mosolyogva közelebb hajolt, és megcsókolt. Visszacsókoltam- természetesen. Azért ennyire nem haragudtam rá.
Lepukkant, sötétkék személyvonat haladt el mellettünk nagy robajjal. Szétrebbentünk, és a járműre szegeztük a tekintetünket. Az csikorogva megállt, majd kinyitotta ajtóit, amelyeken keresztül ömleni kezdtek az utasok a peronra. A vágány, az időpont és a típus is stimmelt; ez csakis Aidenék vonata lehetett. Armin lerakott a földre, idegesen kócos hajába túrt, és velem együtt bámulta a fékezhetetlenül hömpölygő tömeget. Nem kellett sokáig várnunk.
Először Rosaliát láttuk meg; gyönyörű, ezüstszőke haja és vidám csacsogása vonzotta a tekinteteket ahogy lemászott a meredek lépcsőn, majd átvette hatalmas, lila bőröndjét az ajtóban álldogáló Lisandertől. Hamarosan a fiú is elhagyta a vonatot, utána pedig sorban a többiek, míg végül a bátyám is lelépett a peronra. Már azelőtt észrevett minket, hogy integetni kezdtünk volna, széles mosollyal indult meg felénk, a társaság pedig követte. Közben a szemem sarkából láttam, ahogy még páran az osztályukból leszállnak: a primadonna Amber és barátnői, a csöndes Melody és végül Castiel, kéz a kézben egy csinos, barna hajú lánnyal, akit Lynn-nek hívnak, azt hiszem. A vonat csakhamar kiürült és továbbindult, Aidenék pedig lefékeztek előttünk.
- Sziasztok! - a bátyám megölelgetett, aztán lepacsizott a hátam mögött álló Arminnal.
- Nocsak. Hogyhogy így együtt? - tette fel a kérdést Rosa.
- Ó, tök véletlenül összefutottunk. Mindketten kijöttünk találkozni veletek, és így alakult - vonta meg a vállát Armin. Ijesztően jól hazudott.
- Inkább meséljetek, milyen volt? Jól éreztétek magatokat? - tereltem el a témát.
- Király volt! Ott voltak a tanárok meg a síoktatók, de miután felszedtél egy kis alaptudást, már azt csináltál amit csak akartál, nem szóltak bele. A pálya környéke tele volt standokkal, ahol irtó finom kajákat, meg ilyen jópofa csecsebecséket árultak, meg volt egy csomó pihenőhely is, úgyhogy akkor is el lehetett tölteni az időt, ha éppen nem síeltél - mesélte Aiden lelkesen.
- Éjjelre meg ilyen hagyományos faházakban voltunk elszállásolva. Szegény Mr. Faraize próbált valami rendszert felállítani, de természetesen nem lett belőle semmi, úgyhogy mindenki összevissza járkált éjnek évadján. Végül a tanárok nagyobb bulit csaptak mint mi, és néhányan olyan másnaposan ébredtek, hogy átaludták az egész következő napot - vigyorgott Rosalia.
- Állati lehetett - mosolyodtam el.
- Egyébként - váltott témát hirtelen az eddig csöndben ácsorgó Kentin - Csak ketten jöttetek ki elénk?
Csodálkozva néztünk rá.
- Igen - mondtam - Miért, vársz valakit?
- N-nem, dehogy - vágta rá gyorsan. Lehajtotta a fejét, mintha magában szitkozódott volna, bár nem láttam rendesen. Végül megvontam a vállam, és visszafordultam a többiekhez. Kentin hirtelen közbeszólása furán hatott, kissé meg is fagyasztotta a társalgást. Kínosan lépkedtem egyik lábamról a másikra, amikor végül Lisander szólalt meg.
- Hé, Viola, az ott nem a te apukád?
Mindannyian odakaptuk a fejüket. Körülbelül harminc-negyven méterre tőlünk, egy magas őszes hajú férfi nézelődött tanácstalanul. Mellette, hasonló arckifejezéssel, egy aprócska, barna hajú asszony állt, akinek hatalmas, kerek szemüvege eltakarta az arca nagy részét.
- Az meg ott Kentin anyukája - állapította meg Rosa.
Viola és Kentin kicsit tanácstalanul ácsorogtak a helyükön.
- Na, menjetek már, ne várassátok őket! - mondta Aiden. Azok ketten engedelmesen bólintottak, elbúcsúztak tőlünk, aztán elsiettek a szüleik irányába.
Rosalia végignézett a társaságon.
- Azt hiszem, lassan mi is megyünk - mondta végül.
- Ugyanoda? - ingattam a fejem közte meg Lisander között.
- Aha, beugrok egy kicsit még mielőtt hazamennék. Ezer éve nem láttam Leight -az arcán szerelmes mosoly jelent meg, ahogy kiejtette a fiú nevét.
- Értem. Nos, jó volt látni titeket.
- Nekünk is. Köszi, hogy kijöttetek. Jó szünetet!
- Nektek is - bólintottunk. Lisander intett, aztán Rosával együtt otthagytak minket.
Egyedül maradtam a bátyámmal meg Arminnal, és nem mondhatnám, hogy nem zavart ez a szituáció. Bár, mint kiderült, Armin legalább olyan jól hazudik mint én, és látszólag Aiden sem sejtett az égvilágon semmit, azért a rizikó jelentősen nagyobb volt így, hogy nem volt más, aki lekösse a figyelmét. Sóhajtottam, és idegesen a hajamba túrtam. A szemem sarkából láttam, hogy Armin is hasonló mozdulatot tesz, és lopva rámosolyogtam. Visszamosolygott, a pillantása azt üzente: Nyugi, minden rendben lesz! Nagyon szerettem volna hinni neki.
Aiden hozzánk fordult, a fejét vakarta.
- Akkor... mi, gondolom, együtt megyünk haza, nem?
- Aha - bólintott Armin, mintha neki mindegy lenne. Szinte csodálattal figyeltem a tökéletes pókerarcot, amelybe az arcvonásait rendezte, kicsit el is gondolkoztam, vajon mikor volt rá szüksége, hogy kifejlessze magában ezt a képességet. Vajon tényleg olyan sokat tudok róla, mint gondolom? Végül elhessegettem a gondolatot. Nem pont ez volt a megfelelő pillanat, hogy Arminban is meginogjon a bizalmam.
Végül a közös hazaút korántsem volt olyan kínos, mint képzeltem, és ez nagyrészt Armin érdeme volt. Nem hiába a bátyám legjobb barátja a srác, tökéletesen el tudta érni, hogy Aiden csak rá figyeljen, és ne kelljen hármasban beszélgetést folytatnunk. A táborról beszéltek, a barátaikról, játékokról és sorozatokról. Mivel jól látható volt a stratégia, természetesen nem zavart, hogy kimaradtam a társalgásból, csendben, megkönnyebbült mosollyal az arcomon figyeltem a fiúkat. Milyen fontosak nekem mindketten! Magamban elmormoltam egy imát nem létező istenemhez, hogy soha ne kelljen választanom közülük.
Talán 20-30 perc múlva megérkeztünk Arminék háza elé (odaúton végig úgy tettem, mintha nem tudnám az utat), és megálltunk a kapu előtt. Armin mosolygott, a tekintete ide-oda járt köztem és a bátyám között. Végül Aiden szólalt meg először.
- Nos, jót dumáltunk. Köszi, hogy kijöttél elém, rendes tőled.
Armin legyintett, és rám pillantott. Kétségbeesetten néztem vissza rá. Mit kéne mondanom?
- Öhm... Örülök, hogy találkoztunk - nyögtem végül. Armin szeme sarkában apró nevetőráncok futottak össze; láthatóan szórakoztatta tehetetlenségem. Aiden azonban nem vett észre semmit.
- Apropó, ránéztél párszor Zo-ra amíg nem voltam itthon? - kérdezte.
-Mi? Ja, igen - bólintott Armin. Idegesen meredtem rá. Ez nem elég hihető! Részleteket, ember! - szuggeráltam, de persze nem vette a lapot. Nekem kellett beszélnem helyette.
- Egyszer átcsöngetett, és közölte, hogy jött ellenőrizni, hogy életben vagyok-e még - vigyorogtam erőltetetten - De amúgy, tényleg nem tudom, miért volt erre szükség. Úgy csinálsz, mintha te vigyáznál rám, amikor ketten vagyunk, nem pedig fordítva.
Aiden elpirult.
- Jól van, na, már aggódni sem szabad? Köszi, haver! - fordult Armin felé. Armin mosolygott, de az arca megrándult a bátyám köszönetét hallva, és elöntötte a keserű bűntudat. De ez csak egy pillanatig tartott, utána gyorsan összeszedte magát, és lazán vállat vont:
- Semmiség.
Aiden biccentett.
- Na jó, akkor mi, asszem, megyünk is. Rohadt nehezek a cuccaim, szeretném minél hamarabb lerakni őket. Add át az üdvözletemet Alexynek!
- Meglesz. Sziasztok! - intett Armin, mi pedig elindultunk tovább a saját házunk felé. Nem tudtam megállni, hogy hátra ne pillantsak. Kacsintott, aztán még egy intéssel bement a házba, és becsukta maga után az ajtót.
Nem tudtam eldönteni, könnyebb vagy nehezebb lett a szívem ahogy elhagytuk az utcát. Egyrészt, ha csak egy időre is, vége szakadt a folyamatos tettetésnek, és elengedhettem magam. Másrészt viszont nem tudtam leküzdeni magamban a rengeteg felgyülemlett negatív gondolatot és kételyt. Utáltam, hogy Arminnal úgy kellett tennünk, mintha idegenek lennénk egymásnak, és utáltam, hogy ez olyan jól megy neki. Hiányzott, hogy húzza az agyam, perverz dumákat nyomasson, megcsókoljon búcsúzóul. Ráadásul tele voltam aggodalmakkal.Úgy éreztem, a kapcsolatunk még korántsem elég erős ahhoz, hogy ilyen megpróbáltatásoknak tegyük ki. Kapcsolatunk? Hiszen soha nem is volt szó róla, hogy akkor mi most járunk-e vagy sem. Persze, a terv szerint majd sok-sok titkolózás után egyszer végre normálisan együtt lehetünk, de ami azt illeti... ezt is én találtam ki. Lehet, hogy Armin nem is akarja igazán, hogy a barátnője legyek. Lehet hogy ő megelégedne a mostani, erősen fuckbuddy szagú kis afférunkkal is. Az ég szerelmére, miért nem tisztáztuk ezt jó előre? Ja, tudom! Azért, mert többek között abban is hasonlítunk egymásra, hogy mindketten jobb szeretjük nagy ívben elkerülni a kínos témákat.
Gondterhelten dörzsöltem a homlokom. Fáradt voltam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek a bennem kavargó érzésekkel. Vajon megoldódnak a problémák maguktól is, ha hagyom őket, vagy csak még nagyobbak lesznek?
- Valami baj van? - nézett rám Aiden - Olyan komornak tűnsz.
Majdnem elnevettem magam. A fenébe is, hogy tudja csak és kizárólag azokat a dolgokat észrevenni, amelyeket nem kéne? Megráztam a fejem.
- Áh, nem, csak nem aludtam valami sokat az éjszaka.
- Jobban kéne vigyáznod magadra, Zo - ráncolta a homlokát a bátyám - Már megint sokáig fennmaradtál?
- Nem, csak simán nem jött álom a szememre. De ma majd rendesen kialszom magam. Anyáék kiakadnának, ha így látnának holnap.
- Akkor jó - láthatóan megnyugtatta a hazugságom. Ez kicsit enyhítette a bűntudatom.
Befordultunk az utcánkba, én pedig jó előre kihalásztam a kulcsomat a táskámból, hogy ne kelljen keresgélnem. Nem volt egyszerű dolgom; a kulcs jó mélyen volt, ráadásul alig láttam, mert az erős szél az arcomba fújta a hajam. Azért végül sikerrel jártam, és ahogy felegyenesedtem, elmosolyodtam az elém táruló látványtól. Foster közeledett felénk, arcán széles, foghíjas vigyorral.
Intettem neki, mire megszaporázta lépteit, s hamarosan, pár méterre a házunktól találkoztunk.
- Nocsak. Sziasztok - nézett ránk vidáman - Máris vége a síelésnek?
- Hát, igen - válaszolt Aiden
- Helyes. Aggódtam a kicsi lányért, nem jó, ha ilyen sokáig egyedül van.
- Én sem ugráltam örömömben, hogy nem lesz aki vigyázzon rá... Amúgy honnan tudtad, hogy egyedül maradt?
- Oh, összefutottunk pár napja, akkor mondta... - kezdte, én pedig megdermedtem a félelemtől. Ha megemlíti, hogy egy sráccal voltam, pillanatokon belül kiderül minden. Kétségbeesetten meresztettem rá a szemem, és szuggeráltam:
Légyszi, ne mondd meg Aidennek, hogy volt velem valaki!
Hatalmas szerencsémre észrevehetett valamit, mert rosszallóan csóválta a fejét, aztán befejezte a mondatot.
- ...bár nem látszott rajta, hogy megviselné a dolog. Kifejezetten vidámnak tűnt. Szerencsére kemény fából faragták.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, és egyidejűleg a szemem forgattam. Miért kell a körülöttem lévőknek így túlaggódni a dolgokat?
- Jézus, nyugi már. Úgy viselkedtek, mintha ez lett volna életem legnagyobb próbatétele. Tájékoztatlak titeket, hogy tökéletesen megvoltam egyedül, nem kell sajnálni.
- Jól van, na. Amúgy, az állomásról jöttök? Látom, elég sok a cuccotok.
- Aham.
- És nem nehéz? - ráncolta a homlokát Foster.
- Kicsit - vonta meg a vállát Aiden.
- Te hova tartasz? - érdeklődtem.
- Ó, csak vásároltam egy kicsit - lengette meg a kezében tartott, élelmiszerrel teli szatyrot.
- Arrafelé? - vontam fel a szemöldököm, miközben arra a mellékutcára mutattam, ahonnan Foster idekanyarodott pár perccel ezelőtt.
- Igen, miért?
- Semmi csak, csodálkoztam. Tudtommal ott nemigen vannak boltok.
- Hát, a hely, ahol ezt vettem, olyan kicsi és eldugott, hogy nem is csoda, hogy nem vetted észre. Egy haverom üzemelteti-kedvezményes vásárló vagyok! - kacsintott.
Mosolyogtam, a pillantásom a mellettem álló Aidenre tévedt. Feszengve, csöndben álldogált, látszott rajta, hogy egyre nehezebben tartja meg a vállát húzó hatalmas táskát.
- Bemehetsz, ha szeretnél, Aiden. Tényleg nagyon nehéz lehet az az izé.
- Nyugodtan, nem gond - tette hozzá Foster.
- Oh - zavarba jött az ajánlattól, de hülye lett volna nem elfogadni. Fáradtnak tűnt, ráadásul nem úgy néztem, hogy különösebben érdekelné a társalgás - Akkor, én előremegyek. Sziasztok!
Foster intett, néztük, ahogy a bátyám becsukja maga mögött a ház ajtaját. Amint eltűnt a szemünk elől, én visszafordultam Fosterhez, és mély lélegzetet vettem.
- Öhm, ami azt a dolgot illeti... Köszönöm.
Mosolygott, kicsit mintha egy rossz gyereket kapott volna rajta valami csínytevésen.
- Semmiség. Volt egy sanda gyanúm, hogy jobb, ha nem teszem szóvá, és ezek szerint igazam volt - túrt a hajába - Mibe kevertél, kicsi lány? Ki volt az a srác?
- Aiden legjobb haverja - sóhajtottam komoran.
Foster elhúzta a száját.
- Na basszus. Most már értem, mi ez a nagy titkolózás. Biztos, hogy a bátyád nem fogadná el a dolgot?
- Azt se tudja, hogy pár alkalomnál többször találkoztunk volna - ráztam a fejem - Ráadásul, tudod milyen. Túlságosan is védelmez.
- Ez igaz - sóhajtott - Hogyan kerülsz te folyton ilyen szemét szituációkba?
- Tehetségem van hozzá - forgattam a szemem.
- Na igen. Ötleted sincs, hogyan mászhatnátok ki ebből biztonságosan?
- Hát, ami azt illeti, van egy működőképes tervünk folyamatban... De az hónapokig is eltarthat, addig meg nonstop hazudozunk kell mindenkinek. Nem a legjobb érzés.
- Képzelem - bólintott együttérzőn, és megveregette a vállam.
- Na mindegy. Valahogy csak megoldjuk. Előbb vagy utóbb.
- Remélem is. Kitartás! - az órájára pillantott.
- Menned kell, mi? - néztem fel rá kicsit szomorúan.
- Igen, sajna kezdődik a műszakom.
- Ez most éppen melyik munkád?
- Oh, nemrég találtam. Ládákat pakolok egy szupermarketnek. Egész jól fizet, úgyhogy nem panaszkodhatok.
- Akkor jó - mosolyogtam.
- Ha majd akarsz dumálni, csak keress meg. Nagyrészt a fűrésztelepen vagyok.
- Vettem! - szalutáltam, aztán intettem neki, és néztem, ahogy megfordul, és lassan eltűnik a szemem elől.
Elmosolyodtam. Jó volt egy kicsit beszélgetni Fosterrel, még ha nem is nagyon nyújtott valós segítséget. Úgy éreztem, ahogy egyre több barátommal osztom meg a problémám, a mellkasomat folyamatosan szorító, fuldokláshoz hasonló érzés egyre enyhül, én pedig végre fellélegezhetek. Az utóbbi pár nap hirtelen változásai nem voltak túl jó hatással az idegrendszeremre.
Bementem a házba. Aident a szobájában találtam; éppen azon igyekezett, hogy a táskájából kihalászott gyűrött, koszos holmikat a lehető legmélyebbre suvassza be a szekrényébe. Mosnunk, mivel anyáék másnapra voltak várhatók, nem nagyon volt értelme, így az én szekrényem is jelentős hasonlóságot mutatott a bátyáméval.
Ahogy beléptem, felnézett.
- Szia. Máris végeztetek?
- Fosternek dolga volt - vontam meg a vállam - Segítsek a pakolásban?
- Á, nem kell, elboldogulok. Menj csak pihenni, Zo. Már megint korán keltél miattam, pedig ez még csak a szüneted második napja.
- Jól van, jól van. Megyek. De ha kell segítség, szólj!
Bólintott, én pedig otthagytam, és a saját szobám felé vettem az irányt.
Kedvetlen sóhajjal dobtam le magam az ágyamra. Valóban fáradt voltam, de egyáltalán ne éreztem úgy, hogy tudnék aludni. Na meg, nem is nagyon volt kedvem. Egy pár percig csak feküdtem ott a plafont bámulva, aztán (nem meglepő módon) meguntam, úgyhogy inkább elővettem a vázlatfüzetem és rajzolni kezdtem. Nem is igazán figyeltem oda; vadul, érzésből húzkodtam a vonalakat, és szokatlan módon most egyáltalán nem is érdekelt, milyen lesz a végeredmény. Az alakuló rajz sötét volt, kaotikus és látomásszerű, ha akartam volna sem tudtam volna elmondani, mit ábrázolt, de végül is tetszett. Egy szám jutott róla eszembe, amit mindjárt be is kapcsoltam, aztán tovább folytattam tovább. A zene és az alkotás a legjobb módja volt a problémák felejtésének.
Már vagy fél órája rajzoltam egyfolytában, amikor mellettem heverő telefonom rezegni kezdett. Feloldottam a képernyőzárat, és elmosolyodtam. Armin írt.
Basszus. Baj van. - olvastam. Azonnal visszaírtam neki.
Mi az?
Hiányzol.
Tényleg? - már vigyorogtam, mint a vadalma.
Ja. Gáz, mi? Ha jól számolom, olyan egy órája láttalak utoljára. De az úgy nem buli, ha tettetnünk kell, hogy nem ismerjük egymást.
Egyetértek. Van egyáltalán bármi tipped, hogy mikor találkozhatunk legközelebb "rendesen"?
Passz. Kikészít ez az egész. Látni akarlak. Nem lehetne esetleg, hogy átmenjek? Nagyon-nagyon csöndben lennék!
Nem! Pont te mondtad, ez az oroszlán barlangja.
Ajj már. Nem lehetek nagy kifli?
Nem-nem.
Akkor legalább Skype-oljunk. Az majdnem olyan, mintha ott lennék.
Rendben, pill és megyek.
Kiléptem a chatből, és megkönnyebbültem dörzsöltem a homlokom. Elkezdődött a terv legnehezebb része, de már nem féltem szembenézni vele. Minden kételyem ellenére biztosan álltam a lábamon. Ott voltak a barátaim, akikre bármikor számíthattam, és ott volt Armin. Aki ugyan közel sem a legmegbízhatóbb ember, akit ismerek, de most már biztos voltam benne, hogy sohasem hagyna magamra.
Mosolyogtam, és elindítottam a videóhívást.
Iskola és egyéb szabályozások híján délután egykor keltünk fel, és utána még vagy egy óráig csak lődörögtünk a házban. Csináltam magunknak reggelit, közben idióta, viccesnek szánt sorozatokat néztünk a tévében, és még egy kis Minecraft is belefért.Utána, csak hogy csináljunk már valamit, úgy döntöttünk paintballozni fogunk. Pár megállónyira van tőlünk egy pálya, oda mentünk, és mivel zárt helyen van, az időjárás sem volt probléma. Szerencsénk volt; az utolsó pályát lefoglaló csapat éppen végzett, úgyhogy onnantól kezdve már random osztották be csapatokba az érdeklődőket. Természetesen végig együtt voltunk. Eleinte egy "fán" bújtunk meg (csak díszlet volt, de a célra megfelelt), és onnan szedtük le az ellenséget, de aztán sajnos elég hamar lelepleződtünk, úgyhogy kénytelenek voltunk beszállni a földön zajló, keményebb buliba. A játékosok között volt néhány kezdő ugyan, de őket elég hamar leszedték, szóval a végén már profik között zajlott a háború. Csapattársaink ekkor jelentős segítséget jelentettek, többször is kihúztak minket a csávából, de sajnos egyre fogyatkoztak. Végül a legutolsók között estünk ki; az ellenség bekerített, így nem volt menekvés a lövedékek elől. Bár a csapatunk végül veszített, és mi is jó pár véraláfutást szereztünk, fülig érő vigyorral jöttünk le a pályáról. Baromi jól szórakoztunk. Játék után elmentünk kajálni (ebédnek hívtuk, de valójában inkább vacsora volt), aztán visszamentünk hozzánk, ahol, Armin nagy örömére, "leápoltuk egymás sérüléseit". Ennyit már csak megérdemelt. A találatok felét azért kapta, mert szükségtelenül védelmezett.
A délután kábé normálisan telt, eltekintve attól az egy-másfél órától, amikor Armin kénytelen-kelletlen magamra hagyott, hogy tudassa a családjával, hogy egyébként ő még életben van. Nem bántam. Kicsit bűntudatom is volt, különösen Alexy miatt. Tudom, milyen birtoklóan tekint az ikertesójára. Nem akartam én lenni a "gonosz csaj" aki miatt nem tudnak elég időt tölteni együtt. De persze, alig vártam, hogy visszajöjjön. Az este úgy telt el együtt, mintha alig pár perc lett volna. Végül, a közös filmnézés közben, összebújva aludtunk el.
