15.fejezet - Tisztuló kép

Ring-ring-ring!
A telefonom ébresztője otrombán, zavaró hirtelenséggel szakított ki békés álomvilágomból. Arminnal szinte tökéletes összhangban hallattunk elégedetlen morgást, majd mindketten felültünk. Reggel hat volt, és mi alig aludtunk pár órát. A telómért nyúltam, és gyorsan leállítottam a jelzést mielőtt bármelyikünk végképp agybajt kapott volna tőle, aztán szinte kérdőn Armin felé fordultam. Még alig ébredt fel, de a tekintetében riadtságot észleltem.
- Basszus, el is felejtettem, hogy neked még iskola van - húzta el a száját, és azon nyomban elkezdett kikászálódni az ágyamból. Elkaptam a karját.
- Nos, igen... - nyújtottam el a mondat első felét - De tudod... Olyan rossz idő van ma! Sötét van, hideg, és az eső is esik. Arról nem is beszélve, hogy felelni fogunk töriből, tesin pedig az ingafutást gyakoroljuk. Nekem viszont van három eredeti szülői igazolásom.
- Visszafekszünk? - nézett rám vigyorogva.
- Naná.
Visszabújtunk a takaró alá, és elhelyezkedtünk: Armin a párnámra hajtotta a fejét én pedig a vállára az enyémet. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik.
- Mi az?
- Semmi. Csak... örülök hogy rendben vagyunk.
- Miért ne lennénk? - könyököltem fel, miközben az arcát fürkésztem.
- Nos, egy kicsit féltem, hogy amikor felébredünk, te bepánikolsz, kiborulsz, és a végén kiraksz az utcára meztelenül, és többet nem is keresel. Megkönnyebbültem.
- Ilyet feltételezel rólam? - ráncoltam a szemöldököm bujkáló mosollyal - Gonosz vagy. Például, egész biztosan engedném, hogy felöltözz. Tudod, elég hideg van odakint, ráadásul a zsaruk sem örülnének egy újabb közszeméremsértőnek.
- Milyen kedves tőled - mosolygott szarkasztikusan - Na és a kiborulással mi a helyzet?
- Hmmm - tűnődtem el - Az még benne van a pakliban. De nyugi, valószínűleg úgysem rád leszek kiakadva, hanem  magamra. Az önmarcangolás a specialitásom.
- Jó tudni. Azt hiszem, itt kéne maradjak, hogy vigyázzak rád - ölelt át szorosan. Odahajoltam, és megcsókoltam.
- Engedélyezve - súgtam a fülébe - De most már aludjunk. Különben hiába lógom el a sulit.
- Rendben.
Puszit nyomott a homlokomra, aztán közelebb húzott, az arcát a nyakam gödröcskéjébe temette. Pár perc múlva már aludt is.
Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Természetesen képtelen voltam álomba merülni. Nem akartam Armint aggasztani ezzel, de korántsem vettem olyan könnyen a kapcsolatunkban beállt hirtelen, gyökeres változást mint ahogy azt állítottam. Hogy is vehettem volna? Túl sok kellemetlen gondolathoz kellett hozzászoknom. Kezdve mindjárt azzal, hogy bár még mindig nem tudom pontosan, mit érzek Armin iránt (és van egy sanda gyanúm, hogy ezzel ő is így van), úgy dobtam oda neki a szüzességemet, mintha mit sem számítana. Ráadásul már előre látom, hogy akármennyire is nem akarjuk, egy idő után definiálnunk kell a majd a kapcsolatunkat, arra az égetően kínos beszélgetésre pedig még korántsem vagyok felkészülve. Ja, és egyébként nekem van egy bátyám is, aki speciel Armin legjobb haverja, és akivel szintén kezdeni kéne valamit. Helyben vagyunk. Mi a fenét kéne csinálnom? Armin vajon tényleg olyan nyugodt és magabiztos, mint amilyenek mutatja magát? Vagy ő is szerepet játszik az én kedvemért? Beszélnünk kéne róla... de túlságosan is félek szóba hozni.
Lenéztem Armin békés, alvó arcára, és valami megmagyarázhatatlan gyöngédség fogott el. Bár még mindig kavarogtak bennem az érzések, egy dologban biztos voltam. Nem akarom őt elveszíteni.