Az előző nap még minden olyan egyszerű volt.
A peronon állva jutott ez eszembe, ahogy egy-egy kürtőskalácsot majszolva az elhaladó vonatokat bámultuk, egy bizonyosra várva. Kicsit fáztunk; rémesen fújt a szél, még vastag kabátjainkon is áthatolt. Levágott ujjú kesztyűm különösen nem volt praktikus ez alkalommal, de a kalács felmelegítette fagyos tenyerem, így tulajdonképpen nem volt okom panaszra. Másik kezemmel Arminét szorongattam, felkészülve arra, hogy bármikor elengedhessem.
Részben taktikai célja is volt, hogy együtt jöttünk el ide. Ez volt stratégiánk első lépése: minél többet találkozni "véletlenül", hogy aztán "összejöhessünk" anélkül, hogy Aidennek fájdalmat okoznánk. De természetesen más okaink is voltak. Például az, hogy mindketten tisztában voltunk vele, hogy azok az idők, amikor akár egész napokat tölthettünk együtt, most kegyetlen hirtelenséggel véget értek. Nem, ez cseppet sem volt megnyugtató. Rettegéssel töltött el a gondolat, hogy akár hetekig nem fogjuk látni egymást.
Felnéztem Arminra. Mintha valami mosolyfélét próbált volna az arcára erőltetni, hogy megnyugtasson, de végül felsült, csak egy keserű grimaszra futotta. Nem hibáztattam. Végül, a lelepleződés veszélyére fittyet hányva átölelt, az állát a fejem búbján nyugtatta, én pedig a mellkasába fúrtam az arcom. Nevetséges - hordtam le magam - nem arról van szó, hogy soha többé nem találkozhattok! De mégis; a hirtelen bizonytalanság érzése őrjítő volt. Nem akartam őt elveszíteni.
- Nyugi, megoldjuk - dörmögte Armin. Ő is feszült volt, arca komoly maszkká merevedett, hiányzott róla a szokásos vigyor. Nem tudtam, ugyanazért aggódunk-e, és nem volt erőm lelket önteni belé. Csak kapaszkodtam a vállába, és hagytam, hogy vigasztaljon. Mégiscsak egy önző dög vagyok.
Végül rendeztem az arcvonásaimat, és felemeltem a fejem.
- Persze, hogy megoldjuk. Úgy nézek én ki, mint aki nem tud megbirkózni a helyzettel?
- Ez a beszéd! - végre elmosolyodott, engem pedig megnyugvás töltött el. Semmi szükség rá, hogy aggódjon miattam
- Egyébként - folytatta - kéred még azt a kürtőskalácsot?
- Hmmm... igen.
- Egész-teljesen-tuti-biztos vagy benne? - nézett rám kiskutya szemekkel.
- Na jó, megkapod... a felét - mérlegeltem, mire ő azonnal lecsapott a maradék édességre, és elkezdte kétfelé osztani.
- Khm. Javíts ki, ha tévedek, de jól látom, hogy a te "feled" kétszer akkora mint az enyém? - kérdeztem több-mint-gyanakodva.
- Háááát - elvigyorodott, és gyorsan a háta mögé rejtette az adagját.
- Te... add csak vissza! - megkíséreltem kikapni a kezéből, de gyorsabb volt, és... a szemét!- feltartotta a feje fölé, hogy ne érhessem el.
- Na, mi lesz, szerezd meg! - vigyorgott, mire jó erősen beleböktem a hasába, hátha összegörnyed. Nem nyert, hiába próbálkoztam, sehol nem találtam meg a gyenge pontját.
- Ez nem ér, még csak csikis sem vagy? - bosszankodtam.
- Nope! - csóválta a fejét, majd célzásképp meglengette a kalácsot a magasban. Nem érdekelt, milyen megalázó ez a szituáció, de nem hagyhattam, hogy ő nyerjen. Összeszedtem minden erőmet, és felugrottam. Alig két centivel hibáztam el a célpontot, csalódottan felnyögtem. Mielőtt azonban visszaeshettem volna a földre, Armin elkapta a derekam, így ott maradtam, lábam alig húsz centivel beton felett kalimpált.
- Naaa! - biggyesztettem a szám - Tegyél le!
Nem is válaszolt, csak mosolyogva közelebb hajolt, és megcsókolt. Visszacsókoltam- természetesen. Azért ennyire nem haragudtam rá.
Lepukkant, sötétkék személyvonat haladt el mellettünk nagy robajjal. Szétrebbentünk, és a járműre szegeztük a tekintetünket. Az csikorogva megállt, majd kinyitotta ajtóit, amelyeken keresztül ömleni kezdtek az utasok a peronra. A vágány, az időpont és a típus is stimmelt; ez csakis Aidenék vonata lehetett. Armin lerakott a földre, idegesen kócos hajába túrt, és velem együtt bámulta a fékezhetetlenül hömpölygő tömeget. Nem kellett sokáig várnunk.
Először Rosaliát láttuk meg; gyönyörű, ezüstszőke haja és vidám csacsogása vonzotta a tekinteteket ahogy lemászott a meredek lépcsőn, majd átvette hatalmas, lila bőröndjét az ajtóban álldogáló Lisandertől. Hamarosan a fiú is elhagyta a vonatot, utána pedig sorban a többiek, míg végül a bátyám is lelépett a peronra. Már azelőtt észrevett minket, hogy integetni kezdtünk volna, széles mosollyal indult meg felénk, a társaság pedig követte. Közben a szemem sarkából láttam, ahogy még páran az osztályukból leszállnak: a primadonna Amber és barátnői, a csöndes Melody és végül Castiel, kéz a kézben egy csinos, barna hajú lánnyal, akit Lynn-nek hívnak, azt hiszem. A vonat csakhamar kiürült és továbbindult, Aidenék pedig lefékeztek előttünk.
- Sziasztok! - a bátyám megölelgetett, aztán lepacsizott a hátam mögött álló Arminnal.
- Nocsak. Hogyhogy így együtt? - tette fel a kérdést Rosa.
- Ó, tök véletlenül összefutottunk. Mindketten kijöttünk találkozni veletek, és így alakult - vonta meg a vállát Armin. Ijesztően jól hazudott.
- Inkább meséljetek, milyen volt? Jól éreztétek magatokat? - tereltem el a témát.
- Király volt! Ott voltak a tanárok meg a síoktatók, de miután felszedtél egy kis alaptudást, már azt csináltál amit csak akartál, nem szóltak bele. A pálya környéke tele volt standokkal, ahol irtó finom kajákat, meg ilyen jópofa csecsebecséket árultak, meg volt egy csomó pihenőhely is, úgyhogy akkor is el lehetett tölteni az időt, ha éppen nem síeltél - mesélte Aiden lelkesen.
- Éjjelre meg ilyen hagyományos faházakban voltunk elszállásolva. Szegény Mr. Faraize próbált valami rendszert felállítani, de természetesen nem lett belőle semmi, úgyhogy mindenki összevissza járkált éjnek évadján. Végül a tanárok nagyobb bulit csaptak mint mi, és néhányan olyan másnaposan ébredtek, hogy átaludták az egész következő napot - vigyorgott Rosalia.
- Állati lehetett - mosolyodtam el.
- Egyébként - váltott témát hirtelen az eddig csöndben ácsorgó Kentin - Csak ketten jöttetek ki elénk?
Csodálkozva néztünk rá.
- Igen - mondtam - Miért, vársz valakit?
- N-nem, dehogy - vágta rá gyorsan. Lehajtotta a fejét, mintha magában szitkozódott volna, bár nem láttam rendesen. Végül megvontam a vállam, és visszafordultam a többiekhez. Kentin hirtelen közbeszólása furán hatott, kissé meg is fagyasztotta a társalgást. Kínosan lépkedtem egyik lábamról a másikra, amikor végül Lisander szólalt meg.
- Hé, Viola, az ott nem a te apukád?
Mindannyian odakaptuk a fejüket. Körülbelül harminc-negyven méterre tőlünk, egy magas őszes hajú férfi nézelődött tanácstalanul. Mellette, hasonló arckifejezéssel, egy aprócska, barna hajú asszony állt, akinek hatalmas, kerek szemüvege eltakarta az arca nagy részét.
- Az meg ott Kentin anyukája - állapította meg Rosa.
Viola és Kentin kicsit tanácstalanul ácsorogtak a helyükön.
- Na, menjetek már, ne várassátok őket! - mondta Aiden. Azok ketten engedelmesen bólintottak, elbúcsúztak tőlünk, aztán elsiettek a szüleik irányába.
Rosalia végignézett a társaságon.
- Azt hiszem, lassan mi is megyünk - mondta végül.
- Ugyanoda? - ingattam a fejem közte meg Lisander között.
- Aha, beugrok egy kicsit még mielőtt hazamennék. Ezer éve nem láttam Leight -az arcán szerelmes mosoly jelent meg, ahogy kiejtette a fiú nevét.
- Értem. Nos, jó volt látni titeket.
- Nekünk is. Köszi, hogy kijöttetek. Jó szünetet!
- Nektek is - bólintottunk. Lisander intett, aztán Rosával együtt otthagytak minket.
Egyedül maradtam a bátyámmal meg Arminnal, és nem mondhatnám, hogy nem zavart ez a szituáció. Bár, mint kiderült, Armin legalább olyan jól hazudik mint én, és látszólag Aiden sem sejtett az égvilágon semmit, azért a rizikó jelentősen nagyobb volt így, hogy nem volt más, aki lekösse a figyelmét. Sóhajtottam, és idegesen a hajamba túrtam. A szemem sarkából láttam, hogy Armin is hasonló mozdulatot tesz, és lopva rámosolyogtam. Visszamosolygott, a pillantása azt üzente: Nyugi, minden rendben lesz! Nagyon szerettem volna hinni neki.
Aiden hozzánk fordult, a fejét vakarta.
- Akkor... mi, gondolom, együtt megyünk haza, nem?
- Aha - bólintott Armin, mintha neki mindegy lenne. Szinte csodálattal figyeltem a tökéletes pókerarcot, amelybe az arcvonásait rendezte, kicsit el is gondolkoztam, vajon mikor volt rá szüksége, hogy kifejlessze magában ezt a képességet. Vajon tényleg olyan sokat tudok róla, mint gondolom? Végül elhessegettem a gondolatot. Nem pont ez volt a megfelelő pillanat, hogy Arminban is meginogjon a bizalmam.
Végül a közös hazaút korántsem volt olyan kínos, mint képzeltem, és ez nagyrészt Armin érdeme volt. Nem hiába a bátyám legjobb barátja a srác, tökéletesen el tudta érni, hogy Aiden csak rá figyeljen, és ne kelljen hármasban beszélgetést folytatnunk. A táborról beszéltek, a barátaikról, játékokról és sorozatokról. Mivel jól látható volt a stratégia, természetesen nem zavart, hogy kimaradtam a társalgásból, csendben, megkönnyebbült mosollyal az arcomon figyeltem a fiúkat. Milyen fontosak nekem mindketten! Magamban elmormoltam egy imát nem létező istenemhez, hogy soha ne kelljen választanom közülük.
Talán 20-30 perc múlva megérkeztünk Arminék háza elé (odaúton végig úgy tettem, mintha nem tudnám az utat), és megálltunk a kapu előtt. Armin mosolygott, a tekintete ide-oda járt köztem és a bátyám között. Végül Aiden szólalt meg először.
- Nos, jót dumáltunk. Köszi, hogy kijöttél elém, rendes tőled.
Armin legyintett, és rám pillantott. Kétségbeesetten néztem vissza rá. Mit kéne mondanom?
- Öhm... Örülök, hogy találkoztunk - nyögtem végül. Armin szeme sarkában apró nevetőráncok futottak össze; láthatóan szórakoztatta tehetetlenségem. Aiden azonban nem vett észre semmit.
- Apropó, ránéztél párszor Zo-ra amíg nem voltam itthon? - kérdezte.
-Mi? Ja, igen - bólintott Armin. Idegesen meredtem rá. Ez nem elég hihető! Részleteket, ember! - szuggeráltam, de persze nem vette a lapot. Nekem kellett beszélnem helyette.
- Egyszer átcsöngetett, és közölte, hogy jött ellenőrizni, hogy életben vagyok-e még - vigyorogtam erőltetetten - De amúgy, tényleg nem tudom, miért volt erre szükség. Úgy csinálsz, mintha te vigyáznál rám, amikor ketten vagyunk, nem pedig fordítva.
Aiden elpirult.
- Jól van, na, már aggódni sem szabad? Köszi, haver! - fordult Armin felé. Armin mosolygott, de az arca megrándult a bátyám köszönetét hallva, és elöntötte a keserű bűntudat. De ez csak egy pillanatig tartott, utána gyorsan összeszedte magát, és lazán vállat vont:
- Semmiség.
Aiden biccentett.
- Na jó, akkor mi, asszem, megyünk is. Rohadt nehezek a cuccaim, szeretném minél hamarabb lerakni őket. Add át az üdvözletemet Alexynek!
- Meglesz. Sziasztok! - intett Armin, mi pedig elindultunk tovább a saját házunk felé. Nem tudtam megállni, hogy hátra ne pillantsak. Kacsintott, aztán még egy intéssel bement a házba, és becsukta maga után az ajtót.
Nem tudtam eldönteni, könnyebb vagy nehezebb lett a szívem ahogy elhagytuk az utcát. Egyrészt, ha csak egy időre is, vége szakadt a folyamatos tettetésnek, és elengedhettem magam. Másrészt viszont nem tudtam leküzdeni magamban a rengeteg felgyülemlett negatív gondolatot és kételyt. Utáltam, hogy Arminnal úgy kellett tennünk, mintha idegenek lennénk egymásnak, és utáltam, hogy ez olyan jól megy neki. Hiányzott, hogy húzza az agyam, perverz dumákat nyomasson, megcsókoljon búcsúzóul. Ráadásul tele voltam aggodalmakkal.Úgy éreztem, a kapcsolatunk még korántsem elég erős ahhoz, hogy ilyen megpróbáltatásoknak tegyük ki. Kapcsolatunk? Hiszen soha nem is volt szó róla, hogy akkor mi most járunk-e vagy sem. Persze, a terv szerint majd sok-sok titkolózás után egyszer végre normálisan együtt lehetünk, de ami azt illeti... ezt is én találtam ki. Lehet, hogy Armin nem is akarja igazán, hogy a barátnője legyek. Lehet hogy ő megelégedne a mostani, erősen fuckbuddy szagú kis afférunkkal is. Az ég szerelmére, miért nem tisztáztuk ezt jó előre? Ja, tudom! Azért, mert többek között abban is hasonlítunk egymásra, hogy mindketten jobb szeretjük nagy ívben elkerülni a kínos témákat.
Gondterhelten dörzsöltem a homlokom. Fáradt voltam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek a bennem kavargó érzésekkel. Vajon megoldódnak a problémák maguktól is, ha hagyom őket, vagy csak még nagyobbak lesznek?
- Valami baj van? - nézett rám Aiden - Olyan komornak tűnsz.
Majdnem elnevettem magam. A fenébe is, hogy tudja csak és kizárólag azokat a dolgokat észrevenni, amelyeket nem kéne? Megráztam a fejem.
- Áh, nem, csak nem aludtam valami sokat az éjszaka.
- Jobban kéne vigyáznod magadra, Zo - ráncolta a homlokát a bátyám - Már megint sokáig fennmaradtál?
- Nem, csak simán nem jött álom a szememre. De ma majd rendesen kialszom magam. Anyáék kiakadnának, ha így látnának holnap.
- Akkor jó - láthatóan megnyugtatta a hazugságom. Ez kicsit enyhítette a bűntudatom.
Befordultunk az utcánkba, én pedig jó előre kihalásztam a kulcsomat a táskámból, hogy ne kelljen keresgélnem. Nem volt egyszerű dolgom; a kulcs jó mélyen volt, ráadásul alig láttam, mert az erős szél az arcomba fújta a hajam. Azért végül sikerrel jártam, és ahogy felegyenesedtem, elmosolyodtam az elém táruló látványtól. Foster közeledett felénk, arcán széles, foghíjas vigyorral.
Intettem neki, mire megszaporázta lépteit, s hamarosan, pár méterre a házunktól találkoztunk.
- Nocsak. Sziasztok - nézett ránk vidáman - Máris vége a síelésnek?
- Hát, igen - válaszolt Aiden
- Helyes. Aggódtam a kicsi lányért, nem jó, ha ilyen sokáig egyedül van.
- Én sem ugráltam örömömben, hogy nem lesz aki vigyázzon rá... Amúgy honnan tudtad, hogy egyedül maradt?
- Oh, összefutottunk pár napja, akkor mondta... - kezdte, én pedig megdermedtem a félelemtől. Ha megemlíti, hogy egy sráccal voltam, pillanatokon belül kiderül minden. Kétségbeesetten meresztettem rá a szemem, és szuggeráltam:
Légyszi, ne mondd meg Aidennek, hogy volt velem valaki!
Hatalmas szerencsémre észrevehetett valamit, mert rosszallóan csóválta a fejét, aztán befejezte a mondatot.
- ...bár nem látszott rajta, hogy megviselné a dolog. Kifejezetten vidámnak tűnt. Szerencsére kemény fából faragták.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, és egyidejűleg a szemem forgattam. Miért kell a körülöttem lévőknek így túlaggódni a dolgokat?
- Jézus, nyugi már. Úgy viselkedtek, mintha ez lett volna életem legnagyobb próbatétele. Tájékoztatlak titeket, hogy tökéletesen megvoltam egyedül, nem kell sajnálni.
- Jól van, na. Amúgy, az állomásról jöttök? Látom, elég sok a cuccotok.
- Aham.
- És nem nehéz? - ráncolta a homlokát Foster.
- Kicsit - vonta meg a vállát Aiden.
- Te hova tartasz? - érdeklődtem.
- Ó, csak vásároltam egy kicsit - lengette meg a kezében tartott, élelmiszerrel teli szatyrot.
- Arrafelé? - vontam fel a szemöldököm, miközben arra a mellékutcára mutattam, ahonnan Foster idekanyarodott pár perccel ezelőtt.
- Igen, miért?
- Semmi csak, csodálkoztam. Tudtommal ott nemigen vannak boltok.
- Hát, a hely, ahol ezt vettem, olyan kicsi és eldugott, hogy nem is csoda, hogy nem vetted észre. Egy haverom üzemelteti-kedvezményes vásárló vagyok! - kacsintott.
Mosolyogtam, a pillantásom a mellettem álló Aidenre tévedt. Feszengve, csöndben álldogált, látszott rajta, hogy egyre nehezebben tartja meg a vállát húzó hatalmas táskát.
- Bemehetsz, ha szeretnél, Aiden. Tényleg nagyon nehéz lehet az az izé.
- Nyugodtan, nem gond - tette hozzá Foster.
- Oh - zavarba jött az ajánlattól, de hülye lett volna nem elfogadni. Fáradtnak tűnt, ráadásul nem úgy néztem, hogy különösebben érdekelné a társalgás - Akkor, én előremegyek. Sziasztok!
Foster intett, néztük, ahogy a bátyám becsukja maga mögött a ház ajtaját. Amint eltűnt a szemünk elől, én visszafordultam Fosterhez, és mély lélegzetet vettem.
- Öhm, ami azt a dolgot illeti... Köszönöm.
Mosolygott, kicsit mintha egy rossz gyereket kapott volna rajta valami csínytevésen.
- Semmiség. Volt egy sanda gyanúm, hogy jobb, ha nem teszem szóvá, és ezek szerint igazam volt - túrt a hajába - Mibe kevertél, kicsi lány? Ki volt az a srác?
- Aiden legjobb haverja - sóhajtottam komoran.
Foster elhúzta a száját.
- Na basszus. Most már értem, mi ez a nagy titkolózás. Biztos, hogy a bátyád nem fogadná el a dolgot?
- Azt se tudja, hogy pár alkalomnál többször találkoztunk volna - ráztam a fejem - Ráadásul, tudod milyen. Túlságosan is védelmez.
- Ez igaz - sóhajtott - Hogyan kerülsz te folyton ilyen szemét szituációkba?
- Tehetségem van hozzá - forgattam a szemem.
- Na igen. Ötleted sincs, hogyan mászhatnátok ki ebből biztonságosan?
- Hát, ami azt illeti, van egy működőképes tervünk folyamatban... De az hónapokig is eltarthat, addig meg nonstop hazudozunk kell mindenkinek. Nem a legjobb érzés.
- Képzelem - bólintott együttérzőn, és megveregette a vállam.
- Na mindegy. Valahogy csak megoldjuk. Előbb vagy utóbb.
- Remélem is. Kitartás! - az órájára pillantott.
- Menned kell, mi? - néztem fel rá kicsit szomorúan.
- Igen, sajna kezdődik a műszakom.
- Ez most éppen melyik munkád?
- Oh, nemrég találtam. Ládákat pakolok egy szupermarketnek. Egész jól fizet, úgyhogy nem panaszkodhatok.
- Akkor jó - mosolyogtam.
- Ha majd akarsz dumálni, csak keress meg. Nagyrészt a fűrésztelepen vagyok.
- Vettem! - szalutáltam, aztán intettem neki, és néztem, ahogy megfordul, és lassan eltűnik a szemem elől.
Elmosolyodtam. Jó volt egy kicsit beszélgetni Fosterrel, még ha nem is nagyon nyújtott valós segítséget. Úgy éreztem, ahogy egyre több barátommal osztom meg a problémám, a mellkasomat folyamatosan szorító, fuldokláshoz hasonló érzés egyre enyhül, én pedig végre fellélegezhetek. Az utóbbi pár nap hirtelen változásai nem voltak túl jó hatással az idegrendszeremre.
Bementem a házba. Aident a szobájában találtam; éppen azon igyekezett, hogy a táskájából kihalászott gyűrött, koszos holmikat a lehető legmélyebbre suvassza be a szekrényébe. Mosnunk, mivel anyáék másnapra voltak várhatók, nem nagyon volt értelme, így az én szekrényem is jelentős hasonlóságot mutatott a bátyáméval.
Ahogy beléptem, felnézett.
- Szia. Máris végeztetek?
- Fosternek dolga volt - vontam meg a vállam - Segítsek a pakolásban?
- Á, nem kell, elboldogulok. Menj csak pihenni, Zo. Már megint korán keltél miattam, pedig ez még csak a szüneted második napja.
- Jól van, jól van. Megyek. De ha kell segítség, szólj!
Bólintott, én pedig otthagytam, és a saját szobám felé vettem az irányt.
Kedvetlen sóhajjal dobtam le magam az ágyamra. Valóban fáradt voltam, de egyáltalán ne éreztem úgy, hogy tudnék aludni. Na meg, nem is nagyon volt kedvem. Egy pár percig csak feküdtem ott a plafont bámulva, aztán (nem meglepő módon) meguntam, úgyhogy inkább elővettem a vázlatfüzetem és rajzolni kezdtem. Nem is igazán figyeltem oda; vadul, érzésből húzkodtam a vonalakat, és szokatlan módon most egyáltalán nem is érdekelt, milyen lesz a végeredmény. Az alakuló rajz sötét volt, kaotikus és látomásszerű, ha akartam volna sem tudtam volna elmondani, mit ábrázolt, de végül is tetszett. Egy szám jutott róla eszembe, amit mindjárt be is kapcsoltam, aztán tovább folytattam tovább. A zene és az alkotás a legjobb módja volt a problémák felejtésének.
Már vagy fél órája rajzoltam egyfolytában, amikor mellettem heverő telefonom rezegni kezdett. Feloldottam a képernyőzárat, és elmosolyodtam. Armin írt.
Basszus. Baj van. - olvastam. Azonnal visszaírtam neki.
Mi az?
Hiányzol.
Tényleg? - már vigyorogtam, mint a vadalma.
Ja. Gáz, mi? Ha jól számolom, olyan egy órája láttalak utoljára. De az úgy nem buli, ha tettetnünk kell, hogy nem ismerjük egymást.
Egyetértek. Van egyáltalán bármi tipped, hogy mikor találkozhatunk legközelebb "rendesen"?
Passz. Kikészít ez az egész. Látni akarlak. Nem lehetne esetleg, hogy átmenjek? Nagyon-nagyon csöndben lennék!
Nem! Pont te mondtad, ez az oroszlán barlangja.
Ajj már. Nem lehetek nagy kifli?
Nem-nem.
Akkor legalább Skype-oljunk. Az majdnem olyan, mintha ott lennék.
Rendben, pill és megyek.
Kiléptem a chatből, és megkönnyebbültem dörzsöltem a homlokom. Elkezdődött a terv legnehezebb része, de már nem féltem szembenézni vele. Minden kételyem ellenére biztosan álltam a lábamon. Ott voltak a barátaim, akikre bármikor számíthattam, és ott volt Armin. Aki ugyan közel sem a legmegbízhatóbb ember, akit ismerek, de most már biztos voltam benne, hogy sohasem hagyna magamra.
Mosolyogtam, és elindítottam a videóhívást.
2015. március 22., vasárnap
16.fejezet - Látható jelek
Másnap reggel teljesen átlagos iskolai napra ébredtem, hajnalban. Kint még sötét volt, és a rossz szigetelés miatt a csípős szelet is éreztem a bőrömön. Hirtelen hiányolni kezdtem Armin testének melegét és az ölelését, amely olyan biztonságot nyújtott, de elhessegettem a gondolatot. Mi a fene, még csak egy napja, hogy ilyen irányt vett a kapcsolatunk, én pedig máris nem bírok meglenni nélküle? Überszánalmas - korholtam magam. Lerúgtam a takarót és nehézkesen föltápászkodtam. A tegnap reggelhez hasonlóan most sem kívánta egyetlen porcikám sem az iskolát, de a szünet előtti utolsó napra mégiscsak pofátlanság lenne nem bemenni. Ráadásul, ilyenkor úgyis mindig laza nap van, játszunk, karácsonyozunk, meg hasonlók. Kár lenne kimaradni belőle.
Gyorsan felöltöztem, fogat mostam, aztán összedobtam magamnak valami reggelit (tükörtojás, hát nem elképesztően egyedi?) és szinte oda sem figyelve belapátoltam. Miután befejeztem, a fürdőszobába siettem, ahol betettem a kontaktlencsémet, majd megcsináltam a hajam, és egy kis smink segítségével kipofoztam az arcom. Amint ezzel végeztem, az órára pillantva megállapítottam, hogy természetesen késésben vagyok. Felkaptam a táskámat, kabátot húztam, és rekordsebességgel ki is robogtam az ajtón.
Hideg volt. A füvet egészen beborította és fehérre festette a dér, az autók teteje jégvirágtól szikrázott, mintha csillámporral hintették volna be. Még nemigen volt senki az utcán, szokatlan csend és béke honolt. Ez csak akkor változott meg, amikor a buszmegállóba értem - az jóval nyüzsisebb könyéken van tele boltokkal. Körülöttem gyülekezni kezdtek a buszra várók, csacsogtak, a telefonjukba mélyedtek, ásítoztak. Végül, hogy ne halljam őket, vagy talán csak a saját gondolataimat, bedugtam a fülembe a fülhallgatót és az út további részét zenét hallgatva töltöttem. Alig húsz percen belül meg is érkeztem. Végül nem késtem el, bár ezt csak a jó forgalomnak köszönhettem. Nem kellett volna annyit szöszölnöm a hajammal.
Az első két óra nagyjából úgy telt, ahogy egy átlagos napon, nem kis csalódást okozva ezzel az osztálynak. Bár, én a magam részéről nem is igazán tudtam volna elképzelni a mogorva képű matektanárt. amint éppen játékos feladatokkal szórakoztat minket.
A földszinti termek egyikében ültem, az angoltanárra várva. És Annával meg Emilyvel együtt hallgattam Lauren élménybeszámolóját az éppen aktuális fantasyról, amit olvasott, és amit nekünk is sürgősen muszáj lesz elolvasnunk, mert belehal, ha nem beszélgethet róla valakivel. Egyébként egész érdekesnek tűnt, legközelebb, ha könyvtárba megyek, megnézem. Szóval, már jó tíz perce ültem ott,
és érthető módon egyre sűrűbben pillantgattam a kezemben tartott telefonom képernyőjére, amin a Facebook volt megnyitva. Unott arccal görgettem lefelé az elmúlt nap eseményeit, de nem sok mindent találtam. Már éppen azon gondolkodtam, hogy feladom, és elteszem a telóm, amikor bevillant egy ablak. Armin írt. Vigyorogtam, és azonnal megnyitottam az üzenetet.
Facebookozgatunk a suliban? Ejnye :D
Szünet van, nagyokos! Amúgy hogyhogy ilyen "korán" fent vagy? - írtam vissza.
Ne is kérdezd... Alexy felkeltett nyolckor(!), és elrángatott vásárolni :/
Ezek szerint már jól van :)
De én nem! >:(
Tízes skálán mennyire szenvedsz? :D
Hát, nem is tudom. Te minek neveznéd azt a helyzetet, amikor már másfél órája ülsz ugyanabban a butikban, a középen fenntartott pihenőhelyen, pár hozzád hasonló szerencsétlen társaságában, miközben a tesód felvásárolja a fél árukészletet, és még veled is állandóan fel a akar próbáltatni valamit?
Íííjjj. Ez már megvan egy jó 12-es. Szegénykém :/
Ne aggódj, túlélem, és eléd megyek délután a sulidhoz. Nem fosztanálak meg a lehetőségtől, hogy elhenceghess velem a barátaidnak :D Persze ez csak akkor érvényes, ha rajtad van a sálam!
A nyakamban lévő vékony ruhadarabhoz kaptam, mintha csak ellenőrizni akarnám, ott van-e még. Mosolyogva írtam vissza.
Rajtam van, rajtam van :)
Hmm... Nem hiszek neked. Képet követelek!- érkezett azonnal a válasz. Elnevettem magam. Kiléptem a chatből, megnyitottam a kamerát, aztán a lehető legképtelenebb fotót kattintottam el magamról. A képen kinyújtott nyelvvel kacsintok, egyik kezemmel a sálat mutatom a kamerába, a másikkal ördögvillát mutatok. Habozás nélkül elküldtem Arminnak.
Lol, de menő kép xD - írt vissza.
Ugye? Csak neked :)
Szerencsés férfi vagyok :D Most már a háttérképválasztás sem jelent gondot...
NE MERD.
Dehogynem :P
Ne már!
De :D
Gonosz :(
Naaaa - szinte láttam, ahogy bűntudatos kiskutyaszemekkel néz rám a képernyőn keresztül. Hát lehet erre az emberre haragudni??
:)
Azér'! :)
A mellettem ülő Anna nyújtózkodott, aztán felém fordult.
- Kivel chatelsz? - kérdezte, amikor meglátta a kezemben a telefont. Reflexből a zsebembe süllyesztettem a készüléket.
- Izé... Csak a bátyámmal.
Enyhén felvont szemöldökkel nézett rám - persze, hogy nem hitt nekem, aztán sóhajtott és visszafordult. Ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta a tanár. Francba, pedig olyan sokáig nem jött, hogy már azt hittem, hiányzik. Villámgyorsan újra elővettem a telómat (már csak egy perc volt becsöngetésig), és visszaírtam Arminnak.
Na, viszont mennem kell, mert megjött az angoltanár.
Pffff. Egy tanár miatt koptatsz le? :D
Pontosan. Várlak délután :)
Ott leszek.
Mosolyogtam, és bezártam a beszélgetést.
Angol után végre-valahára elérkeztünk a laza órákhoz, pontosabban a dupla-ofőihez, aminek során lezajlott a szokásos "karácsonyi ünnepség". Jó, kívülálló szemmel annyira nem tűnhetett átlagosnak, de az osztályom ismeretében már senki nem lepődött meg olyan apróságokon, hogy a fiúk nagy része flitteres mikulás-sapkában parádézott, a karácsonyfánk csúcsán egy gumicsirke díszelgett, és hogy karácsonyi dalok helyett a világ legbénább és legképtelenebb, az idők során mémmé vált remixeit hallgattuk. Szóval, hangulatos volt, na. Hamarosan megérkezett az ofő, és áttértünk az ajándékozásra, de mivel mindenki tudta, ki kit húzott, értelemszerűen nem okozott nagy meglepetéseket a dolog. Lényeg, hogy a végére egy bögrével, egy fülbevalóval, és egy doboz bonbonnal lettem gazdagabb, és én is átadhattam régóta a szekrényben tartogatott, hasonlóan sablonos ajándékaimat. Az utolsó fél órában pedig telezabáltuk magunkat az osztály által behozott süteményekkel és rágcsákkal, úgyhogy érthető módon nem kis csalódottsággal fogadtuk a hírt, miszerint az utolsó órát, ami történetesen tesi, megtartják.
Barátnőim társaságában, kedvetlenül bandukoltam le a lépcsőn az öltözőkhöz. Normális esetben is a hátam közepére kívántam kívántam volna a tesiórát, de most, hogy nem elég, hogy teleettem magam, az a tény is meglehetősen zavart, hogy pont ez az ótvar választ el a várva várt téli szünetemtől. Ráadásul a tanárunk sem éppen a legjobb arc suliban.
Az öltöző még tele volt az előző órai tesizőkkel, akik abszolút nem siették el a dolgokat, így jó pár percbe beletelt, mire találtam egy szabad részt az egyik padon. Oda lepakoltam a cuccaimat, és komótosan elkezdtem átöltözni. Nem kellet sietnem: ebédszünet volt, így jóval több ideig szöszmötölhettem. Nemsokára elkészültem, és az öltözőhöz tartozó mosdó felé vettem az irányt. Ott egyáltalán nem voltak sokan: konkrétan egy ember állt a tükör előtt, mégpedig Anna. Éppen lehajolva a haja összegumizásán igyekezett.
- Szia - böktem meg. Kicsit felnézett, és elmosolyodott.
- Hali. Még mindig itt vannak a B-sek? A földre kellett pakolnom, mert nem fértem el miattuk.
- Igen, sajna - lehajoltam, és én is elkezdtem kifésülni a hajam - de nem hiszem, hogy sokáig maradnának. Ha meg igen, akkor elküldjük őket a búsba.
Barátnőm nevetett, a szemem sarkából láttam, hogy felegyenesedik. Levettem a hajgumimat a csuklómról, és összefogtam a hajam. Egy pár pillanatig csönd volt, aztán Anna hangját hallottam a hátam mögül:
- Mi a...?
Felegyenesedtem és megfordultam. Barátnőm furcsán nézett rám: mintha nem tudná eldönteni, hogy dühös legyen-e, vagy izgatott.
- Mi történt? - kérdeztem tőle.
Közelebb jött, és halkan, hogy senki más ne hallja, a fülembe sziszegte:
- Ki a fene szívta ki a nyakad?
Reflexből a tükör felé fordultam, és igen, a nyakam külső oldalán, ott, ahol leengedett hajjal észrevehetetlen volt, három kis lilás-rózsaszínes folt éktelenkedett. Na basszus.
Barátnőm felvont szemöldökkel, karba tett kézzel várta a magyarázatom. Most el kéne mondjam? Az egész históriát? Bármilyen bűntudatom is volt emiatt, nem igazán akartam megosztani vele. Egyrészt, még én sem igazán tudtam hova tenni az ügyet, mástrészt... volt valami izgalmas a közös titokban, ami összekötött minket Arminnal. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, ő mit szólna hozzá, ha elmondanám bárkinek is. Kinyitottam a szám, de egy hangot sem tudtam kinyögni. Ekkor, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, a helyiséget nagy léptekkel átszelte a tesitanár.
- Öltözzetek melegen, kimegyünk! - szólt hátra. Ezzel a mondattal pedig kezdetét vette a 45 percen át tartó tortúra.
Kevés nagyobb szívás van, mint december közepén egy szál melegítőben futkározni a mínuszokban. Márpedig nekünk pontosan ezt kellett tennünk. Drága tanárunk ugyanis kitalálta, hogy sürgősen el kell kezdenünk edzeni a tavasszal esedékes hosszútáv-futás felmérésre, úgyhogy nemes egyszerűséggel kihajtott minket suliköröket futni. A nem elég elhivatott futókat pedig természetesen egyessel jutalmazta. Éljen a karácsony.
Alig jártunk az óra huszonötödik percénél, de én már össze akartam rogyni minden lépésnél. Fogalmam sem volt, meddig kell még csinálnom, de biztos voltam benne, hogy nem bírom már sokáig. A lépteim lelassultak, pihegtem, sajgó tüdőm minden erejével igyekezett több oxigénhez jutni. De a banya persze nem hagyott pihenőt.
- Ennyi telik magától, Mackenzie kisasszony? Húzzon bele, vagy estig itt marad erősíteni! - rikácsolta.
A mellettem kocogó Lauren a fogát szívva nézett rám. Csak ketten voltunk: Anna jó futó, úgyhogy az élmezőnyben haladt, Emily pedig nem futhat a gerincferdülése miatt.
- Gyere, fussunk el még a raktárépületig - lihegte - ott majd lassíthatunk, oda nem lát el.
Minden erőmet össze kellett szednem hogy meg tudjam tenni azt az ötven métert, az utána következő rövid séta pedig maga volt a mennyország. Igyekeztem minden másodpercét kiélvezni, de gyorsan elillant, nekem pedig ismét futnom kellett, szakadatlanul.
Végül, olyan tíz perc múlva éles sípszó hallatszott, amely megváltást hozott mindannyiunknak. Kifulladva, sajgó végtagokkal, a homlokunkat törölgetve indultunk vissza az öltözőhöz, beszélgetni nem nagyon volt kedvünk, csak lihegtünk. A tanárnő fürgén lépkedett mellettünk.
- Rég láttam már ilyen puhány társaságot, mint maguk. Amint visszajönnek a szünetről, rágyúrunk az állóképességre, mert ez valami siralmas - mondta szigorú arccal, mi pedig felnyögtünk.
Igyekeztem a lehető leggyorsabban elkészülni, de nem volt könnyű dolgom: rémesen leizzadtam, ami a hajamra és a sminkemre elég erős hatást gyakorolt. Jó negyed óráig tartott a teljes procedúra, közben pedig végig az Annával való félbeszakadt beszélgetésem járt a fejemben. Barátnőm nem jött oda hozzám az óra után (valószínűleg érezte, hogy ezt négyszemközt kéne megbeszélni), de biztos voltam benne, hogy csak az alkalomra vár, hogy lecsaphasson rám a kérdéseivel. Próbából odapillantottam, és bingó! Éppen tűnődve, összehúzott szemmel tanulmányozott. Ösztönösen a hajamhoz kaptam,és leengedtem, hogy elrejtsem a csóknyomokat. Innentől kezdve már nem csak azért siettem, hogy minél hamarabb láthassam Armint: minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljük egymást Annával. Szörnyű barát vagyok.
Alig pár percen belül kiléptem az iskola kapuján. Normális esetben boldog, felszabadító érzés töltött volna el, hiszen végre vége a tanulásnak, több mint két hétig csak lazulunk, jönnek az ünnepek, satöbbi, de most nem igazán tudtam ezeknek örülni. Minden tagom fájt, én pedig rosszkedvű és fáradt voltam. Nem is beszélve arról, hogy bűntudatom volt Anna miatt.
Csak akkor mosolyodtam el egy kicsit, amikor megpillantottam a suli előtt álldogáló, kócos, fekete hajú alakot, aki már messziről észrevett, és vidáman integetett. Sietősre vettem a lépteimet, így csakhamar oda is értem hozzá. Nem szóltam semmit, csak átöleltem, és a mellkasába fúrtam az arcom.
- Hűha, nem számítottam ilyen meleg fogadtatásra - nevetett - Történt valami?
- A tesitanárom egy szörnyeteg - morogtam a kabátjába.
- Íjjj, rendesen megdolgoztatott, mi? Az utolsó napon? Szívtelen némber. Nem csoda, hogy ilyen ramatyul nézel ki...- hasfalon bokszoltam.
- Pofa be, és adj energiát - mondtam. Elnevette magát, aztán felemelte az államat, hogy lássa az arcom.
- Csak vicceltem, csinos vagy. Bár fáradtnak látszol.
- Az is vagyok.
- Akarod, hogy a hátamon vigyelek? - incselkedett.
- Hülye - csóváltam a fejem.
- Most miért? Talán kételkedsz benne, hogy elbírnálak? - hőzöngött.
- Dehogy! Viszont úgy nem tudnád vinni nekem a táskámat, pedig olyan jól áll neked - mosolyogtam, és lábujjhegyre állva megcsókoltam.
- Hát így kihasználsz, te szégyentelen nőszemély?- motyogta az ajkamnak.
- Naná - húzódtam el vigyorogva - Néha csak ki kell játszani a "szegény gyenge kislány"- kártyát.
- Hmm, nem áll jól neked - csóválta a fejét - nem vagy az a sajnálatra méltó típus.
- Ohh, ne becsüld alá a színészi képességeimet - megfogtam a kezét, és jeleztem, hogy indulhatunk - Rajtad csak azért nem alkalmaztam őket, mert eredetileg nem állt szándékomban elcsábítani.
- Nem-e? - vonta fel a szemöldökét - Hiszen mióta találkoztunk, csak ezen igyekeztél. Meg is fordult a fejemben, hogy az egész valami ördögi terv része.
- Miről beszélsz? Én nem csináltam semmit. Csak úgy viselkedtem, ahogy szoktam - ráncoltam a homlokom. Egyre távolodtunk a sulitól, már majdnem a buszmegállónál jártunk.
- Neked tényleg gőzöd sincs róla, milyen hatással vagy rám - csóválta a fejét Armin
- Hmmm... Akkor tájékoztathatnál róla - incselkedtem.
- Na, mi az, most meg hirtelen mégis azt szeretnéd, ha játszanám a hősszerelmest?
- Neeem - öltöttem ki a nyelvem - De azért néha megengedett egy kicsit nyálasnak lenned.
- Ó, tényleg? Milyen kedves tőled! - ironizált, aztán mélyen a szemembe nézett - Na jó, csak a kedvedért - kifújta magát, megköszörülte a torkát, és nekiveselkedett.
- Meghalok érted! - közölte rezzenéstelen arccal
- Hajrá!- vágtam rá kapásból, mire meglegyintette a fejem. Úgy láttam, mintha el is pirult volna egy kicsit.
- Nem ér! Totál bolondot csinálsz belőlem, te lány!- nyafogott.
- Nem tehetek róla, olyan aranyos vagy! - nevettem
- Én? Aranyos?! Ezt a leghatározottabban kikérem magamnak - nézett rám sértetten - Mi vagyok én, valami táskában hordható bolyhos minikutya?
- Nem - mosolyogtam - te sokkal aranyosabb vagy.
- Hát ez kész! - hadonászott, mire lehúztam magamhoz a fejét, és megpusziltam az arcát. Egy kicsit mocorgott, de aztán hagyta magát.
- Na jó - morogta - Megbocsátok!
- Meglehetősen könnyen befolyásolható vagy - vigyorogtam, és megálltam, ahogy elértük a buszmegállót.
- Te beszélsz? Egy kis csikizéssel hatástalanítani lehet téged!
- Jól van, na, nekem is kell hogy legyen gyenge pontom...
- Igaz. Máskülönben aztán végképp nem bírnék veled - kacsintott, mire vállon bokszoltam.
A busz hamar megérkezett, mi pedig felszálltunk. Hátul ültünk le, egy dupla ülésre, Armin pedig átkarolta a vállam. Hiába néztek hülyének a velünk szemben ülők, egyszerűen nem tudtam nem vigyorogni.
- Na és, veled mi történt ma? - fordultam hozzá - Eddig csak az én napom került szóba.
- Azon kívül hogy Alexyvel vásároltam? Nem sok. Viszont, a jó hír - tartotta fel az ujját - hogy tegnap amikor hazamentem, beszéltem anyával. Azt mondta, sejti, miben mesterkedek, és pont ezért nem is fog beleszólni, de engedélyt ad rá, hogy a belátásom szerint cselekedjek, amennyiben vigyázok magamra. Vagyis - vigyorgott - ma is ott aludhatok!
- Ne örülj már ennek ilyen nyilvánvalóan - legyintettem meg kicsit pirulva - Különben is, honnan veszed, hogy megengedem?
- Ugyan kérlek! - nézett rám félrebiccentett fejjel - Úgysem tudsz ellenállni nekem.
- Fogadjunk? - vágtam rá kapásból.
- Felőlem - ölelt át - de veszíteni fogsz - suttogta.
- Csak hiszed - suttogtam vissza vigyorogva. Egy pár pillanatig teljes csend volt. Aztán beütött a mennykő.
Olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem volt időm. Csattanás hallatszott, és a busz óriásit rándult - sokkal nagyobbat, mint amilyet bármilyen hirtelen fékezés okozhat. Az álló utasok dominóként dőltek el, az ülők (beleértve minket is) lezuhantak az üléseikről. Valaki sikított, aztán csak a sűrű bocsánatkérések hangját lehetett hallani: szinte mindenki ráesett valakire.
Kinyitottam a szemem. Armin mellkasán feküdtem, a karjai szorosan, védelmezőn fonódtak körém. A testtartásából nyilvánvaló volt, hogy direkt intézte úgy, hogy én essek őrá, és ne fordítva. Kék szeme ijedten fürkészett.
- Jesszus, mi a fene történt? Jól vagy?
- Idióta! Rád estem, és még miattam aggódsz? Lefogadom, hogy a fejed is beütötted! - tápászkodtam fel idegesen, és lehajoltam hozzá - Jól vagy? Fel tudsz állni?
- Már megérte, ha így aggódsz értem - vigyorgott, aztán a kezét nyújtotta. Felsegítettem, és nagy nehezen visszaültünk a helyünkre. Addig nyaggattam, amíg meg nem engedte, hogy megnézzem a tarkóját: szerencsére nem volt semmi külsérelmi nyom, bár fogadni mertem volna, hogy jó nagy púp fog keletkezni az ütés helyén. Lassan a többi utas is visszaszállingózott a helyére, de az értetlenség továbbra is ott volt a levegőben. Végül megszólalt a hangosbemondó.
- Tisztelt utasok, elnézést az előbbiért, balesetet szenvedtünk. Kinyitom az ajtókat, igyekezzenek biztonságosan leszállni - mondta a buszvezető, mi pedig engedelmesen feltápászkodtunk. Még mindig nem volt teljesen világos, mi történt, úgyhogy nagy érdeklődéssel néztünk körül, ahogy kiléptünk. A látvány megdöbbentő volt.