De ehhez meg kell hogy beszéljünk néhány dolgot. Igazából nem akarok előtte titkolózni. Csak... még erőt kell gyűjtenem, hogy zökkenőmentesen menjen a dolog. Igen, ezt kell tennem. Kicsit kínos lesz, sőt, nagyon, de legalább őszinte leszek hozzá és magamhoz.
Felsóhajtottam. Akárhogy is, mindenesetre nem lesz egy kéjmámor az a beszélgetés. Egyelőre jobb nem is gondolni rá. Majd valamikor... Nem is kell, hogy most legyen. Valamikor megejtjük a dolgot.
A gondolattól is megborzongtam, szinte védekezőn fúrtam az arcom Armin mellkasába. A bőre melege,az illata és a szívdobogásának hangja megnyugtatott. Minden rendben lesz. Ő itt van velem. Együtt kitalálunk valamit.
És bár pár perccel azelőtt még egészen biztos voltam abban, hogy nem fogok tudni elaludni, lassan elszenderedtem. Gyávaság volt tőlem. Elmenekültem a valóságtól, egy olyan világba, ahol nincs más, csak Armin meg én, ahogy a takaró alatt összebújva talán ugyanarról álmodunk.

*

A második ébredésem jóval kellemesebb volt. Körülbelül reggel kilenc lehetett, amikor, magam sem tudom miért, hirtelen felpattant a szemem. Armin arca volt az első, amit megláttam (nem is csoda, hiszen csak pár centire volt az enyémtől). Vakítóan kék szeme komolyan tanulmányozott. Aztán feleszmélt, és rámmosolygott azokkal az édes gödröcskékkel. Megdörzsöltem a szemem - egy pillanatra úgy éreztem, mintha délibábot látnék.
- Szia - mormogta halkan - Ugye, nem én ébresztettelek fel?
Ezt nem tudtam biztosan, de azért megráztam a fejem.
- Akkor jó. Nem állt szándékomban. Tudsz róla, hogy milyen gyönyörű vagy, amikor alszol?
Ezen meglepődtem. Szarkazmus jeleit kezdtem keresni az arcán, de nem találtam. Komolyan gondolta. Jesszus, ki mondta nekem utoljára, hogy gyönyörű vagyok? Vagyis, várjunk! Az is ő volt. De részegek voltunk, az nem számít!
A meglepetés és a szokatlan szituáció hatására ennyit tudtam kinyögni:
- Hát, általában nem látom magamat olyankor... De megnyugtató, hogy ezek szerint nem horkolok vagy nyáladzok álmomban - tettem hozzá. Elnevette magát, és a fejét csóválva nézett rám. Céklavörös lettem.
- Jó, tudom! Nem vagyok hozzászokva a bókokhoz, ennyi.
- Akkor mostantól majd elhalmozlak velük - simogatta meg az arcom - Növelni kéne az önbizalmadat. Nevetségesen kevéssel rendelkezel, főleg, ha azt nézzük, hogy tele vagy jó tulajdonságokkal. Akarod, hogy felsoroljam őket?
Összehúzott szemmel néztem rá.
- Na ez már tényleg átkozottul fura. Mi történt veled?
- Velem? - nézett rám ártatlanul - Semmi. Csak próbálok udvarias lenni.
- Jajj, ne már! - csóváltam a fejem rosszallóan, aztán finoman kocogtatni kezdtem a fejét - Hahó, kérem vissza Armint! Tudod, azt a srácot, aki sosem finomkodott velem, csak mert lány vagyok, hanem beszólt és kiröhögött, de mindig úgy, hogy ne bántson meg. Én őt szeretném, nem Mr. Erőltetetten Tökéletes Nyálas Hősszerelmest. Meg lehetne ezt valahogy oldani?
Most ő vörösödött el, az arcát a tenyerébe temette.
- Jól van, na! Csak... én nem igazán tudtam eldönteni, hogyan viselkedjek. Attól féltem, megbántalak, ha ugyanúgy bánok veled, mint azelőtt. Ez az egész... azt hittem, tetszeni fog neked.
Elnevettem magam.
- Inkább ne csinálj ilyeneket. Totál rám ijesztettél, hogy skizofrén vagy, vagy valami hasonló.
Erre aztán még jobban elvörösödött.
- Bocsi, hülyeség volt - hadarta.
- Hé, nem gáz! Ami azt illeti, baromi aranyos - vigyorogtam, mint a vadalma. Imponálni akart nekem!