Az út közepén egy öregecske Volvo állt keresztben, az oldala meglehetősen behorpadt, ahogy a buszunknak ütközött. Valószínűleg bevágott elénk. A sofőr, egy idős bácsi ijedten nézelődött, mintha még mindig nem fogta volna fel a pár perce történteket. A buszvezető leszállt, és heves diskurzusba kezdett vele.
- Szegény bácsi - jegyeztem meg, miközben gyorsan elhagytuk a kövesutat - Remélem nem lett baja.
- Nem hiszem - mondta Armin - Szerencsére nem úgy néz ki. De azért ez durva. Még soha nem történt velem ilyesmi.
- Velem sem. Baromi ijesztő volt az egész, nem is értettem, mi történik. Na mindegy, lényeg, hogy mindenki egyben van - mondtam mire bólintott.
- Tényleg, Most mi legyen? Itt van valahol a megálló, megvárhatnánk a következő buszt.
- Minek? - vontam meg a vállam - Már csak egy megálló, hamarabb visszaérünk gyalog.
- Nos, ha tényleg csak annyi... - egyezett bele. Otthagyva az összetört buszt és a rá várakozó, türelmetlenül dudáló autósokat, elhagytuk a terepet.
Alig öt perc múlva már a házunk előszobájában állva pakoltuk le a cuccainkat. Megszabadulván a kabátoktól, cipőktől, táskáktól bevetettük magunkat a nappaliba, és elfeküdtünk a kanapén.
- Te - böktem meg Armint - még te sem ebédeltél, ugye? Rendelni kéne valamit.
- Igaz is - bólintott - Pizza?
- Sonkás-kukoricás?
- Naná - vigyorgott. Előhúztam a telefonom, és feloldottam a képernyőzárat, erősen azzal a célzattal, hogy megrendeljem az ebédünket. Csakhogy valami, vagyis inkább valaki(!) közbeszólt.
- Mi a... - meredtem döbbenten a készülékre. Tíz(!) nem fogadott hívásom volt, és négy Facebook üzenetem. Mind Annától. Felvont szemöldökkel nyitottam meg a levelezésünket. A négy új üzenet a következő volt:
Javíts ki, ha tévedek, de nem téged láttalak a suli előtt smacizni azzal a sráccal, akit pontosan négy nappal ezelőtt még a haverodként mutattál be? Beszélnünk kell. Hívj fel!
Fogadok, hogy a nyakadat is ő szívta ki. Ki egyáltalán az a tag, és én miért nem tudok róla semmit? Hívj fel. MOST.
Az ég szerelmére, lehet hogy arról is hazudtál, miért hiányoztál tegnap? A francba is, Zoey! Nem teheted meg velem, hogy itt hagysz egész szünetre a megválaszolatlan kérdéseimmel. Kérlek, beszéljünk!
Na, jó. Nem akartam ezt csinálni, de legyen. Fél órád van, hogy felhívj, vagy odamegyek. Ezúttal nem hagyom magam lekoptatni!
Az órára néztem: az utolsó üzenet éppen 26 perccel azelőtt érkezett. Gondterhelten csóváltam a fejem. Mi a fenét kéne mondanom neki?
- Mi a pálya? - lesett a képernyőre Armin.
- Anna átment pszicho-módba - mutattam neki sóhajtva a levelezést.
- Hmmm, ő az a barátnőd akivel találkoztam? - dörmögte, miközben a szöveget olvasta - Úgy tűnik, látott minket... Várjunk csak, mi van a nyakaddal?
- Hát, ami azt illeti, lehettél volna kicsit óvatosabb - húztam el a hajam, megmutatva neki az apró foltokat - Tök ciki volt, mert nem is tudtam róluk. Anna hívta fel rájuk a figyelmemet.
- Jaj - húzta el a száját - Bocsi. Bár, ami azt illeti, te is hagytál rajtam némi emlékeztetőt...
- Ezt hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm, mire megfordult, és felhúzta a pólóját. A hátán tíz piros csík jelezte a helyet, ahol belevájtam a körmöm. Elpirultam az emléktől.
- Én... sajnálom! Jaj. Izé. Nagyon fáj..?- dadogtam idegesen, ahogy visszafordult. Elvigyorodott, láthatóan élvezte, hogy így zavarba jöttem. Megsimogatta lángoló arcomat.
- Nem nagyon. Tulajdonképpen, nekem tetszenek. Ékes bizonyítékai, hogy milyen jól teljesí...
Felkaptam egy párnát magam mellől, és a fejéhez vágtam, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Hülye perverz, ez nem tisztességes! Bár, azt meg kell hagyni, hogy az egója irigylése méltó. Röhögve felült, azt arcát dörzsölgette, én pedig közben lassan lenyugodtam. Valami komolyról akartam beszélni, nem volt idő a baromkodásra.
- Na jó, egy kis komolyságot! Szóval. Fel kéne hívjam, hogy lerohanhasson a kérdéseivel. De mit válaszoljak?
- Hogyhogy mit? Hát az igazat - nézett rám értetlenül.
- De... mármint, ez oké neked?
- Persze. Nem kell ám mindenki előtt titkolóznunk. Olyanoknak, akik nincsenek kapcsolatban Aidennel, nyugodtam mondd el. Engem abszolút nem zavar - vonta meg a vállát - Ami azt illeti, én egy ideig gondolkoztam azon, hogy elmondjam Alexynek. Úgy értem... mióta olyan sokat lógok veled, alig látjuk egymást, és nem mondja, de tudom, hogy neheztel rám. Ráadásul mostanában olyan furcsa volt... Biztos hogy érzi, hogy titkolok előtte valamit, és nagyon bánt a gondolat. De... ha elmondanám neki, holtbiztos, hogy nem lenne biztonságban a titok. Te is tudod, milyen: ha megtud valami izgalmasat, az az első, hogy mindenkinek szétkürtöli. Nem a legmegbízhatóbb ilyen szempontból.
Bólintottam, együttérzően megsimítottam a vállát. Nem gondoltam volna, hogy neki is ilyen nehéz a dolga.
- Szóval, mindenképp hívd fel, és mondd el neki. Semmi szükség rá, hogy elveszíts egy barátot emiatt, ha ráadásul a rizikófaktor is nulla. Majd én megrendelem a kaját, csak menj, és beszéld meg vele!
Elmosolyodtam. Az ilyen pillanatokban látszik igazán, hogy a sok hülyéskedés mögött milyen rendes srác is ő. Odahajoltam, és puszit nyomtam a szájára,
- Köszönöm. Nem fog sokáig tartani, jó? - mondtam, és elindultam a szobám felé.
- Ilyet ne ígérj előre! - szólt utánam, mire nyelvet öltöttem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Gyorsan felöltöztem, fogat mostam, aztán összedobtam magamnak valami reggelit (tükörtojás, hát nem elképesztően egyedi?) és szinte oda sem figyelve belapátoltam. Miután befejeztem, a fürdőszobába siettem, ahol betettem a kontaktlencsémet, majd megcsináltam a hajam, és egy kis smink segítségével kipofoztam az arcom. Amint ezzel végeztem, az órára pillantva megállapítottam, hogy természetesen késésben vagyok. Felkaptam a táskámat, kabátot húztam, és rekordsebességgel ki is robogtam az ajtón.
Hideg volt. A füvet egészen beborította és fehérre festette a dér, az autók teteje jégvirágtól szikrázott, mintha csillámporral hintették volna be. Még nemigen volt senki az utcán, szokatlan csend és béke honolt. Ez csak akkor változott meg, amikor a buszmegállóba értem - az jóval nyüzsisebb könyéken van tele boltokkal. Körülöttem gyülekezni kezdtek a buszra várók, csacsogtak, a telefonjukba mélyedtek, ásítoztak. Végül, hogy ne halljam őket, vagy talán csak a saját gondolataimat, bedugtam a fülembe a fülhallgatót és az út további részét zenét hallgatva töltöttem. Alig húsz percen belül meg is érkeztem. Végül nem késtem el, bár ezt csak a jó forgalomnak köszönhettem. Nem kellett volna annyit szöszölnöm a hajammal.
Az első két óra nagyjából úgy telt, ahogy egy átlagos napon, nem kis csalódást okozva ezzel az osztálynak. Bár, én a magam részéről nem is igazán tudtam volna elképzelni a mogorva képű matektanárt. amint éppen játékos feladatokkal szórakoztat minket.
A földszinti termek egyikében ültem, az angoltanárra várva. És Annával meg Emilyvel együtt hallgattam Lauren élménybeszámolóját az éppen aktuális fantasyról, amit olvasott, és amit nekünk is sürgősen muszáj lesz elolvasnunk, mert belehal, ha nem beszélgethet róla valakivel. Egyébként egész érdekesnek tűnt, legközelebb, ha könyvtárba megyek, megnézem. Szóval, már jó tíz perce ültem ott,
és érthető módon egyre sűrűbben pillantgattam a kezemben tartott telefonom képernyőjére, amin a Facebook volt megnyitva. Unott arccal görgettem lefelé az elmúlt nap eseményeit, de nem sok mindent találtam. Már éppen azon gondolkodtam, hogy feladom, és elteszem a telóm, amikor bevillant egy ablak. Armin írt. Vigyorogtam, és azonnal megnyitottam az üzenetet.
Facebookozgatunk a suliban? Ejnye :D
Szünet van, nagyokos! Amúgy hogyhogy ilyen "korán" fent vagy? - írtam vissza.
Ne is kérdezd... Alexy felkeltett nyolckor(!), és elrángatott vásárolni :/
Ezek szerint már jól van :)
De én nem! >:(
Tízes skálán mennyire szenvedsz? :D
Hát, nem is tudom. Te minek neveznéd azt a helyzetet, amikor már másfél órája ülsz ugyanabban a butikban, a középen fenntartott pihenőhelyen, pár hozzád hasonló szerencsétlen társaságában, miközben a tesód felvásárolja a fél árukészletet, és még veled is állandóan fel a akar próbáltatni valamit?
Íííjjj. Ez már megvan egy jó 12-es. Szegénykém :/
Ne aggódj, túlélem, és eléd megyek délután a sulidhoz. Nem fosztanálak meg a lehetőségtől, hogy elhenceghess velem a barátaidnak :D Persze ez csak akkor érvényes, ha rajtad van a sálam!
A nyakamban lévő vékony ruhadarabhoz kaptam, mintha csak ellenőrizni akarnám, ott van-e még. Mosolyogva írtam vissza.
Rajtam van, rajtam van :)
Hmm... Nem hiszek neked. Képet követelek!- érkezett azonnal a válasz. Elnevettem magam. Kiléptem a chatből, megnyitottam a kamerát, aztán a lehető legképtelenebb fotót kattintottam el magamról. A képen kinyújtott nyelvvel kacsintok, egyik kezemmel a sálat mutatom a kamerába, a másikkal ördögvillát mutatok. Habozás nélkül elküldtem Arminnak.
Lol, de menő kép xD - írt vissza.
Ugye? Csak neked :)
Szerencsés férfi vagyok :D Most már a háttérképválasztás sem jelent gondot...
NE MERD.
Dehogynem :P
Ne már!
De :D
Gonosz :(
Naaaa - szinte láttam, ahogy bűntudatos kiskutyaszemekkel néz rám a képernyőn keresztül. Hát lehet erre az emberre haragudni??
:)
Azér'! :)
A mellettem ülő Anna nyújtózkodott, aztán felém fordult.
- Kivel chatelsz? - kérdezte, amikor meglátta a kezemben a telefont. Reflexből a zsebembe süllyesztettem a készüléket.
- Izé... Csak a bátyámmal.
Enyhén felvont szemöldökkel nézett rám - persze, hogy nem hitt nekem, aztán sóhajtott és visszafordult. Ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta a tanár. Francba, pedig olyan sokáig nem jött, hogy már azt hittem, hiányzik. Villámgyorsan újra elővettem a telómat (már csak egy perc volt becsöngetésig), és visszaírtam Arminnak.
Na, viszont mennem kell, mert megjött az angoltanár.
Pffff. Egy tanár miatt koptatsz le? :D
Pontosan. Várlak délután :)
Ott leszek.
Mosolyogtam, és bezártam a beszélgetést.
Angol után végre-valahára elérkeztünk a laza órákhoz, pontosabban a dupla-ofőihez, aminek során lezajlott a szokásos "karácsonyi ünnepség". Jó, kívülálló szemmel annyira nem tűnhetett átlagosnak, de az osztályom ismeretében már senki nem lepődött meg olyan apróságokon, hogy a fiúk nagy része flitteres mikulás-sapkában parádézott, a karácsonyfánk csúcsán egy gumicsirke díszelgett, és hogy karácsonyi dalok helyett a világ legbénább és legképtelenebb, az idők során mémmé vált remixeit hallgattuk. Szóval, hangulatos volt, na. Hamarosan megérkezett az ofő, és áttértünk az ajándékozásra, de mivel mindenki tudta, ki kit húzott, értelemszerűen nem okozott nagy meglepetéseket a dolog. Lényeg, hogy a végére egy bögrével, egy fülbevalóval, és egy doboz bonbonnal lettem gazdagabb, és én is átadhattam régóta a szekrényben tartogatott, hasonlóan sablonos ajándékaimat. Az utolsó fél órában pedig telezabáltuk magunkat az osztály által behozott süteményekkel és rágcsákkal, úgyhogy érthető módon nem kis csalódottsággal fogadtuk a hírt, miszerint az utolsó órát, ami történetesen tesi, megtartják.
Barátnőim társaságában, kedvetlenül bandukoltam le a lépcsőn az öltözőkhöz. Normális esetben is a hátam közepére kívántam kívántam volna a tesiórát, de most, hogy nem elég, hogy teleettem magam, az a tény is meglehetősen zavart, hogy pont ez az ótvar választ el a várva várt téli szünetemtől. Ráadásul a tanárunk sem éppen a legjobb arc suliban.
Az öltöző még tele volt az előző órai tesizőkkel, akik abszolút nem siették el a dolgokat, így jó pár percbe beletelt, mire találtam egy szabad részt az egyik padon. Oda lepakoltam a cuccaimat, és komótosan elkezdtem átöltözni. Nem kellet sietnem: ebédszünet volt, így jóval több ideig szöszmötölhettem. Nemsokára elkészültem, és az öltözőhöz tartozó mosdó felé vettem az irányt. Ott egyáltalán nem voltak sokan: konkrétan egy ember állt a tükör előtt, mégpedig Anna. Éppen lehajolva a haja összegumizásán igyekezett.
- Szia - böktem meg. Kicsit felnézett, és elmosolyodott.
- Hali. Még mindig itt vannak a B-sek? A földre kellett pakolnom, mert nem fértem el miattuk.
- Igen, sajna - lehajoltam, és én is elkezdtem kifésülni a hajam - de nem hiszem, hogy sokáig maradnának. Ha meg igen, akkor elküldjük őket a búsba.
Barátnőm nevetett, a szemem sarkából láttam, hogy felegyenesedik. Levettem a hajgumimat a csuklómról, és összefogtam a hajam. Egy pár pillanatig csönd volt, aztán Anna hangját hallottam a hátam mögül:
- Mi a...?
Felegyenesedtem és megfordultam. Barátnőm furcsán nézett rám: mintha nem tudná eldönteni, hogy dühös legyen-e, vagy izgatott.
- Mi történt? - kérdeztem tőle.
Közelebb jött, és halkan, hogy senki más ne hallja, a fülembe sziszegte:
- Ki a fene szívta ki a nyakad?
Reflexből a tükör felé fordultam, és igen, a nyakam külső oldalán, ott, ahol leengedett hajjal észrevehetetlen volt, három kis lilás-rózsaszínes folt éktelenkedett. Na basszus.
Barátnőm felvont szemöldökkel, karba tett kézzel várta a magyarázatom. Most el kéne mondjam? Az egész históriát? Bármilyen bűntudatom is volt emiatt, nem igazán akartam megosztani vele. Egyrészt, még én sem igazán tudtam hova tenni az ügyet, mástrészt... volt valami izgalmas a közös titokban, ami összekötött minket Arminnal. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, ő mit szólna hozzá, ha elmondanám bárkinek is. Kinyitottam a szám, de egy hangot sem tudtam kinyögni. Ekkor, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, a helyiséget nagy léptekkel átszelte a tesitanár.
- Öltözzetek melegen, kimegyünk! - szólt hátra. Ezzel a mondattal pedig kezdetét vette a 45 percen át tartó tortúra.
Kevés nagyobb szívás van, mint december közepén egy szál melegítőben futkározni a mínuszokban. Márpedig nekünk pontosan ezt kellett tennünk. Drága tanárunk ugyanis kitalálta, hogy sürgősen el kell kezdenünk edzeni a tavasszal esedékes hosszútáv-futás felmérésre, úgyhogy nemes egyszerűséggel kihajtott minket suliköröket futni. A nem elég elhivatott futókat pedig természetesen egyessel jutalmazta. Éljen a karácsony.
Alig jártunk az óra huszonötödik percénél, de én már össze akartam rogyni minden lépésnél. Fogalmam sem volt, meddig kell még csinálnom, de biztos voltam benne, hogy nem bírom már sokáig. A lépteim lelassultak, pihegtem, sajgó tüdőm minden erejével igyekezett több oxigénhez jutni. De a banya persze nem hagyott pihenőt.
- Ennyi telik magától, Mackenzie kisasszony? Húzzon bele, vagy estig itt marad erősíteni! - rikácsolta.
A mellettem kocogó Lauren a fogát szívva nézett rám. Csak ketten voltunk: Anna jó futó, úgyhogy az élmezőnyben haladt, Emily pedig nem futhat a gerincferdülése miatt.
- Gyere, fussunk el még a raktárépületig - lihegte - ott majd lassíthatunk, oda nem lát el.
Minden erőmet össze kellett szednem hogy meg tudjam tenni azt az ötven métert, az utána következő rövid séta pedig maga volt a mennyország. Igyekeztem minden másodpercét kiélvezni, de gyorsan elillant, nekem pedig ismét futnom kellett, szakadatlanul.
Végül, olyan tíz perc múlva éles sípszó hallatszott, amely megváltást hozott mindannyiunknak. Kifulladva, sajgó végtagokkal, a homlokunkat törölgetve indultunk vissza az öltözőhöz, beszélgetni nem nagyon volt kedvünk, csak lihegtünk. A tanárnő fürgén lépkedett mellettünk.
- Rég láttam már ilyen puhány társaságot, mint maguk. Amint visszajönnek a szünetről, rágyúrunk az állóképességre, mert ez valami siralmas - mondta szigorú arccal, mi pedig felnyögtünk.
Igyekeztem a lehető leggyorsabban elkészülni, de nem volt könnyű dolgom: rémesen leizzadtam, ami a hajamra és a sminkemre elég erős hatást gyakorolt. Jó negyed óráig tartott a teljes procedúra, közben pedig végig az Annával való félbeszakadt beszélgetésem járt a fejemben. Barátnőm nem jött oda hozzám az óra után (valószínűleg érezte, hogy ezt négyszemközt kéne megbeszélni), de biztos voltam benne, hogy csak az alkalomra vár, hogy lecsaphasson rám a kérdéseivel. Próbából odapillantottam, és bingó! Éppen tűnődve, összehúzott szemmel tanulmányozott. Ösztönösen a hajamhoz kaptam,és leengedtem, hogy elrejtsem a csóknyomokat. Innentől kezdve már nem csak azért siettem, hogy minél hamarabb láthassam Armint: minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljük egymást Annával. Szörnyű barát vagyok.
Alig pár percen belül kiléptem az iskola kapuján. Normális esetben boldog, felszabadító érzés töltött volna el, hiszen végre vége a tanulásnak, több mint két hétig csak lazulunk, jönnek az ünnepek, satöbbi, de most nem igazán tudtam ezeknek örülni. Minden tagom fájt, én pedig rosszkedvű és fáradt voltam. Nem is beszélve arról, hogy bűntudatom volt Anna miatt.
Csak akkor mosolyodtam el egy kicsit, amikor megpillantottam a suli előtt álldogáló, kócos, fekete hajú alakot, aki már messziről észrevett, és vidáman integetett. Sietősre vettem a lépteimet, így csakhamar oda is értem hozzá. Nem szóltam semmit, csak átöleltem, és a mellkasába fúrtam az arcom.
- Hűha, nem számítottam ilyen meleg fogadtatásra - nevetett - Történt valami?
- A tesitanárom egy szörnyeteg - morogtam a kabátjába.
- Íjjj, rendesen megdolgoztatott, mi? Az utolsó napon? Szívtelen némber. Nem csoda, hogy ilyen ramatyul nézel ki...- hasfalon bokszoltam.
- Pofa be, és adj energiát - mondtam. Elnevette magát, aztán felemelte az államat, hogy lássa az arcom.
- Csak vicceltem, csinos vagy. Bár fáradtnak látszol.
- Az is vagyok.
- Akarod, hogy a hátamon vigyelek? - incselkedett.
- Hülye - csóváltam a fejem.
- Most miért? Talán kételkedsz benne, hogy elbírnálak? - hőzöngött.
- Dehogy! Viszont úgy nem tudnád vinni nekem a táskámat, pedig olyan jól áll neked - mosolyogtam, és lábujjhegyre állva megcsókoltam.
- Hát így kihasználsz, te szégyentelen nőszemély?- motyogta az ajkamnak.
- Naná - húzódtam el vigyorogva - Néha csak ki kell játszani a "szegény gyenge kislány"- kártyát.
- Hmm, nem áll jól neked - csóválta a fejét - nem vagy az a sajnálatra méltó típus.
- Ohh, ne becsüld alá a színészi képességeimet - megfogtam a kezét, és jeleztem, hogy indulhatunk - Rajtad csak azért nem alkalmaztam őket, mert eredetileg nem állt szándékomban elcsábítani.
- Nem-e? - vonta fel a szemöldökét - Hiszen mióta találkoztunk, csak ezen igyekeztél. Meg is fordult a fejemben, hogy az egész valami ördögi terv része.
- Miről beszélsz? Én nem csináltam semmit. Csak úgy viselkedtem, ahogy szoktam - ráncoltam a homlokom. Egyre távolodtunk a sulitól, már majdnem a buszmegállónál jártunk.
- Neked tényleg gőzöd sincs róla, milyen hatással vagy rám - csóválta a fejét Armin
- Hmmm... Akkor tájékoztathatnál róla - incselkedtem.
- Na, mi az, most meg hirtelen mégis azt szeretnéd, ha játszanám a hősszerelmest?
- Neeem - öltöttem ki a nyelvem - De azért néha megengedett egy kicsit nyálasnak lenned.
- Ó, tényleg? Milyen kedves tőled! - ironizált, aztán mélyen a szemembe nézett - Na jó, csak a kedvedért - kifújta magát, megköszörülte a torkát, és nekiveselkedett.
- Meghalok érted! - közölte rezzenéstelen arccal
- Hajrá!- vágtam rá kapásból, mire meglegyintette a fejem. Úgy láttam, mintha el is pirult volna egy kicsit.
- Nem ér! Totál bolondot csinálsz belőlem, te lány!- nyafogott.
- Nem tehetek róla, olyan aranyos vagy! - nevettem
- Én? Aranyos?! Ezt a leghatározottabban kikérem magamnak - nézett rám sértetten - Mi vagyok én, valami táskában hordható bolyhos minikutya?
- Nem - mosolyogtam - te sokkal aranyosabb vagy.
- Hát ez kész! - hadonászott, mire lehúztam magamhoz a fejét, és megpusziltam az arcát. Egy kicsit mocorgott, de aztán hagyta magát.
- Na jó - morogta - Megbocsátok!
- Meglehetősen könnyen befolyásolható vagy - vigyorogtam, és megálltam, ahogy elértük a buszmegállót.
- Te beszélsz? Egy kis csikizéssel hatástalanítani lehet téged!
- Jól van, na, nekem is kell hogy legyen gyenge pontom...
- Igaz. Máskülönben aztán végképp nem bírnék veled - kacsintott, mire vállon bokszoltam.
A busz hamar megérkezett, mi pedig felszálltunk. Hátul ültünk le, egy dupla ülésre, Armin pedig átkarolta a vállam. Hiába néztek hülyének a velünk szemben ülők, egyszerűen nem tudtam nem vigyorogni.
- Na és, veled mi történt ma? - fordultam hozzá - Eddig csak az én napom került szóba.
- Azon kívül hogy Alexyvel vásároltam? Nem sok. Viszont, a jó hír - tartotta fel az ujját - hogy tegnap amikor hazamentem, beszéltem anyával. Azt mondta, sejti, miben mesterkedek, és pont ezért nem is fog beleszólni, de engedélyt ad rá, hogy a belátásom szerint cselekedjek, amennyiben vigyázok magamra. Vagyis - vigyorgott - ma is ott aludhatok!
- Ne örülj már ennek ilyen nyilvánvalóan - legyintettem meg kicsit pirulva - Különben is, honnan veszed, hogy megengedem?
- Ugyan kérlek! - nézett rám félrebiccentett fejjel - Úgysem tudsz ellenállni nekem.
- Fogadjunk? - vágtam rá kapásból.
- Felőlem - ölelt át - de veszíteni fogsz - suttogta.
- Csak hiszed - suttogtam vissza vigyorogva. Egy pár pillanatig teljes csend volt. Aztán beütött a mennykő.
Olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem volt időm. Csattanás hallatszott, és a busz óriásit rándult - sokkal nagyobbat, mint amilyet bármilyen hirtelen fékezés okozhat. Az álló utasok dominóként dőltek el, az ülők (beleértve minket is) lezuhantak az üléseikről. Valaki sikított, aztán csak a sűrű bocsánatkérések hangját lehetett hallani: szinte mindenki ráesett valakire.
Kinyitottam a szemem. Armin mellkasán feküdtem, a karjai szorosan, védelmezőn fonódtak körém. A testtartásából nyilvánvaló volt, hogy direkt intézte úgy, hogy én essek őrá, és ne fordítva. Kék szeme ijedten fürkészett.
- Jesszus, mi a fene történt? Jól vagy?
- Idióta! Rád estem, és még miattam aggódsz? Lefogadom, hogy a fejed is beütötted! - tápászkodtam fel idegesen, és lehajoltam hozzá - Jól vagy? Fel tudsz állni?
- Már megérte, ha így aggódsz értem - vigyorgott, aztán a kezét nyújtotta. Felsegítettem, és nagy nehezen visszaültünk a helyünkre. Addig nyaggattam, amíg meg nem engedte, hogy megnézzem a tarkóját: szerencsére nem volt semmi külsérelmi nyom, bár fogadni mertem volna, hogy jó nagy púp fog keletkezni az ütés helyén. Lassan a többi utas is visszaszállingózott a helyére, de az értetlenség továbbra is ott volt a levegőben. Végül megszólalt a hangosbemondó.
- Tisztelt utasok, elnézést az előbbiért, balesetet szenvedtünk. Kinyitom az ajtókat, igyekezzenek biztonságosan leszállni - mondta a buszvezető, mi pedig engedelmesen feltápászkodtunk. Még mindig nem volt teljesen világos, mi történt, úgyhogy nagy érdeklődéssel néztünk körül, ahogy kiléptünk. A látvány megdöbbentő volt.
Az út közepén egy öregecske Volvo állt keresztben, az oldala meglehetősen behorpadt, ahogy a buszunknak ütközött. Valószínűleg bevágott elénk. A sofőr, egy idős bácsi ijedten nézelődött, mintha még mindig nem fogta volna fel a pár perce történteket. A buszvezető leszállt, és heves diskurzusba kezdett vele.
- Szegény bácsi - jegyeztem meg, miközben gyorsan elhagytuk a kövesutat - Remélem nem lett baja.
- Nem hiszem - mondta Armin - Szerencsére nem úgy néz ki. De azért ez durva. Még soha nem történt velem ilyesmi.
- Velem sem. Baromi ijesztő volt az egész, nem is értettem, mi történik. Na mindegy, lényeg, hogy mindenki egyben van - mondtam mire bólintott.
- Tényleg, Most mi legyen? Itt van valahol a megálló, megvárhatnánk a következő buszt.
- Minek? - vontam meg a vállam - Már csak egy megálló, hamarabb visszaérünk gyalog.
- Nos, ha tényleg csak annyi... - egyezett bele. Otthagyva az összetört buszt és a rá várakozó, türelmetlenül dudáló autósokat, elhagytuk a terepet.
Alig öt perc múlva már a házunk előszobájában állva pakoltuk le a cuccainkat. Megszabadulván a kabátoktól, cipőktől, táskáktól bevetettük magunkat a nappaliba, és elfeküdtünk a kanapén.
- Te - böktem meg Armint - még te sem ebédeltél, ugye? Rendelni kéne valamit.
- Igaz is - bólintott - Pizza?
- Sonkás-kukoricás?
- Naná - vigyorgott. Előhúztam a telefonom, és feloldottam a képernyőzárat, erősen azzal a célzattal, hogy megrendeljem az ebédünket. Csakhogy valami, vagyis inkább valaki(!) közbeszólt.
- Mi a... - meredtem döbbenten a készülékre. Tíz(!) nem fogadott hívásom volt, és négy Facebook üzenetem. Mind Annától. Felvont szemöldökkel nyitottam meg a levelezésünket. A négy új üzenet a következő volt:
Javíts ki, ha tévedek, de nem téged láttalak a suli előtt smacizni azzal a sráccal, akit pontosan négy nappal ezelőtt még a haverodként mutattál be? Beszélnünk kell. Hívj fel!
Fogadok, hogy a nyakadat is ő szívta ki. Ki egyáltalán az a tag, és én miért nem tudok róla semmit? Hívj fel. MOST.
Az ég szerelmére, lehet hogy arról is hazudtál, miért hiányoztál tegnap? A francba is, Zoey! Nem teheted meg velem, hogy itt hagysz egész szünetre a megválaszolatlan kérdéseimmel. Kérlek, beszéljünk!
Na, jó. Nem akartam ezt csinálni, de legyen. Fél órád van, hogy felhívj, vagy odamegyek. Ezúttal nem hagyom magam lekoptatni!
Az órára néztem: az utolsó üzenet éppen 26 perccel azelőtt érkezett. Gondterhelten csóváltam a fejem. Mi a fenét kéne mondanom neki?
- Mi a pálya? - lesett a képernyőre Armin.
- Anna átment pszicho-módba - mutattam neki sóhajtva a levelezést.
- Hmmm, ő az a barátnőd akivel találkoztam? - dörmögte, miközben a szöveget olvasta - Úgy tűnik, látott minket... Várjunk csak, mi van a nyakaddal?
- Hát, ami azt illeti, lehettél volna kicsit óvatosabb - húztam el a hajam, megmutatva neki az apró foltokat - Tök ciki volt, mert nem is tudtam róluk. Anna hívta fel rájuk a figyelmemet.
- Jaj - húzta el a száját - Bocsi. Bár, ami azt illeti, te is hagytál rajtam némi emlékeztetőt...
- Ezt hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm, mire megfordult, és felhúzta a pólóját. A hátán tíz piros csík jelezte a helyet, ahol belevájtam a körmöm. Elpirultam az emléktől.
- Én... sajnálom! Jaj. Izé. Nagyon fáj..?- dadogtam idegesen, ahogy visszafordult. Elvigyorodott, láthatóan élvezte, hogy így zavarba jöttem. Megsimogatta lángoló arcomat.
- Nem nagyon. Tulajdonképpen, nekem tetszenek. Ékes bizonyítékai, hogy milyen jól teljesí...
Felkaptam egy párnát magam mellől, és a fejéhez vágtam, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Hülye perverz, ez nem tisztességes! Bár, azt meg kell hagyni, hogy az egója irigylése méltó. Röhögve felült, azt arcát dörzsölgette, én pedig közben lassan lenyugodtam. Valami komolyról akartam beszélni, nem volt idő a baromkodásra.
- Na jó, egy kis komolyságot! Szóval. Fel kéne hívjam, hogy lerohanhasson a kérdéseivel. De mit válaszoljak?
- Hogyhogy mit? Hát az igazat - nézett rám értetlenül.
- De... mármint, ez oké neked?
- Persze. Nem kell ám mindenki előtt titkolóznunk. Olyanoknak, akik nincsenek kapcsolatban Aidennel, nyugodtam mondd el. Engem abszolút nem zavar - vonta meg a vállát - Ami azt illeti, én egy ideig gondolkoztam azon, hogy elmondjam Alexynek. Úgy értem... mióta olyan sokat lógok veled, alig látjuk egymást, és nem mondja, de tudom, hogy neheztel rám. Ráadásul mostanában olyan furcsa volt... Biztos hogy érzi, hogy titkolok előtte valamit, és nagyon bánt a gondolat. De... ha elmondanám neki, holtbiztos, hogy nem lenne biztonságban a titok. Te is tudod, milyen: ha megtud valami izgalmasat, az az első, hogy mindenkinek szétkürtöli. Nem a legmegbízhatóbb ilyen szempontból.
Bólintottam, együttérzően megsimítottam a vállát. Nem gondoltam volna, hogy neki is ilyen nehéz a dolga.
- Szóval, mindenképp hívd fel, és mondd el neki. Semmi szükség rá, hogy elveszíts egy barátot emiatt, ha ráadásul a rizikófaktor is nulla. Majd én megrendelem a kaját, csak menj, és beszéld meg vele!
Elmosolyodtam. Az ilyen pillanatokban látszik igazán, hogy a sok hülyéskedés mögött milyen rendes srác is ő. Odahajoltam, és puszit nyomtam a szájára,
- Köszönöm. Nem fog sokáig tartani, jó? - mondtam, és elindultam a szobám felé.
- Ilyet ne ígérj előre! - szólt utánam, mire nyelvet öltöttem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
*
Körülbelül fél óra múlva léptem ki a szobámból. A beszélgetés tulajdonképpen nem volt olyan kínos: én meséltem, Anna meg csak hallgatott, ritkán hozzászólt a történtekhez. Utólag már nem volt különösebben dühös rám, amiért titkolóztam előle. Azt mondta, megérti, miért tettem, de mostantól azért mondjam el neki, ha történik valami fontos. Én pedig megígértem, hogy így lesz. Nagy kő esett le a szívemről, ahogy letettem a telefont. Anna nem haragudott rám, és ennek nagyon örültem. Annál is inkább, hogy mostantól legalább lesz kivel megbeszélnem az Arminnal való kapcsolatom. Hálás voltam a barátnőmnek. Mostantól jobban becsülöm majd.
Végigmentem a folyosón. Igazából fogalmam sem volt, hol lehet Armin, de a nappaliból hallatszó zaj elég árulkodó volt. A folyamatos lövések hangja betöltötte a helyiséget. Ő maga a kanapé előtt, a földön kuporgott törökülésben, a kezében joystick, és az arckifejezéséből ítélve teljesen elmerült a CoD 4 világában. Nem szóltam hozzá - nem akartam zavarni - de odahuppantam mellé, és hátulról átöleltem. Elnevette magát, és megállította a játékot.
- Még szerencse, hogy nem multiztam - fordult felém - máskülönben most haragudnék rád.
- Áhh, nem hiszem - vigyorogtam - nehéz ám haragban lenni velem. Rád csimpaszkodom, és nem engedlek el, amíg meg nem bocsátasz.
- Hmmm, ez jó módszer. Kipróbálhatnánk - mondta, aztán minden előzmény nélkül felállt. Én pedig ott maradtam, a nyakába kapaszkodva, és visítottam.
- Tegyél le! Most!
- Nem-nem - nevetett. Szerencsére időközben sikerült a dereka köré fonnom a lábam, úgyhogy legalább a leesés veszélye nem fenyegetett. Ő pedig könnyedén, mintha a ránehezedő testsúlyom semmi lenne, körbefutotta velem a nappalit, aztán nemes egyszerűséggel visszaugrott a kanapéra, ami a hirtelen lökéstől vagy fél métert odébb csúszott. Úgy nevettem, hogy belefájdult az oldalam. Armin közelebb hajolt, megcsókolt, aztán mindketten ledőltünk a párnák közé. Szorosan átölelt, a hajamba túrt, és többször is elnevette magát, miközben csókolóztunk, én pedig elmerültem hirtelen jött, megrészegítő boldogságomban.
Idilli pillanatunkat a megszólaló csengő szakította félbe.
- Micsoda időzítés - morogta Armin, miközben kelletlenül feltápászkodott, aztán engem is felhúzott.
- Azért ennyire ne légy dühös, amiért meghozták a pizzánkat - böktem oldalba - Még a végén azt kell gondoljam, hogy valami nagyon csúnyát készültél művelni velem azon a szegény kanapén.
Elvigyorodott.
- Nincsenek illúzióid velem kapcsolatban, mi?
- Hát, nem sok - vigyorogtam vissza.
Az ajtóhoz mentünk, és beengedtük a percek óta előtt várakozó, vékonydongájú pizzafutárt. A srác kissé felvont szemöldökkel nézett ránk (khm. fogalmazzunk úgy, hogy kicsit ziláltak voltunk) de aztán rutinosan figyelmen kívül hagyta a külsőségeket, és miután kifizettük neki a kaját, villám gyorsan el is húzott.
Végigmentem a folyosón. Igazából fogalmam sem volt, hol lehet Armin, de a nappaliból hallatszó zaj elég árulkodó volt. A folyamatos lövések hangja betöltötte a helyiséget. Ő maga a kanapé előtt, a földön kuporgott törökülésben, a kezében joystick, és az arckifejezéséből ítélve teljesen elmerült a CoD 4 világában. Nem szóltam hozzá - nem akartam zavarni - de odahuppantam mellé, és hátulról átöleltem. Elnevette magát, és megállította a játékot.
- Még szerencse, hogy nem multiztam - fordult felém - máskülönben most haragudnék rád.
- Áhh, nem hiszem - vigyorogtam - nehéz ám haragban lenni velem. Rád csimpaszkodom, és nem engedlek el, amíg meg nem bocsátasz.
- Hmmm, ez jó módszer. Kipróbálhatnánk - mondta, aztán minden előzmény nélkül felállt. Én pedig ott maradtam, a nyakába kapaszkodva, és visítottam.
- Tegyél le! Most!
- Nem-nem - nevetett. Szerencsére időközben sikerült a dereka köré fonnom a lábam, úgyhogy legalább a leesés veszélye nem fenyegetett. Ő pedig könnyedén, mintha a ránehezedő testsúlyom semmi lenne, körbefutotta velem a nappalit, aztán nemes egyszerűséggel visszaugrott a kanapéra, ami a hirtelen lökéstől vagy fél métert odébb csúszott. Úgy nevettem, hogy belefájdult az oldalam. Armin közelebb hajolt, megcsókolt, aztán mindketten ledőltünk a párnák közé. Szorosan átölelt, a hajamba túrt, és többször is elnevette magát, miközben csókolóztunk, én pedig elmerültem hirtelen jött, megrészegítő boldogságomban.
Idilli pillanatunkat a megszólaló csengő szakította félbe.
- Micsoda időzítés - morogta Armin, miközben kelletlenül feltápászkodott, aztán engem is felhúzott.
- Azért ennyire ne légy dühös, amiért meghozták a pizzánkat - böktem oldalba - Még a végén azt kell gondoljam, hogy valami nagyon csúnyát készültél művelni velem azon a szegény kanapén.
Elvigyorodott.
- Nincsenek illúzióid velem kapcsolatban, mi?
- Hát, nem sok - vigyorogtam vissza.
Az ajtóhoz mentünk, és beengedtük a percek óta előtt várakozó, vékonydongájú pizzafutárt. A srác kissé felvont szemöldökkel nézett ránk (khm. fogalmazzunk úgy, hogy kicsit ziláltak voltunk) de aztán rutinosan figyelmen kívül hagyta a külsőségeket, és miután kifizettük neki a kaját, villám gyorsan el is húzott.
Felvont szemöldökkel néztem a körülbelül 70X70 centiméteres nagyságú dobozra.
- Izé... ezt az óriáspizzát kettőnknek gondoltad?- kérdeztem Armint.
- Naná - bólintott, mintha mi sem lenne természetesebb - Simán benyomjuk.
- Hát jó - vontam meg a vállamat. Én nem voltam ilyen magabiztos a dologgal kapcsolatban, de hát ő tudja.
- Izé... ezt az óriáspizzát kettőnknek gondoltad?- kérdeztem Armint.
- Naná - bólintott, mintha mi sem lenne természetesebb - Simán benyomjuk.
- Hát jó - vontam meg a vállamat. Én nem voltam ilyen magabiztos a dologgal kapcsolatban, de hát ő tudja.
Leültünk az asztalhoz (ami rendes tőlünk, hiszen mindenféle felügyelet híján akár a kanapén is ehettünk volna) és kinyitottuk a dobozt. A pizza nem meglepő módon hatalmas volt, de olyan jól nézett ki, hogy úgy döntöttem, mégis megkísérelem elfogyasztani a felét. Egy kenyérvágó késsel sikeresen elválasztottam egymástól a szeleteket, aztán kezdődhetett a falatozás.
Már egy pár perce némán ettünk, amikor Armin hirtelen megszólalt.
- Tényleg, még nem is kérdeztem, mi volt a barátnőddel?
- Minden oké - nyeltem le a falatot - Nem haragszik rám, és remélhetőleg mostantól nem akar ránk törni sem.
- Még szerencse, totál beparáztam tőle. Majdnem olyan ijesztő, mint te.
- Naaa - biggyesztettem le a szám - Én nem is vagyok ijesztő!
- Hmmm... Ilyenkor valóban nem. De tudod, milyen arcot vágsz, amikor zombikat ölünk? Arról a cuki kis pofidról egy vérszomjas sorozatgyilkos vicsorog.
- Jólvanna, én így koncentrálok! Különben meg a helyedben nem dumálnék. Tudtad, hogy mindig nyitva van a szád, amikor játszunk? Mindig.
- Áucs! Látod? Ilyen gonosz vagy, és észre sem veszed!
- Dehogynem veszem észre - vigyorogtam.
- Pláne. Szörnyű egy nőszemély vagy, nem vitás.
- Hmmm, lehet. Mint ahogy az is lehet, hogy egy bizonyos valaki a kanapén alszik ma este... -csavargattam a hajam az ujjaim körül. Armin felhördült.
- Jó-jó, visszaszívom! - mondta gyorsan.
- Helyes - mosolyogtam finoman - Amúgy, nem lennék ilyen kegyetlen. Szörnyen kényelmetlen az a kanapé.
- Ez megnyugtató. Akkor hol aludnék, a padlón?
Meglöktem a vállát.
- Hé! Most speciel éppen kedves voltam.
- Jól van, értem én.
Becsületünkre szóljon, megpróbáltuk megenni azt a pizzát. Tényleg. De amikor már szinte sírva könyörögtünk a másiknak, hogy nyomja már be még azt a maradék három szeletet, be kellett ismernünk, hogy a kaja vitathatatlan győzelmet aratott felettünk. Bocs, Adam Richman.
A nagy mennyiségű ételtől kicsit émelyegtünk, úgyhogy mindketten egyetértettünk abban, hogy most nem lenne tanácsos játszanunk - inkább csak leheveredtünk a kanapéra és benyomtuk a tévét. Hosszas kapcsolgatás után állapodtunk meg egy régi, Zs-kategóriás akciófilmnél, amelyben az effektek nagy részét még én is meg tudnám csinálni öt perc alatt. Végül is, legalább vicces volt.
Pár óra múlva, amikor már biztosak voltunk benne, hogy nem fogjuk kitaccsolni az ebédet, Assassin's Creed-eztünk egy kis ideig, később tovább építettük a közös Minecraft világunkat. A délután pedig eltelt, mielőtt észrevehettem volna. Szinte minden ugyanolyan volt mint rég; leszámítva a gyakran jelentkező csókolózós részeket.
Körülbelül este tizenegykor Armin engedélyt kért, hogy lezuhanyozhasson, és elvonult a fürdőbe cuccával (ezúttal előre megfontolt szándékkal aludt nálam, úgyhogy hozott magával törölközőt, satöbbit). Én már korábbn megmosakodtam, így kihasználtam ezt az időt, hogy felhívjam anyát. Ez mindennapos volt, mióta Aiden elutazott: amíg ketten együtt voltunk, a szüleink nem aggódtak értünk különösebben, de most, hogy egyedül maradtam (vagy legalábbis ők így tudják) muszáj volt minden nap jelentenem, hogy még életben vagyok.
A telefon kicsöngött, én pedig vártam. Nemsokára morcos hang szólalt meg.
- Zoey, szívem, tisztában vagy vele, hány óra van? - korholt anya.
- Úgysem veszem be, hogy aludtatok! - szóltam vissza.
- Mi nem is, de neked kéne! Na mindegy. Hogy vagy?
- Hát... jól. Képzelt, buszbalesetbe keveredtem délután - meséltem könnyedén.
- Micsoda?! Úristen, ugye nem lett bajod?
- Hát, elég ijesztő volt, de szerencsére senki nem sérült meg. Nekiütköztünk egy kocsinak. Kicsit leestem a ülésről, de azt túl lehet élni.
- Jaj, szívem, ez durva - fújta ki a levegőt anya - Hál'istennek jól vagy.
- Tényleg nem nagy ügy. Inkább mondd csak, mi van veletek? Hogy van apa?
- Ó, hiszen még nem is mondtam! - derült fel a hangja - Képzeld, nagyszerű híreket kaptunk ma este. Az orvos azt mondta, apád hihetetlenül gyorsan gyógyul. Már szállítható, úgyhogy holnap kiengedik a kórházból, hétfőn pedig hazamegyünk!
- Komolyan? - kérdeztem vigyorogva - Anya, ez szuper! Így mégiscsak együtt tölthetjük a karácsonyt. Aiden tudja már?
- Még nem. Igazából neked is csak holnap terveztem elmondani, mert nem akartalak ilyen későn zavarni... - éreztem a hangjában a rosszalló élt, mire kínosan behúztam a nyakam - ... na de most már mindegy.
- Ami azt illeti, szerintem nyugodtan felhívhatod. Teljesen kizárt, hogy aludnának - vigyorogtam. Közben Armin kilépett a fürdőszobából egy szál törölközőben, vizes haját törölgetve.
- Kölcsönvettem egy sampont, ha nem baj. Remélem, ne leszek tőle rózsaillatú, vagy semmi i...- meglátta a telefont a kezemben, és ijedt arccal elharapta a mondat végét. A fogamat szívva "fordultam vissza" anyához. Vajon meghallotta?
- Ez meg mi volt? Van nálad valaki? - szól bele a telefonba. Na basszus.
- Mi-miről beszélsz? Én nem hallottam semmit! - dadogtam idegesen. Szerencsére anya úgy tűnt, bevette.
- Tényleg? Lehet, hogy nálam volt valaki. Pedig nem is olaszul beszélt. Furcsa.
- Valóban az - fújtam ki magam megkönnyebbülten.
- Na mindegy. Végül is, én csak ennyit akartam, kicsim. Most már menj és feküdj le!- mondta anya.
- Rendben, rendben! - mosolyogtam - Jó éjt!
- Jó éjt, Zoey!
Letettük a kagylót, én pedig egy pillanatra a tenyerembe temettem az arcom. Jó ég, ez meleg volt!
Armin nagy léptekkel átszelte a szobát, és megsimította a hajam.
- Minden rendben? Bocsi az előbbiért, nem tudtam, hogy telefonálsz!
- Áhh, nem gáz, bár nem sokon múlt a dolog. Egyébként meg lehetett volna több eszem is, mint hogy felhívom anyámat amíg itt vagy, szóval nem a te hibád.
- Szóval anyukáddal beszéltél?
- Aham. Képzeld, hétfőn hazajönnek! Szuper, nem? Bár... - hezitáltam, aztán mégis kimondtam - így már tényleg fogalmam sincs, hogy fogunk találkozni.
- Hát, ja - bólintott - De ne aggódj, megoldjuk valahogy. Ami azt illeti, te is jöhetsz ám hozzánk. Lehet, hogy te nem így érzed, de ez a ház jelen esetben konkrétan az oroszlán barlangja.
Elnevettem magam.
- Ez úgy hangzott, mintha félnél Aidentől.
- Hééé, ne becsüld alá a bátyád! Lehet, hogy egy fejjel alacsonyabb nálam, de ha rólad van szó, hát puszta kézzel nyírna ki. Egy hangyányit védelmező típus.
Mosolyogtam, és átöleltem.
- Nem hagynám, hogy bántson. Egyébiránt, nem akarsz esetleg felöltözni?- kérdeztem jogosan, mivelhogy még mindig csak egy szál törölköző volt rajta.
- Khm. Nem akartam ezt mondani... de minek? - nézett rám merőn. Az arcszínem egy pillanat alatt ment át élénkvörösbe.
- Jól van, na - motyogtam kínosan - Legalább fenntarthatnád a látszatot, hogy csak aludni fogunk. Rajtam is van pizsi.
- Nem mintha bármi bajom lenne ezzel, de ami azt illeti, az a "pizsi" olyan mintha nem is lenne.
- Hülye - csaptam meg - Nem is igaz!
- De igen, és ezt te is tudod.
Nem tudtam mit válaszolni csak nyelvet öltöttem, mint egy óvodás, és felálltam.
- Tökmindegy. Most megyek a szobámba. Ha akarsz, majd gyere utánam. Felöltözve.
Vigyorgott.
- Nagyon makacs vagy, tudod-e?
- Lehet - mosolyogtam és becsuktam magam után az ajtót. Azonnal leoltottam a villanyt, és ágyba bújtam.
Alig fél perccel később nyílt az ajtó, és hátulról két kar fonódott körém.
- Felvettem egy boxert - súgta a fülembe.
Felvont szemöldökkel fordultam hátra.
- Jó fiú - mondtam, és mellkasába fúrtam az arcom.
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fontos, hogy te vetkőztethess le... - még a sötétben is láttam kaján vigyorát.
- Pofa be - hallgattattam el egy csókkal.
Már egy pár perce némán ettünk, amikor Armin hirtelen megszólalt.
- Tényleg, még nem is kérdeztem, mi volt a barátnőddel?
- Minden oké - nyeltem le a falatot - Nem haragszik rám, és remélhetőleg mostantól nem akar ránk törni sem.
- Még szerencse, totál beparáztam tőle. Majdnem olyan ijesztő, mint te.
- Naaa - biggyesztettem le a szám - Én nem is vagyok ijesztő!
- Hmmm... Ilyenkor valóban nem. De tudod, milyen arcot vágsz, amikor zombikat ölünk? Arról a cuki kis pofidról egy vérszomjas sorozatgyilkos vicsorog.
- Jólvanna, én így koncentrálok! Különben meg a helyedben nem dumálnék. Tudtad, hogy mindig nyitva van a szád, amikor játszunk? Mindig.
- Áucs! Látod? Ilyen gonosz vagy, és észre sem veszed!
- Dehogynem veszem észre - vigyorogtam.
- Pláne. Szörnyű egy nőszemély vagy, nem vitás.
- Hmmm, lehet. Mint ahogy az is lehet, hogy egy bizonyos valaki a kanapén alszik ma este... -csavargattam a hajam az ujjaim körül. Armin felhördült.
- Jó-jó, visszaszívom! - mondta gyorsan.
- Helyes - mosolyogtam finoman - Amúgy, nem lennék ilyen kegyetlen. Szörnyen kényelmetlen az a kanapé.
- Ez megnyugtató. Akkor hol aludnék, a padlón?
Meglöktem a vállát.
- Hé! Most speciel éppen kedves voltam.
- Jól van, értem én.
Becsületünkre szóljon, megpróbáltuk megenni azt a pizzát. Tényleg. De amikor már szinte sírva könyörögtünk a másiknak, hogy nyomja már be még azt a maradék három szeletet, be kellett ismernünk, hogy a kaja vitathatatlan győzelmet aratott felettünk. Bocs, Adam Richman.
A nagy mennyiségű ételtől kicsit émelyegtünk, úgyhogy mindketten egyetértettünk abban, hogy most nem lenne tanácsos játszanunk - inkább csak leheveredtünk a kanapéra és benyomtuk a tévét. Hosszas kapcsolgatás után állapodtunk meg egy régi, Zs-kategóriás akciófilmnél, amelyben az effektek nagy részét még én is meg tudnám csinálni öt perc alatt. Végül is, legalább vicces volt.
Pár óra múlva, amikor már biztosak voltunk benne, hogy nem fogjuk kitaccsolni az ebédet, Assassin's Creed-eztünk egy kis ideig, később tovább építettük a közös Minecraft világunkat. A délután pedig eltelt, mielőtt észrevehettem volna. Szinte minden ugyanolyan volt mint rég; leszámítva a gyakran jelentkező csókolózós részeket.
Körülbelül este tizenegykor Armin engedélyt kért, hogy lezuhanyozhasson, és elvonult a fürdőbe cuccával (ezúttal előre megfontolt szándékkal aludt nálam, úgyhogy hozott magával törölközőt, satöbbit). Én már korábbn megmosakodtam, így kihasználtam ezt az időt, hogy felhívjam anyát. Ez mindennapos volt, mióta Aiden elutazott: amíg ketten együtt voltunk, a szüleink nem aggódtak értünk különösebben, de most, hogy egyedül maradtam (vagy legalábbis ők így tudják) muszáj volt minden nap jelentenem, hogy még életben vagyok.
A telefon kicsöngött, én pedig vártam. Nemsokára morcos hang szólalt meg.
- Zoey, szívem, tisztában vagy vele, hány óra van? - korholt anya.
- Úgysem veszem be, hogy aludtatok! - szóltam vissza.
- Mi nem is, de neked kéne! Na mindegy. Hogy vagy?
- Hát... jól. Képzelt, buszbalesetbe keveredtem délután - meséltem könnyedén.
- Micsoda?! Úristen, ugye nem lett bajod?
- Hát, elég ijesztő volt, de szerencsére senki nem sérült meg. Nekiütköztünk egy kocsinak. Kicsit leestem a ülésről, de azt túl lehet élni.
- Jaj, szívem, ez durva - fújta ki a levegőt anya - Hál'istennek jól vagy.
- Tényleg nem nagy ügy. Inkább mondd csak, mi van veletek? Hogy van apa?
- Ó, hiszen még nem is mondtam! - derült fel a hangja - Képzeld, nagyszerű híreket kaptunk ma este. Az orvos azt mondta, apád hihetetlenül gyorsan gyógyul. Már szállítható, úgyhogy holnap kiengedik a kórházból, hétfőn pedig hazamegyünk!
- Komolyan? - kérdeztem vigyorogva - Anya, ez szuper! Így mégiscsak együtt tölthetjük a karácsonyt. Aiden tudja már?
- Még nem. Igazából neked is csak holnap terveztem elmondani, mert nem akartalak ilyen későn zavarni... - éreztem a hangjában a rosszalló élt, mire kínosan behúztam a nyakam - ... na de most már mindegy.
- Ami azt illeti, szerintem nyugodtan felhívhatod. Teljesen kizárt, hogy aludnának - vigyorogtam. Közben Armin kilépett a fürdőszobából egy szál törölközőben, vizes haját törölgetve.
- Kölcsönvettem egy sampont, ha nem baj. Remélem, ne leszek tőle rózsaillatú, vagy semmi i...- meglátta a telefont a kezemben, és ijedt arccal elharapta a mondat végét. A fogamat szívva "fordultam vissza" anyához. Vajon meghallotta?
- Ez meg mi volt? Van nálad valaki? - szól bele a telefonba. Na basszus.
- Mi-miről beszélsz? Én nem hallottam semmit! - dadogtam idegesen. Szerencsére anya úgy tűnt, bevette.
- Tényleg? Lehet, hogy nálam volt valaki. Pedig nem is olaszul beszélt. Furcsa.
- Valóban az - fújtam ki magam megkönnyebbülten.
- Na mindegy. Végül is, én csak ennyit akartam, kicsim. Most már menj és feküdj le!- mondta anya.
- Rendben, rendben! - mosolyogtam - Jó éjt!
- Jó éjt, Zoey!
Letettük a kagylót, én pedig egy pillanatra a tenyerembe temettem az arcom. Jó ég, ez meleg volt!
Armin nagy léptekkel átszelte a szobát, és megsimította a hajam.
- Minden rendben? Bocsi az előbbiért, nem tudtam, hogy telefonálsz!
- Áhh, nem gáz, bár nem sokon múlt a dolog. Egyébként meg lehetett volna több eszem is, mint hogy felhívom anyámat amíg itt vagy, szóval nem a te hibád.
- Szóval anyukáddal beszéltél?
- Aham. Képzeld, hétfőn hazajönnek! Szuper, nem? Bár... - hezitáltam, aztán mégis kimondtam - így már tényleg fogalmam sincs, hogy fogunk találkozni.
- Hát, ja - bólintott - De ne aggódj, megoldjuk valahogy. Ami azt illeti, te is jöhetsz ám hozzánk. Lehet, hogy te nem így érzed, de ez a ház jelen esetben konkrétan az oroszlán barlangja.
Elnevettem magam.
- Ez úgy hangzott, mintha félnél Aidentől.
- Hééé, ne becsüld alá a bátyád! Lehet, hogy egy fejjel alacsonyabb nálam, de ha rólad van szó, hát puszta kézzel nyírna ki. Egy hangyányit védelmező típus.
Mosolyogtam, és átöleltem.
- Nem hagynám, hogy bántson. Egyébiránt, nem akarsz esetleg felöltözni?- kérdeztem jogosan, mivelhogy még mindig csak egy szál törölköző volt rajta.
- Khm. Nem akartam ezt mondani... de minek? - nézett rám merőn. Az arcszínem egy pillanat alatt ment át élénkvörösbe.
- Jól van, na - motyogtam kínosan - Legalább fenntarthatnád a látszatot, hogy csak aludni fogunk. Rajtam is van pizsi.
- Nem mintha bármi bajom lenne ezzel, de ami azt illeti, az a "pizsi" olyan mintha nem is lenne.
- Hülye - csaptam meg - Nem is igaz!
- De igen, és ezt te is tudod.
Nem tudtam mit válaszolni csak nyelvet öltöttem, mint egy óvodás, és felálltam.
- Tökmindegy. Most megyek a szobámba. Ha akarsz, majd gyere utánam. Felöltözve.
Vigyorgott.
- Nagyon makacs vagy, tudod-e?
- Lehet - mosolyogtam és becsuktam magam után az ajtót. Azonnal leoltottam a villanyt, és ágyba bújtam.
Alig fél perccel később nyílt az ajtó, és hátulról két kar fonódott körém.
- Felvettem egy boxert - súgta a fülembe.
Felvont szemöldökkel fordultam hátra.
- Jó fiú - mondtam, és mellkasába fúrtam az arcom.
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fontos, hogy te vetkőztethess le... - még a sötétben is láttam kaján vigyorát.
- Pofa be - hallgattattam el egy csókkal.
2015. február 11., szerda
15.fejezet - Tisztuló kép
Ring-ring-ring!
A telefonom ébresztője otrombán, zavaró hirtelenséggel szakított ki békés álomvilágomból. Arminnal szinte tökéletes összhangban hallattunk elégedetlen morgást, majd mindketten felültünk. Reggel hat volt, és mi alig aludtunk pár órát. A telómért nyúltam, és gyorsan leállítottam a jelzést mielőtt bármelyikünk végképp agybajt kapott volna tőle, aztán szinte kérdőn Armin felé fordultam. Még alig ébredt fel, de a tekintetében riadtságot észleltem.
- Basszus, el is felejtettem, hogy neked még iskola van - húzta el a száját, és azon nyomban elkezdett kikászálódni az ágyamból. Elkaptam a karját.
- Nos, igen... - nyújtottam el a mondat első felét - De tudod... Olyan rossz idő van ma! Sötét van, hideg, és az eső is esik. Arról nem is beszélve, hogy felelni fogunk töriből, tesin pedig az ingafutást gyakoroljuk. Nekem viszont van három eredeti szülői igazolásom.
- Visszafekszünk? - nézett rám vigyorogva.
- Naná.
Visszabújtunk a takaró alá, és elhelyezkedtünk: Armin a párnámra hajtotta a fejét én pedig a vállára az enyémet. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik.
- Mi az?
- Semmi. Csak... örülök hogy rendben vagyunk.
- Miért ne lennénk? - könyököltem fel, miközben az arcát fürkésztem.
- Nos, egy kicsit féltem, hogy amikor felébredünk, te bepánikolsz, kiborulsz, és a végén kiraksz az utcára meztelenül, és többet nem is keresel. Megkönnyebbültem.
- Ilyet feltételezel rólam? - ráncoltam a szemöldököm bujkáló mosollyal - Gonosz vagy. Például, egész biztosan engedném, hogy felöltözz. Tudod, elég hideg van odakint, ráadásul a zsaruk sem örülnének egy újabb közszeméremsértőnek.
- Milyen kedves tőled - mosolygott szarkasztikusan - Na és a kiborulással mi a helyzet?
- Hmmm - tűnődtem el - Az még benne van a pakliban. De nyugi, valószínűleg úgysem rád leszek kiakadva, hanem magamra. Az önmarcangolás a specialitásom.
- Jó tudni. Azt hiszem, itt kéne maradjak, hogy vigyázzak rád - ölelt át szorosan. Odahajoltam, és megcsókoltam.
- Engedélyezve - súgtam a fülébe - De most már aludjunk. Különben hiába lógom el a sulit.
- Rendben.
Puszit nyomott a homlokomra, aztán közelebb húzott, az arcát a nyakam gödröcskéjébe temette. Pár perc múlva már aludt is.
Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Természetesen képtelen voltam álomba merülni. Nem akartam Armint aggasztani ezzel, de korántsem vettem olyan könnyen a kapcsolatunkban beállt hirtelen, gyökeres változást mint ahogy azt állítottam. Hogy is vehettem volna? Túl sok kellemetlen gondolathoz kellett hozzászoknom. Kezdve mindjárt azzal, hogy bár még mindig nem tudom pontosan, mit érzek Armin iránt (és van egy sanda gyanúm, hogy ezzel ő is így van), úgy dobtam oda neki a szüzességemet, mintha mit sem számítana. Ráadásul már előre látom, hogy akármennyire is nem akarjuk, egy idő után definiálnunk kell a majd a kapcsolatunkat, arra az égetően kínos beszélgetésre pedig még korántsem vagyok felkészülve. Ja, és egyébként nekem van egy bátyám is, aki speciel Armin legjobb haverja, és akivel szintén kezdeni kéne valamit. Helyben vagyunk. Mi a fenét kéne csinálnom? Armin vajon tényleg olyan nyugodt és magabiztos, mint amilyenek mutatja magát? Vagy ő is szerepet játszik az én kedvemért? Beszélnünk kéne róla... de túlságosan is félek szóba hozni.
Lenéztem Armin békés, alvó arcára, és valami megmagyarázhatatlan gyöngédség fogott el. Bár még mindig kavarogtak bennem az érzések, egy dologban biztos voltam. Nem akarom őt elveszíteni.
De ehhez meg kell hogy beszéljünk néhány dolgot. Igazából nem akarok előtte titkolózni. Csak... még erőt kell gyűjtenem, hogy zökkenőmentesen menjen a dolog. Igen, ezt kell tennem. Kicsit kínos lesz, sőt, nagyon, de legalább őszinte leszek hozzá és magamhoz.
Felsóhajtottam. Akárhogy is, mindenesetre nem lesz egy kéjmámor az a beszélgetés. Egyelőre jobb nem is gondolni rá. Majd valamikor... Nem is kell, hogy most legyen. Valamikor megejtjük a dolgot.
A gondolattól is megborzongtam, szinte védekezőn fúrtam az arcom Armin mellkasába. A bőre melege,az illata és a szívdobogásának hangja megnyugtatott. Minden rendben lesz. Ő itt van velem. Együtt kitalálunk valamit.
És bár pár perccel azelőtt még egészen biztos voltam abban, hogy nem fogok tudni elaludni, lassan elszenderedtem. Gyávaság volt tőlem. Elmenekültem a valóságtól, egy olyan világba, ahol nincs más, csak Armin meg én, ahogy a takaró alatt összebújva talán ugyanarról álmodunk.
*
A második ébredésem jóval kellemesebb volt. Körülbelül reggel kilenc lehetett, amikor, magam sem tudom miért, hirtelen felpattant a szemem. Armin arca volt az első, amit megláttam (nem is csoda, hiszen csak pár centire volt az enyémtől). Vakítóan kék szeme komolyan tanulmányozott. Aztán feleszmélt, és rámmosolygott azokkal az édes gödröcskékkel. Megdörzsöltem a szemem - egy pillanatra úgy éreztem, mintha délibábot látnék.
- Szia - mormogta halkan - Ugye, nem én ébresztettelek fel?
Ezt nem tudtam biztosan, de azért megráztam a fejem.
- Akkor jó. Nem állt szándékomban. Tudsz róla, hogy milyen gyönyörű vagy, amikor alszol?
Ezen meglepődtem. Szarkazmus jeleit kezdtem keresni az arcán, de nem találtam. Komolyan gondolta. Jesszus, ki mondta nekem utoljára, hogy gyönyörű vagyok? Vagyis, várjunk! Az is ő volt. De részegek voltunk, az nem számít!
A meglepetés és a szokatlan szituáció hatására ennyit tudtam kinyögni:
- Hát, általában nem látom magamat olyankor... De megnyugtató, hogy ezek szerint nem horkolok vagy nyáladzok álmomban - tettem hozzá. Elnevette magát, és a fejét csóválva nézett rám. Céklavörös lettem.
- Jó, tudom! Nem vagyok hozzászokva a bókokhoz, ennyi.
- Akkor mostantól majd elhalmozlak velük - simogatta meg az arcom - Növelni kéne az önbizalmadat. Nevetségesen kevéssel rendelkezel, főleg, ha azt nézzük, hogy tele vagy jó tulajdonságokkal. Akarod, hogy felsoroljam őket?
Összehúzott szemmel néztem rá.
- Na ez már tényleg átkozottul fura. Mi történt veled?
- Velem? - nézett rám ártatlanul - Semmi. Csak próbálok udvarias lenni.
- Jajj, ne már! - csóváltam a fejem rosszallóan, aztán finoman kocogtatni kezdtem a fejét - Hahó, kérem vissza Armint! Tudod, azt a srácot, aki sosem finomkodott velem, csak mert lány vagyok, hanem beszólt és kiröhögött, de mindig úgy, hogy ne bántson meg. Én őt szeretném, nem Mr. Erőltetetten Tökéletes Nyálas Hősszerelmest. Meg lehetne ezt valahogy oldani?
Most ő vörösödött el, az arcát a tenyerébe temette.
- Jól van, na! Csak... én nem igazán tudtam eldönteni, hogyan viselkedjek. Attól féltem, megbántalak, ha ugyanúgy bánok veled, mint azelőtt. Ez az egész... azt hittem, tetszeni fog neked.
Elnevettem magam.
- Inkább ne csinálj ilyeneket. Totál rám ijesztettél, hogy skizofrén vagy, vagy valami hasonló.
Erre aztán még jobban elvörösödött.
- Bocsi, hülyeség volt - hadarta.
- Hé, nem gáz! Ami azt illeti, baromi aranyos - vigyorogtam, mint a vadalma. Imponálni akart nekem!
- Jó, most már be lehet szüntetni a cikizést! - ciccegett.
- Nem is cikizlek!
- Nem?
- Na jó, egy kicsit. Mindegy. Komolyra fordítva a szót, ez nagyon cuki volt, de inkább legyünk őszinték. Szerintem amúgy is túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ilyeneket el lehessen játszani.
- Igazad van - biccentett. Lehet, hogy még akart mondani valamit, de a gyomrom méltatlankodó korgása félbeszakította.
- Úgy hallom, valaki máris őszinte - nevetett - Együnk valamit!
Nem kellett kétszer mondania. Mindketten kikászálódtunk az ágyból, és gyorsan felöltöztünk: a takaró és egymás testének melege nélkül korántsem volt olyan kedvező a hőmérséklet, úgyhogy mindkettőnkre hosszúujjú és kapucnis pulcsi került. A piperecuccomból előhalásztam egy hajkefét, és a fejemen lévő madárfészket is visszaváltoztattam hajjá. Armint is megkíséreltem rávenni egy fésülködésre, de persze nem sikerült: ő letudta a higiéniát/szépségápolást azzal, hogy megmosta az arcát és kölcsönvette a bátyám dezodorját. A fürdőben gyorsan fogat mostunk (valahonnan sikerült előtúrnom egy tartalék fogkefét Arminnak) aztán, amikor mindketten elkészültünk, a konyhába indultunk lecsekkolni a lehetséges reggeli választékát. Ami meglehetősen gyér volt. Miután realizáltam, hogy sem kenyerünk, sem péksütink nincsen, a hűtő tartalmát kezdtem el vizslatni reménytelenül, de semmi reggeligyanúsat nem találtam. Armin mögém lépett, az állát a fejem búbján pihentetve lesett be a frigóba, de őt is éppúgy elkeserítette a látvány, mint engem.
- Hmmm - szólalt meg pár percnyi ácsorgás után - Mi lenne, ha elmennénk valahova enni?
- Ez egészen ragyogó ötlet - nevettem el magam.
Amolyan komótos, reggeli tempóban kezdtünk el készülődni: Armin a cipőjét kereste egy jó darabig, nekem pedig a sálam kiválasztásával akadtak problémáim. Azért olyan tíz percen belül elkészültünk, és végre valahára kiléptünk az utcára. Szerencse, mert már tényleg baromi éhes voltam.
Az időjárás kellemes meglepetéssel fogadott. Az eső elállt, és bár a járdát vizesen hagyta, ezért bőven kárpótolt a helyette nagy pelyhekben szállingózni kezdő hó. Armin mellettem lépkedett - talán a hóesést nézte, talán engem, de az biztos, hogy le sem lehetett törölni az arcáról azt a vidám mosolyt. A manósapit (természetesen) ismét elcsórtam tőle, hollófekete tincseiben hópelyhek sokasága gyülekezett. Volt köztük olyan is, amely megőrizte gyönyörű virágformáját, de mire odahajoltam, már elolvadt. Armin kinevette kissé csalódott arckifejezésem, aztán természetes mozdulattal a kezemért nyúlt, és megfogta. A bőre melege megvédett a csípős széltől, és ahogy lenéztem összefonódó ujjainkra, mosolyra húzódott a szám. Olyan kicsi volt a kezem az övéhez képest, hogy az már-már szinte nevetséges, de a látvány mégis megmelengette a szívemet.
Az út nem volt túl hosszú: egy kávézóba mentünk, nem messze Armin sulijától. Kellemes kis hely volt, ahogy beléptünk, szinte rögtön átmelegedtünk a retro hangulatot kölcsönző kályhától. Nem voltak túl sokan, de a helység megtelt a vendégek halk duruzsolásának zajával. Kiválasztottuk az egyik, meglehetősen elszeparált boxot, lepakoltunk, és elhelyezkedtünk egymással szemben. Csakhamar megjelent egy, kábé egyetemistakorú pincérnő, és felvette a rendelésünket. Mindketten brownie-t kértünk, én kapucsínóval, Armin pedig jegeskávéval.
- Hogy a fenébe tudsz ilyenkor hideget inni?- csóváltam a fejem - Nem mondta még senki, hogy torokgyulladást fogsz kapni?
- Kösz a figyelmeztetést, anyuci - vigyorgott - de nem vagyok beteges típus. Ha esetleg mégis ágynak esnék, majd te ápolgatsz - kacsintott rám.
- Csak szeretnéd! - legyintettem meg, hogy minél sürgősebben elűzzem a perverz kis otaku agyából a képet, amelyen Maid-cosplayben törölgetem a homlokát.
- Nem is sajnálnál? - vette elő a "szomorú kiskutya" ábrázatot, de nem tudott meghatni.
- Cseppet sem - nevettem.
- Na szép - csóválta a fejét, aztán közelebb hajolt - Asszem, most már kénytelen leszek bosszúból átadni neked az összes bacilusomat...
- Gusztustalan vagy - vigyorogtam és megcsókoltam.
- Ha mindig így megjutalmazol érte, sosem fogok megváltozni! - nevetett.
- Nem is kell.
A rendelésünket elég hamar, alig pár percen belül kihozták, és azonnal neki is láttunk. A kávé átlagos volt, de a brownie messze felülmúlta az elvárásaimat.
- Hmmm - néztem fel elismerően.
- Jó, mi? Én tulajdonképpen csak ezért járok ide - nevetett Armin - Ajánlani is akartam neked amikor rendeltünk, de megelőztél.
- Jó érzékem van a kajaválasztáshoz - nyeltem le a falatot - Milyen a jegeskávé?
- Finom - biccentett. A szája mellett egy kis helyen ott maradt a tejszínhab. Odanyúltam és letöröltem, mire gunyorosan rám vigyorgott.
- Ilyen egy nyálas klisét...- csóválta a fejét.
- Nem mintha bármi romantikus lett volna benne - vágtam vissza - Csak nem szerettem volna egy habos arcú félőrülttel mutatkozni nyilvános helyen.
- Áucs - fintorgott - te gonoszabb vagy, mint gondoltam!
- Nem is sejted, mennyire - vettem elő a legangyalibb mosolyom - De nem baj, elvégre "tele vagyok jó tulajdonságokkal".
Elpirult.
- Már megint kezded? Különben pedig, ki is volt az, aki tegnap szó szerint beismerte, hogy imád engem?
Most rajtam volt a vörösödés sora.
- Az csak... izé...
- Háh! Nyertem - vigyorgott diadalittasan.
- Nem nyertél - húztam össze a szemöldököm.
- De igen.
- De nem.
- De igen.
- De nem!
- De igen!
- De... Jó, ez baromi gyerekesen hangzik.
- Ugye? Szerintem is - csóválta a fejét - Gázak vagyunk.
- Ez van - röhögtem - Legalább nem hallotta senki..
- Még szerencse.
Nemsokára mindketten végeztünk, Armin leintette a pincérnőt, és kérte a számlát. Kicsit kínosan feszengtem, aztán oldalba böktem.
- Izé... Ennek semmi köze az emancipációhoz vagy a habzó szájú feministákhoz, de jobban örülnék, ha nem fizetnél nekem.
- Mi? Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Eddig is mindig külön fizettünk, ha mentünk valahova. Ha most hirtelen ez megváltozna, kicsit olyan lenne, mintha...
Mintha kifizetnél a szolgálataimért - akartam mondani, de inkább lenyeltem a mondat végét. Jól tettem, mert Armin korántsem akadt fenn annyira a témán, mint amire számítottam.
- Hát, ha annyira akarod - vonta meg a vállát, és eleget tett a kérésemnek.
Picit megkönnyebbülten léptem ki a kávézó ajtaján. Nem szúrtam el semmit, és ez szinte csodának számított. Különösen, ha azt vesszük, hogy még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy most már tényleg a legnagyobb jóindulattal sem lehet minket csak barátoknak nevezni.Azt hiszem, az egész ügy megijesztett egy kicsit. Sosem voltam jól alkalmazkodó típus.
Megszorítottam a mellettem lépkedő Armin kezét. Furcsa, de a jelenléte akkor is megnyugtatott, ha éppenséggel ő volt a bizonytalanságom oka. Ő volt az egyetlen, akire támaszkodhattam, akiből erőt meríthettem.
Felnéztem az arcára. A szürkés eget bámulta réveteg tekintettel, és hozzám hasonlóan a gondolataiba merült. Fogalmam sem volt, mi járt a fejében, de nem is kérdeztem meg. Csöndben baktattunk tovább.
Egyszer csak, ahogy befordultunk az egyik utcába, ismerős, felénk közeledő alakra lettem figyelmes. Szikár, csontos, negyvenes férfiére, aki (mint mindig) elnyűtt munkásdzsekit viselt, és arcán is ott ült szokásos, vidám, foghíjas vigyora. Ő is észrevett engem, intett, majd amint hallótávolságba értünk, általa kitalált becenevemen köszöntött.
- Kicsi lány!
- Szia, Foster - vigyorogtam.
Foster tipikusan az a könyv, amit nem érdemes a borítója alapján megítélni. Magas, sovány, bőrét barnára cserezte a nap. Egy ideje már feladta, hogy hosszú őszes loboncát megpróbálja valami copf- szerűségbe fogni, úgyhogy az csak lóg, meglehetősen ápolatlan külsőt kölcsönözve gazdájának. A fél szemét homályos, szürke hályog fedi, bár ezt általában eltakarja a vászoncsíkból rögtönzött szemkendő.
A közeli fűrésztelepen dolgozik, ott is él, egy lepukkant lakókocsiban. És bár szegény mint a templom egere, soha nem engedte, hogy bármiben támogassam. Néha néha vállal alkalmi munkákat is (ahogy ő kifejezte, mindenhez ért, de semmihez sem eléggé), a fizetésének egy részét pedig mindig gondosan félreteszi, mert a születésnapjára spórol. Azt mondta, az évnek ezt a napját legalább rendesen meg akarja ünnepelni (elvégre, pont karácsonyra esik), úgyhogy olyankor felvesz valami rendes ruhát, beül egy étterembe vacsorázni, aztán megajándékozza magát egy újabb tetoválással. Az egész karja tele van velük, de mindegyiknek jelentése van: mindig a legjobb dolgot tetováltatja magára, ami az évben történt vele.
A mi ismeretségünk körülbelül idén januárban kezdődött. Éppen az iskolából tartottam hazafelé, amikor egy csapat helyi suhanc megállított. Az egyik lefogott hátulról, a másik kettő a képembe mászott, és az értékeimet kezdte követelni. A síráshoz közel állva halásztam elő a pénztárcámat és a vadiúj mobilomat, amikor hirtelen egy mély hang zendült fel a közelből.
- Azonnal tűnjetek el, és hagyjátok békén! Nem szégyellitek magatokat, rátámadni egy ilyen kicsi lányra?
A srácok felnéztek, és amikor meglátták a felénk szaladó Fostert, ijedten elslisszoltak. Úgy tűnik, mégsem voltak olyan kemény csávók. Ami azt illeti, ha nem éppen ő mentett volna meg, valószínűleg én is megijedtem volna tőle, de ő végtelenül kedves volt hozzám, egy idegenhez. Azóta rengetegszer összefutottunk a környéken, és összebarátkoztunk. Nyáron még Aident is bemutattam neki, aki ugyan az elején meglehetősen bizalmatlan volt, de később ő is igencsak megkedvelte különös megmentőmet.
- Rég láttalak. Mi az, már megint új csávód van? - csóválta a fejét nevetve. Arminnal elvörösödtünk, de nem engedtük el egymás kezét. Ő pedig bölcsen úgy döntött, nem bolygatja tovább a dolgot.
- Mi van az Aiden-gyerekkel? Már nem láttam egy ideje.
Aúcs, megint egy kellemetlen téma. De ez esetben már nem tehettem meg szegény Fosterrel, hogy nem válaszolok.
- Síel. De vasárnap már jön vissza - azt hiszem, nem remegett a hangom, ahogy a bátyámra gondoltam. Vagy legalábbis remélem.
- És te addig egyedül vagy? Szegénykém! Szülők?
- Még Nápolyban. Apának volt egy balesete, nem tudnak hazajönni.
- Íjjj. Az szívás - vakarta a fejét - Figyelj, ha bármiben segíthetek...
- Tudom, hol talállak - vágtam a szavába mosolyogva - Köszi.
- Ugyan már - veregette meg a vállam. Armin arcán látszott, hogy nem nagyon tudja hova tenni az egész szituációt, de azért védelmezőn közelebb húzódott hozzám. Elfojtottam egy mosolyt.
- Na, de most már sietek - mondta Foster - Az öreg Hodge-al van találkozóm, meghívott egy kávéra.
- Az szuper. Jó szórakozást.
- Meglesz. Szevasz, kicsi lány. És vigyázz magadra! - mosolygott rám, és sietős léptekkel átszelte az utcát. Hamarosan eltűnt a szemem elől.
Egyedül maradtunk, kicsit kínos csend állt be. Újra elindultunk, a frissen hullott hó ropogott a talpunk alatt. Armin végül megszólalt.
- Nagyon... jófej pasas.
- Az - nyögtem kínosan. Újabb csend. Szinte a lélegzetvételünket is hallani lehetett. Szóba kéne hozzam azt a dolgot? Eddig nagyon ügyeltünk rá, hogy meg se említsük, de a Fosterrel való rövid beszélgetés felszínre hozta. Végülis elszántam magam a cselekvésre.
- Figyelj... - szólaltunk meg tökéletesen egyszerre. Kicsit összemosolyogtunk a véletlenen, aztán intettem Arminnak, hogy folytassa csak.
- Na. Szóval, asszem, nem ártana beszélnünk az Aiden-ügyről - motyogta a földet bámulva.
A szemem is könnybe lábadt, olyan hálás voltam neki, hogy kimondta helyettem. Megszorítottam a kezét és bólintottam.
- Igen, én is úgy gondoltam. Valami ötlet?
- Őszintén? Nem sok - nevetett keserűen - Fogalmam sincs, mi lenne a helyes döntés.
- Oké - fújtam ki a levegőt - Gondoljuk csak végig. Tegyük fel, hogy elmondjuk neki. Hogy a fenébe lehetne ezt jól beadagolni?
- Vegyük csak lazán - vigyorgott ironikusan - Mondjuk, odamegyek hozzá az állomáson, és csak így ezzel köszöntöm: Szia haver, milyen volt a síelés? Képzeld, amíg nem voltál itt, megdugtam a húgod. Meglepetés!
A komoly szituáció ellenére is kirobbant belőlem a nevetés, a szabad kezemmel vállon öklöztem Armint. Furcsa volt, hogy egy ilyen kínos, kerülgetett témáról is ilyen könnyedén tudunk beszélgetni. Nem mintha bántam volna.
- Na, de komolyra fordítva, ha elkezdenék ódákat zengeni a legtisztább, legártatlanabb érzelemről,akkor sem hinné el, hogy nem történt semmi, amíg tök egyedül voltál otthon. A bátyád nem hülye, ráadásul túl jól ismer engem - mondta - És amilyen durva hugica-komplexusa van, még azelőtt meggyilkolna, hogy bármit is elmagyarázhatnék.
- Ez igaz. Ráadásul, az ő hite szerint mi összvissz háromszor találkoztunk. Ha megtudná, hogy már hónapok óta, a háta mögött...- beleborzongtam a gondolatba.
- Francba, ezt el is felejtettem - húzta el a száját - Az lett volna az ötletem, hogy te beszélj vele, hátha akkor könnyebben fogadja, de ezt tényleg sehogy nem lehet kimagyarázni.
- Akkor... Tényleg nincs más megoldás? Folytatnunk kell a titkolózást? - kérdeztem fojtott hangon. Armin a járdát bámulta.
- Sajnálom. Én is utálok hazudni neki.
Egy kis ideig nyomasztó csendben bandukoltunk tovább. Nem tudtam nem kétségbeesni a dolgok ezen alakulása miatt, és Armin tanácstalansága még jobban elkeserített. Aztán egyszer csak eszembe ötlött valami.
- És mi lenne, ha...
Felkapta a fejét, a tekintetében halvány reménysugár csillant.
- Mi az?
- Nem is tudom, végül is meg lehetne oldani... Mi lenne, ha csak egy ideig titkolóznánk?
- Ezt hogy érted? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Nos, arra gondoltam, hogy az elején még titkolnánk a dolgokat, de közben folyamatosan úgy intéznék, hogy minél többet találkozzunk az ő jelenlétében. Aztán pár hónap múlva, amikor már ő is úgy tudja, hogy jól ismerjük egymást, közölnénk vele a jó hírt, de úgy mintha csak akkor jöttünk volna össze. Így nem kéne örökké hazudozni, és Aiden sem akadna ki annyira, mint az eredeti verziótól.
- Ez... tök jó ötlet! Ravasz egy nőszemély vagy, mondhatom! - nézett rám elismerően.
- Akkor, ez jó lesz? - néztem rá egy kicsit bizonytalanul.
- Persze. Az örökös titkolózásnál mindenképpen jobb - bólintott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egészen könnyűnek éreztem magam. Hát mégis sikerült megoldást találni, ráadásul maga a beszélgetés sem volt olyan kellemetlen, mint amire számítottam.
- Jól sejtem, hogy te is ezen paráztál reggel óta? - pillantott rám Armin .
- Na igen. Bár, ami azt illeti, te jobban titkoltad. Sosem tudom, mi jár a fejedben, ha folyton mosolyogsz - mondtam.
- Szerintem nem is akarod tudni - röhögött - Mindegy, a lényeg, hogy tiszta ideg voltam a dolog miatt. Ha tudnád, hogy megkönnyebbültem!
- Azt hiszem, sejtem - mosolyogtam.
Közben megérkeztünk a házunk elé, én pedig a táskámban kezdtem el turkálni a kulcscsomómat keresve. Armin türelmesen, zsebre tett kézzel várakozott.
- Amúgy - néztem fel retikülöm legsötétebb mélységeiből pár perc múlva - Nem mintha le akarnálak koptatni, de szerintem mostmár lehet, hogy nem ártana tiszteletedet tenni otthon.
- Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Vajon miért is? - forgattam a szemem - Mert minekutána gyakorlatilag egész héten nálam lógtál, tegnap leléptél otthonról az éjszaka közepén, hogy totál átlátszó indokokkal bekéredzkedj a szobámba, és...
- Igen, és? Hallgatlak - vigyorgott leplezetlenül.
Elvörösödtem, aztán, hogy zavaromat leplezzem, lábujjhegyre álltam, és meglegyintettem a tarkóját.
- Komolyan beszélek! Én elhiszem, hogy jófejek a szüleid és nem kérdezősködnek, de ezt azért mégsem csinálhatod. És gondolhatnál Alexyre is. Egyrészt, tuti hiányzol neki. Mástrészt, már így is olyan feltűnően sokat voltál távol, hogy ahogy őt ismerem, már rég sejti, hogy miben sántikálsz. Menj haza!
- Ajj már! - nyafogott - De én veled akarok lenni!
Elpirultam örömömben, hatalmas puszit nyomtam arra az imádnivalóan kisfiús ábrázatára.
- Meg fogjuk ám unni, ha folyamatosan egymás nyakán lógunk! Tényleg, menj!
- Na jó - dörmögte - De csak a te kedvedért.
- Köszönöm - mosolyogtam.
- Mikor találkozunk legközelebb? - kérdezte.
- Hát, gondolom, holnap. Kijössz elém a sulihoz? - néztem rá reménykedve.
- Ki - bólintott - De csak egy feltétellel.
- Mi az? - ráncoltam a szemöldököm.
- Vedd fel.
Beletelt pár pillanatba, mire leesett, mire gondol. Az a hülye sál/szalag/mit-tudom-én-mi, amit nálunk még ősszel, aztán valamiért spontán nekem ajándékozta. Jól elraktam valamelyik fiókom mélyére, el is felejtkeztem róla. Soha nem vettem fel, bár, kínos is lett volna, ha Aiden esetleg felismeri.
- Rendben, áll az alku - adtam be a derekam.
- Nagyszerű - mosolygott, aztán lehajolt hozzám, és gyors búcsúcsókot nyomott a számra. Intett, aztán befordult a sarkon, és eltűnt a szemem elől.
A telefonom ébresztője otrombán, zavaró hirtelenséggel szakított ki békés álomvilágomból. Arminnal szinte tökéletes összhangban hallattunk elégedetlen morgást, majd mindketten felültünk. Reggel hat volt, és mi alig aludtunk pár órát. A telómért nyúltam, és gyorsan leállítottam a jelzést mielőtt bármelyikünk végképp agybajt kapott volna tőle, aztán szinte kérdőn Armin felé fordultam. Még alig ébredt fel, de a tekintetében riadtságot észleltem.
- Basszus, el is felejtettem, hogy neked még iskola van - húzta el a száját, és azon nyomban elkezdett kikászálódni az ágyamból. Elkaptam a karját.
- Nos, igen... - nyújtottam el a mondat első felét - De tudod... Olyan rossz idő van ma! Sötét van, hideg, és az eső is esik. Arról nem is beszélve, hogy felelni fogunk töriből, tesin pedig az ingafutást gyakoroljuk. Nekem viszont van három eredeti szülői igazolásom.
- Visszafekszünk? - nézett rám vigyorogva.
- Naná.
Visszabújtunk a takaró alá, és elhelyezkedtünk: Armin a párnámra hajtotta a fejét én pedig a vállára az enyémet. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik.
- Mi az?
- Semmi. Csak... örülök hogy rendben vagyunk.
- Miért ne lennénk? - könyököltem fel, miközben az arcát fürkésztem.
- Nos, egy kicsit féltem, hogy amikor felébredünk, te bepánikolsz, kiborulsz, és a végén kiraksz az utcára meztelenül, és többet nem is keresel. Megkönnyebbültem.
- Ilyet feltételezel rólam? - ráncoltam a szemöldököm bujkáló mosollyal - Gonosz vagy. Például, egész biztosan engedném, hogy felöltözz. Tudod, elég hideg van odakint, ráadásul a zsaruk sem örülnének egy újabb közszeméremsértőnek.
- Milyen kedves tőled - mosolygott szarkasztikusan - Na és a kiborulással mi a helyzet?
- Hmmm - tűnődtem el - Az még benne van a pakliban. De nyugi, valószínűleg úgysem rád leszek kiakadva, hanem magamra. Az önmarcangolás a specialitásom.
- Jó tudni. Azt hiszem, itt kéne maradjak, hogy vigyázzak rád - ölelt át szorosan. Odahajoltam, és megcsókoltam.
- Engedélyezve - súgtam a fülébe - De most már aludjunk. Különben hiába lógom el a sulit.
- Rendben.
Puszit nyomott a homlokomra, aztán közelebb húzott, az arcát a nyakam gödröcskéjébe temette. Pár perc múlva már aludt is.
Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Természetesen képtelen voltam álomba merülni. Nem akartam Armint aggasztani ezzel, de korántsem vettem olyan könnyen a kapcsolatunkban beállt hirtelen, gyökeres változást mint ahogy azt állítottam. Hogy is vehettem volna? Túl sok kellemetlen gondolathoz kellett hozzászoknom. Kezdve mindjárt azzal, hogy bár még mindig nem tudom pontosan, mit érzek Armin iránt (és van egy sanda gyanúm, hogy ezzel ő is így van), úgy dobtam oda neki a szüzességemet, mintha mit sem számítana. Ráadásul már előre látom, hogy akármennyire is nem akarjuk, egy idő után definiálnunk kell a majd a kapcsolatunkat, arra az égetően kínos beszélgetésre pedig még korántsem vagyok felkészülve. Ja, és egyébként nekem van egy bátyám is, aki speciel Armin legjobb haverja, és akivel szintén kezdeni kéne valamit. Helyben vagyunk. Mi a fenét kéne csinálnom? Armin vajon tényleg olyan nyugodt és magabiztos, mint amilyenek mutatja magát? Vagy ő is szerepet játszik az én kedvemért? Beszélnünk kéne róla... de túlságosan is félek szóba hozni.
Lenéztem Armin békés, alvó arcára, és valami megmagyarázhatatlan gyöngédség fogott el. Bár még mindig kavarogtak bennem az érzések, egy dologban biztos voltam. Nem akarom őt elveszíteni.
De ehhez meg kell hogy beszéljünk néhány dolgot. Igazából nem akarok előtte titkolózni. Csak... még erőt kell gyűjtenem, hogy zökkenőmentesen menjen a dolog. Igen, ezt kell tennem. Kicsit kínos lesz, sőt, nagyon, de legalább őszinte leszek hozzá és magamhoz.
Felsóhajtottam. Akárhogy is, mindenesetre nem lesz egy kéjmámor az a beszélgetés. Egyelőre jobb nem is gondolni rá. Majd valamikor... Nem is kell, hogy most legyen. Valamikor megejtjük a dolgot.
A gondolattól is megborzongtam, szinte védekezőn fúrtam az arcom Armin mellkasába. A bőre melege,az illata és a szívdobogásának hangja megnyugtatott. Minden rendben lesz. Ő itt van velem. Együtt kitalálunk valamit.
És bár pár perccel azelőtt még egészen biztos voltam abban, hogy nem fogok tudni elaludni, lassan elszenderedtem. Gyávaság volt tőlem. Elmenekültem a valóságtól, egy olyan világba, ahol nincs más, csak Armin meg én, ahogy a takaró alatt összebújva talán ugyanarról álmodunk.
*
A második ébredésem jóval kellemesebb volt. Körülbelül reggel kilenc lehetett, amikor, magam sem tudom miért, hirtelen felpattant a szemem. Armin arca volt az első, amit megláttam (nem is csoda, hiszen csak pár centire volt az enyémtől). Vakítóan kék szeme komolyan tanulmányozott. Aztán feleszmélt, és rámmosolygott azokkal az édes gödröcskékkel. Megdörzsöltem a szemem - egy pillanatra úgy éreztem, mintha délibábot látnék.
- Szia - mormogta halkan - Ugye, nem én ébresztettelek fel?
Ezt nem tudtam biztosan, de azért megráztam a fejem.
- Akkor jó. Nem állt szándékomban. Tudsz róla, hogy milyen gyönyörű vagy, amikor alszol?
Ezen meglepődtem. Szarkazmus jeleit kezdtem keresni az arcán, de nem találtam. Komolyan gondolta. Jesszus, ki mondta nekem utoljára, hogy gyönyörű vagyok? Vagyis, várjunk! Az is ő volt. De részegek voltunk, az nem számít!
A meglepetés és a szokatlan szituáció hatására ennyit tudtam kinyögni:
- Hát, általában nem látom magamat olyankor... De megnyugtató, hogy ezek szerint nem horkolok vagy nyáladzok álmomban - tettem hozzá. Elnevette magát, és a fejét csóválva nézett rám. Céklavörös lettem.
- Jó, tudom! Nem vagyok hozzászokva a bókokhoz, ennyi.
- Akkor mostantól majd elhalmozlak velük - simogatta meg az arcom - Növelni kéne az önbizalmadat. Nevetségesen kevéssel rendelkezel, főleg, ha azt nézzük, hogy tele vagy jó tulajdonságokkal. Akarod, hogy felsoroljam őket?
Összehúzott szemmel néztem rá.
- Na ez már tényleg átkozottul fura. Mi történt veled?
- Velem? - nézett rám ártatlanul - Semmi. Csak próbálok udvarias lenni.
- Jajj, ne már! - csóváltam a fejem rosszallóan, aztán finoman kocogtatni kezdtem a fejét - Hahó, kérem vissza Armint! Tudod, azt a srácot, aki sosem finomkodott velem, csak mert lány vagyok, hanem beszólt és kiröhögött, de mindig úgy, hogy ne bántson meg. Én őt szeretném, nem Mr. Erőltetetten Tökéletes Nyálas Hősszerelmest. Meg lehetne ezt valahogy oldani?
Most ő vörösödött el, az arcát a tenyerébe temette.
- Jól van, na! Csak... én nem igazán tudtam eldönteni, hogyan viselkedjek. Attól féltem, megbántalak, ha ugyanúgy bánok veled, mint azelőtt. Ez az egész... azt hittem, tetszeni fog neked.
Elnevettem magam.
- Inkább ne csinálj ilyeneket. Totál rám ijesztettél, hogy skizofrén vagy, vagy valami hasonló.
Erre aztán még jobban elvörösödött.
- Bocsi, hülyeség volt - hadarta.
- Hé, nem gáz! Ami azt illeti, baromi aranyos - vigyorogtam, mint a vadalma. Imponálni akart nekem!
- Jó, most már be lehet szüntetni a cikizést! - ciccegett.
- Nem is cikizlek!
- Nem?
- Na jó, egy kicsit. Mindegy. Komolyra fordítva a szót, ez nagyon cuki volt, de inkább legyünk őszinték. Szerintem amúgy is túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ilyeneket el lehessen játszani.
- Igazad van - biccentett. Lehet, hogy még akart mondani valamit, de a gyomrom méltatlankodó korgása félbeszakította.
- Úgy hallom, valaki máris őszinte - nevetett - Együnk valamit!
Nem kellett kétszer mondania. Mindketten kikászálódtunk az ágyból, és gyorsan felöltöztünk: a takaró és egymás testének melege nélkül korántsem volt olyan kedvező a hőmérséklet, úgyhogy mindkettőnkre hosszúujjú és kapucnis pulcsi került. A piperecuccomból előhalásztam egy hajkefét, és a fejemen lévő madárfészket is visszaváltoztattam hajjá. Armint is megkíséreltem rávenni egy fésülködésre, de persze nem sikerült: ő letudta a higiéniát/szépségápolást azzal, hogy megmosta az arcát és kölcsönvette a bátyám dezodorját. A fürdőben gyorsan fogat mostunk (valahonnan sikerült előtúrnom egy tartalék fogkefét Arminnak) aztán, amikor mindketten elkészültünk, a konyhába indultunk lecsekkolni a lehetséges reggeli választékát. Ami meglehetősen gyér volt. Miután realizáltam, hogy sem kenyerünk, sem péksütink nincsen, a hűtő tartalmát kezdtem el vizslatni reménytelenül, de semmi reggeligyanúsat nem találtam. Armin mögém lépett, az állát a fejem búbján pihentetve lesett be a frigóba, de őt is éppúgy elkeserítette a látvány, mint engem.
- Hmmm - szólalt meg pár percnyi ácsorgás után - Mi lenne, ha elmennénk valahova enni?
- Ez egészen ragyogó ötlet - nevettem el magam.
Amolyan komótos, reggeli tempóban kezdtünk el készülődni: Armin a cipőjét kereste egy jó darabig, nekem pedig a sálam kiválasztásával akadtak problémáim. Azért olyan tíz percen belül elkészültünk, és végre valahára kiléptünk az utcára. Szerencse, mert már tényleg baromi éhes voltam.
Az időjárás kellemes meglepetéssel fogadott. Az eső elállt, és bár a járdát vizesen hagyta, ezért bőven kárpótolt a helyette nagy pelyhekben szállingózni kezdő hó. Armin mellettem lépkedett - talán a hóesést nézte, talán engem, de az biztos, hogy le sem lehetett törölni az arcáról azt a vidám mosolyt. A manósapit (természetesen) ismét elcsórtam tőle, hollófekete tincseiben hópelyhek sokasága gyülekezett. Volt köztük olyan is, amely megőrizte gyönyörű virágformáját, de mire odahajoltam, már elolvadt. Armin kinevette kissé csalódott arckifejezésem, aztán természetes mozdulattal a kezemért nyúlt, és megfogta. A bőre melege megvédett a csípős széltől, és ahogy lenéztem összefonódó ujjainkra, mosolyra húzódott a szám. Olyan kicsi volt a kezem az övéhez képest, hogy az már-már szinte nevetséges, de a látvány mégis megmelengette a szívemet.
Az út nem volt túl hosszú: egy kávézóba mentünk, nem messze Armin sulijától. Kellemes kis hely volt, ahogy beléptünk, szinte rögtön átmelegedtünk a retro hangulatot kölcsönző kályhától. Nem voltak túl sokan, de a helység megtelt a vendégek halk duruzsolásának zajával. Kiválasztottuk az egyik, meglehetősen elszeparált boxot, lepakoltunk, és elhelyezkedtünk egymással szemben. Csakhamar megjelent egy, kábé egyetemistakorú pincérnő, és felvette a rendelésünket. Mindketten brownie-t kértünk, én kapucsínóval, Armin pedig jegeskávéval.
- Hogy a fenébe tudsz ilyenkor hideget inni?- csóváltam a fejem - Nem mondta még senki, hogy torokgyulladást fogsz kapni?
- Kösz a figyelmeztetést, anyuci - vigyorgott - de nem vagyok beteges típus. Ha esetleg mégis ágynak esnék, majd te ápolgatsz - kacsintott rám.
- Csak szeretnéd! - legyintettem meg, hogy minél sürgősebben elűzzem a perverz kis otaku agyából a képet, amelyen Maid-cosplayben törölgetem a homlokát.
- Nem is sajnálnál? - vette elő a "szomorú kiskutya" ábrázatot, de nem tudott meghatni.
- Cseppet sem - nevettem.
- Na szép - csóválta a fejét, aztán közelebb hajolt - Asszem, most már kénytelen leszek bosszúból átadni neked az összes bacilusomat...
- Gusztustalan vagy - vigyorogtam és megcsókoltam.
- Ha mindig így megjutalmazol érte, sosem fogok megváltozni! - nevetett.
- Nem is kell.
A rendelésünket elég hamar, alig pár percen belül kihozták, és azonnal neki is láttunk. A kávé átlagos volt, de a brownie messze felülmúlta az elvárásaimat.
- Hmmm - néztem fel elismerően.
- Jó, mi? Én tulajdonképpen csak ezért járok ide - nevetett Armin - Ajánlani is akartam neked amikor rendeltünk, de megelőztél.
- Jó érzékem van a kajaválasztáshoz - nyeltem le a falatot - Milyen a jegeskávé?
- Finom - biccentett. A szája mellett egy kis helyen ott maradt a tejszínhab. Odanyúltam és letöröltem, mire gunyorosan rám vigyorgott.
- Ilyen egy nyálas klisét...- csóválta a fejét.
- Nem mintha bármi romantikus lett volna benne - vágtam vissza - Csak nem szerettem volna egy habos arcú félőrülttel mutatkozni nyilvános helyen.
- Áucs - fintorgott - te gonoszabb vagy, mint gondoltam!
- Nem is sejted, mennyire - vettem elő a legangyalibb mosolyom - De nem baj, elvégre "tele vagyok jó tulajdonságokkal".
Elpirult.
- Már megint kezded? Különben pedig, ki is volt az, aki tegnap szó szerint beismerte, hogy imád engem?
Most rajtam volt a vörösödés sora.
- Az csak... izé...
- Háh! Nyertem - vigyorgott diadalittasan.
- Nem nyertél - húztam össze a szemöldököm.
- De igen.
- De nem.
- De igen.
- De nem!
- De igen!
- De... Jó, ez baromi gyerekesen hangzik.
- Ugye? Szerintem is - csóválta a fejét - Gázak vagyunk.
- Ez van - röhögtem - Legalább nem hallotta senki..
- Még szerencse.
Nemsokára mindketten végeztünk, Armin leintette a pincérnőt, és kérte a számlát. Kicsit kínosan feszengtem, aztán oldalba böktem.
- Izé... Ennek semmi köze az emancipációhoz vagy a habzó szájú feministákhoz, de jobban örülnék, ha nem fizetnél nekem.
- Mi? Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Eddig is mindig külön fizettünk, ha mentünk valahova. Ha most hirtelen ez megváltozna, kicsit olyan lenne, mintha...
Mintha kifizetnél a szolgálataimért - akartam mondani, de inkább lenyeltem a mondat végét. Jól tettem, mert Armin korántsem akadt fenn annyira a témán, mint amire számítottam.
- Hát, ha annyira akarod - vonta meg a vállát, és eleget tett a kérésemnek.
Picit megkönnyebbülten léptem ki a kávézó ajtaján. Nem szúrtam el semmit, és ez szinte csodának számított. Különösen, ha azt vesszük, hogy még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy most már tényleg a legnagyobb jóindulattal sem lehet minket csak barátoknak nevezni.Azt hiszem, az egész ügy megijesztett egy kicsit. Sosem voltam jól alkalmazkodó típus.
Megszorítottam a mellettem lépkedő Armin kezét. Furcsa, de a jelenléte akkor is megnyugtatott, ha éppenséggel ő volt a bizonytalanságom oka. Ő volt az egyetlen, akire támaszkodhattam, akiből erőt meríthettem.
Felnéztem az arcára. A szürkés eget bámulta réveteg tekintettel, és hozzám hasonlóan a gondolataiba merült. Fogalmam sem volt, mi járt a fejében, de nem is kérdeztem meg. Csöndben baktattunk tovább.
Egyszer csak, ahogy befordultunk az egyik utcába, ismerős, felénk közeledő alakra lettem figyelmes. Szikár, csontos, negyvenes férfiére, aki (mint mindig) elnyűtt munkásdzsekit viselt, és arcán is ott ült szokásos, vidám, foghíjas vigyora. Ő is észrevett engem, intett, majd amint hallótávolságba értünk, általa kitalált becenevemen köszöntött.
- Kicsi lány!
- Szia, Foster - vigyorogtam.
Foster tipikusan az a könyv, amit nem érdemes a borítója alapján megítélni. Magas, sovány, bőrét barnára cserezte a nap. Egy ideje már feladta, hogy hosszú őszes loboncát megpróbálja valami copf- szerűségbe fogni, úgyhogy az csak lóg, meglehetősen ápolatlan külsőt kölcsönözve gazdájának. A fél szemét homályos, szürke hályog fedi, bár ezt általában eltakarja a vászoncsíkból rögtönzött szemkendő.
A közeli fűrésztelepen dolgozik, ott is él, egy lepukkant lakókocsiban. És bár szegény mint a templom egere, soha nem engedte, hogy bármiben támogassam. Néha néha vállal alkalmi munkákat is (ahogy ő kifejezte, mindenhez ért, de semmihez sem eléggé), a fizetésének egy részét pedig mindig gondosan félreteszi, mert a születésnapjára spórol. Azt mondta, az évnek ezt a napját legalább rendesen meg akarja ünnepelni (elvégre, pont karácsonyra esik), úgyhogy olyankor felvesz valami rendes ruhát, beül egy étterembe vacsorázni, aztán megajándékozza magát egy újabb tetoválással. Az egész karja tele van velük, de mindegyiknek jelentése van: mindig a legjobb dolgot tetováltatja magára, ami az évben történt vele.
A mi ismeretségünk körülbelül idén januárban kezdődött. Éppen az iskolából tartottam hazafelé, amikor egy csapat helyi suhanc megállított. Az egyik lefogott hátulról, a másik kettő a képembe mászott, és az értékeimet kezdte követelni. A síráshoz közel állva halásztam elő a pénztárcámat és a vadiúj mobilomat, amikor hirtelen egy mély hang zendült fel a közelből.
- Azonnal tűnjetek el, és hagyjátok békén! Nem szégyellitek magatokat, rátámadni egy ilyen kicsi lányra?
A srácok felnéztek, és amikor meglátták a felénk szaladó Fostert, ijedten elslisszoltak. Úgy tűnik, mégsem voltak olyan kemény csávók. Ami azt illeti, ha nem éppen ő mentett volna meg, valószínűleg én is megijedtem volna tőle, de ő végtelenül kedves volt hozzám, egy idegenhez. Azóta rengetegszer összefutottunk a környéken, és összebarátkoztunk. Nyáron még Aident is bemutattam neki, aki ugyan az elején meglehetősen bizalmatlan volt, de később ő is igencsak megkedvelte különös megmentőmet.
- Rég láttalak. Mi az, már megint új csávód van? - csóválta a fejét nevetve. Arminnal elvörösödtünk, de nem engedtük el egymás kezét. Ő pedig bölcsen úgy döntött, nem bolygatja tovább a dolgot.
- Mi van az Aiden-gyerekkel? Már nem láttam egy ideje.
Aúcs, megint egy kellemetlen téma. De ez esetben már nem tehettem meg szegény Fosterrel, hogy nem válaszolok.
- Síel. De vasárnap már jön vissza - azt hiszem, nem remegett a hangom, ahogy a bátyámra gondoltam. Vagy legalábbis remélem.
- És te addig egyedül vagy? Szegénykém! Szülők?
- Még Nápolyban. Apának volt egy balesete, nem tudnak hazajönni.
- Íjjj. Az szívás - vakarta a fejét - Figyelj, ha bármiben segíthetek...
- Tudom, hol talállak - vágtam a szavába mosolyogva - Köszi.
- Ugyan már - veregette meg a vállam. Armin arcán látszott, hogy nem nagyon tudja hova tenni az egész szituációt, de azért védelmezőn közelebb húzódott hozzám. Elfojtottam egy mosolyt.
- Na, de most már sietek - mondta Foster - Az öreg Hodge-al van találkozóm, meghívott egy kávéra.
- Az szuper. Jó szórakozást.
- Meglesz. Szevasz, kicsi lány. És vigyázz magadra! - mosolygott rám, és sietős léptekkel átszelte az utcát. Hamarosan eltűnt a szemem elől.
Egyedül maradtunk, kicsit kínos csend állt be. Újra elindultunk, a frissen hullott hó ropogott a talpunk alatt. Armin végül megszólalt.
- Nagyon... jófej pasas.
- Az - nyögtem kínosan. Újabb csend. Szinte a lélegzetvételünket is hallani lehetett. Szóba kéne hozzam azt a dolgot? Eddig nagyon ügyeltünk rá, hogy meg se említsük, de a Fosterrel való rövid beszélgetés felszínre hozta. Végülis elszántam magam a cselekvésre.
- Figyelj... - szólaltunk meg tökéletesen egyszerre. Kicsit összemosolyogtunk a véletlenen, aztán intettem Arminnak, hogy folytassa csak.
- Na. Szóval, asszem, nem ártana beszélnünk az Aiden-ügyről - motyogta a földet bámulva.
A szemem is könnybe lábadt, olyan hálás voltam neki, hogy kimondta helyettem. Megszorítottam a kezét és bólintottam.
- Igen, én is úgy gondoltam. Valami ötlet?
- Őszintén? Nem sok - nevetett keserűen - Fogalmam sincs, mi lenne a helyes döntés.
- Oké - fújtam ki a levegőt - Gondoljuk csak végig. Tegyük fel, hogy elmondjuk neki. Hogy a fenébe lehetne ezt jól beadagolni?
- Vegyük csak lazán - vigyorgott ironikusan - Mondjuk, odamegyek hozzá az állomáson, és csak így ezzel köszöntöm: Szia haver, milyen volt a síelés? Képzeld, amíg nem voltál itt, megdugtam a húgod. Meglepetés!
A komoly szituáció ellenére is kirobbant belőlem a nevetés, a szabad kezemmel vállon öklöztem Armint. Furcsa volt, hogy egy ilyen kínos, kerülgetett témáról is ilyen könnyedén tudunk beszélgetni. Nem mintha bántam volna.
- Na, de komolyra fordítva, ha elkezdenék ódákat zengeni a legtisztább, legártatlanabb érzelemről,akkor sem hinné el, hogy nem történt semmi, amíg tök egyedül voltál otthon. A bátyád nem hülye, ráadásul túl jól ismer engem - mondta - És amilyen durva hugica-komplexusa van, még azelőtt meggyilkolna, hogy bármit is elmagyarázhatnék.
- Ez igaz. Ráadásul, az ő hite szerint mi összvissz háromszor találkoztunk. Ha megtudná, hogy már hónapok óta, a háta mögött...- beleborzongtam a gondolatba.
- Francba, ezt el is felejtettem - húzta el a száját - Az lett volna az ötletem, hogy te beszélj vele, hátha akkor könnyebben fogadja, de ezt tényleg sehogy nem lehet kimagyarázni.
- Akkor... Tényleg nincs más megoldás? Folytatnunk kell a titkolózást? - kérdeztem fojtott hangon. Armin a járdát bámulta.
- Sajnálom. Én is utálok hazudni neki.
Egy kis ideig nyomasztó csendben bandukoltunk tovább. Nem tudtam nem kétségbeesni a dolgok ezen alakulása miatt, és Armin tanácstalansága még jobban elkeserített. Aztán egyszer csak eszembe ötlött valami.
- És mi lenne, ha...
Felkapta a fejét, a tekintetében halvány reménysugár csillant.
- Mi az?
- Nem is tudom, végül is meg lehetne oldani... Mi lenne, ha csak egy ideig titkolóznánk?
- Ezt hogy érted? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Nos, arra gondoltam, hogy az elején még titkolnánk a dolgokat, de közben folyamatosan úgy intéznék, hogy minél többet találkozzunk az ő jelenlétében. Aztán pár hónap múlva, amikor már ő is úgy tudja, hogy jól ismerjük egymást, közölnénk vele a jó hírt, de úgy mintha csak akkor jöttünk volna össze. Így nem kéne örökké hazudozni, és Aiden sem akadna ki annyira, mint az eredeti verziótól.
- Ez... tök jó ötlet! Ravasz egy nőszemély vagy, mondhatom! - nézett rám elismerően.
- Akkor, ez jó lesz? - néztem rá egy kicsit bizonytalanul.
- Persze. Az örökös titkolózásnál mindenképpen jobb - bólintott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egészen könnyűnek éreztem magam. Hát mégis sikerült megoldást találni, ráadásul maga a beszélgetés sem volt olyan kellemetlen, mint amire számítottam.
- Jól sejtem, hogy te is ezen paráztál reggel óta? - pillantott rám Armin .
- Na igen. Bár, ami azt illeti, te jobban titkoltad. Sosem tudom, mi jár a fejedben, ha folyton mosolyogsz - mondtam.
- Szerintem nem is akarod tudni - röhögött - Mindegy, a lényeg, hogy tiszta ideg voltam a dolog miatt. Ha tudnád, hogy megkönnyebbültem!
- Azt hiszem, sejtem - mosolyogtam.
Közben megérkeztünk a házunk elé, én pedig a táskámban kezdtem el turkálni a kulcscsomómat keresve. Armin türelmesen, zsebre tett kézzel várakozott.
- Amúgy - néztem fel retikülöm legsötétebb mélységeiből pár perc múlva - Nem mintha le akarnálak koptatni, de szerintem mostmár lehet, hogy nem ártana tiszteletedet tenni otthon.
- Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Vajon miért is? - forgattam a szemem - Mert minekutána gyakorlatilag egész héten nálam lógtál, tegnap leléptél otthonról az éjszaka közepén, hogy totál átlátszó indokokkal bekéredzkedj a szobámba, és...
- Igen, és? Hallgatlak - vigyorgott leplezetlenül.
Elvörösödtem, aztán, hogy zavaromat leplezzem, lábujjhegyre álltam, és meglegyintettem a tarkóját.
- Komolyan beszélek! Én elhiszem, hogy jófejek a szüleid és nem kérdezősködnek, de ezt azért mégsem csinálhatod. És gondolhatnál Alexyre is. Egyrészt, tuti hiányzol neki. Mástrészt, már így is olyan feltűnően sokat voltál távol, hogy ahogy őt ismerem, már rég sejti, hogy miben sántikálsz. Menj haza!
- Ajj már! - nyafogott - De én veled akarok lenni!
Elpirultam örömömben, hatalmas puszit nyomtam arra az imádnivalóan kisfiús ábrázatára.
- Meg fogjuk ám unni, ha folyamatosan egymás nyakán lógunk! Tényleg, menj!
- Na jó - dörmögte - De csak a te kedvedért.
- Köszönöm - mosolyogtam.
- Mikor találkozunk legközelebb? - kérdezte.
- Hát, gondolom, holnap. Kijössz elém a sulihoz? - néztem rá reménykedve.
- Ki - bólintott - De csak egy feltétellel.
- Mi az? - ráncoltam a szemöldököm.
- Vedd fel.
Beletelt pár pillanatba, mire leesett, mire gondol. Az a hülye sál/szalag/mit-tudom-én-mi, amit nálunk még ősszel, aztán valamiért spontán nekem ajándékozta. Jól elraktam valamelyik fiókom mélyére, el is felejtkeztem róla. Soha nem vettem fel, bár, kínos is lett volna, ha Aiden esetleg felismeri.
- Rendben, áll az alku - adtam be a derekam.
- Nagyszerű - mosolygott, aztán lehajolt hozzám, és gyors búcsúcsókot nyomott a számra. Intett, aztán befordult a sarkon, és eltűnt a szemem elől.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)