- Jó, most már be lehet szüntetni a cikizést! - ciccegett.
- Nem is cikizlek!
- Nem?
- Na jó, egy kicsit. Mindegy. Komolyra fordítva a szót, ez nagyon cuki volt, de inkább legyünk őszinték. Szerintem amúgy is túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ilyeneket el lehessen játszani.
- Igazad van - biccentett. Lehet, hogy még akart mondani valamit, de a gyomrom méltatlankodó korgása félbeszakította.
- Úgy hallom, valaki máris őszinte - nevetett - Együnk valamit!
Nem kellett kétszer mondania. Mindketten kikászálódtunk az ágyból, és gyorsan felöltöztünk: a takaró és egymás testének melege nélkül korántsem volt olyan kedvező a hőmérséklet, úgyhogy mindkettőnkre hosszúujjú és kapucnis pulcsi került. A piperecuccomból előhalásztam egy hajkefét, és a fejemen lévő madárfészket is visszaváltoztattam hajjá. Armint is megkíséreltem rávenni egy fésülködésre, de persze nem sikerült: ő letudta a higiéniát/szépségápolást azzal, hogy megmosta az arcát és kölcsönvette a bátyám dezodorját. A fürdőben gyorsan fogat mostunk (valahonnan sikerült előtúrnom egy tartalék fogkefét Arminnak) aztán, amikor mindketten elkészültünk, a konyhába indultunk lecsekkolni a lehetséges reggeli választékát. Ami meglehetősen gyér volt. Miután realizáltam, hogy sem kenyerünk, sem péksütink nincsen, a hűtő tartalmát kezdtem el vizslatni reménytelenül, de semmi reggeligyanúsat  nem találtam. Armin mögém lépett, az állát a fejem búbján pihentetve lesett be a frigóba, de őt is éppúgy elkeserítette a látvány, mint engem.
- Hmmm - szólalt meg pár percnyi ácsorgás után - Mi lenne, ha elmennénk valahova enni?
- Ez egészen ragyogó ötlet - nevettem el magam.
Amolyan komótos, reggeli tempóban kezdtünk el készülődni: Armin a cipőjét kereste egy jó darabig, nekem pedig a sálam kiválasztásával akadtak problémáim. Azért olyan tíz percen belül elkészültünk, és végre valahára kiléptünk az utcára. Szerencse, mert már tényleg baromi éhes voltam.
Az időjárás kellemes meglepetéssel fogadott. Az eső elállt, és bár a járdát vizesen hagyta, ezért bőven kárpótolt a helyette nagy pelyhekben szállingózni kezdő hó. Armin mellettem lépkedett - talán a hóesést nézte, talán engem, de az biztos, hogy le sem lehetett törölni az arcáról azt a vidám mosolyt. A manósapit (természetesen) ismét elcsórtam tőle, hollófekete tincseiben hópelyhek sokasága gyülekezett. Volt köztük olyan is, amely megőrizte gyönyörű virágformáját, de mire odahajoltam, már elolvadt. Armin kinevette kissé csalódott arckifejezésem, aztán természetes mozdulattal a kezemért nyúlt, és megfogta. A bőre melege megvédett a csípős széltől, és ahogy lenéztem összefonódó ujjainkra, mosolyra húzódott a szám. Olyan kicsi volt a kezem az övéhez képest, hogy az már-már szinte nevetséges, de a látvány mégis megmelengette a szívemet.
Az út nem volt túl hosszú: egy kávézóba mentünk, nem messze Armin sulijától. Kellemes kis hely volt, ahogy beléptünk, szinte rögtön átmelegedtünk a retro hangulatot kölcsönző kályhától. Nem voltak túl sokan, de a helység megtelt a vendégek halk duruzsolásának zajával. Kiválasztottuk az egyik, meglehetősen elszeparált boxot, lepakoltunk, és elhelyezkedtünk egymással szemben. Csakhamar megjelent egy, kábé egyetemistakorú pincérnő, és felvette a rendelésünket. Mindketten brownie-t kértünk, én kapucsínóval, Armin pedig jegeskávéval.
- Hogy a fenébe tudsz ilyenkor hideget inni?- csóváltam a fejem - Nem mondta még senki, hogy torokgyulladást fogsz kapni?
- Kösz a figyelmeztetést, anyuci - vigyorgott - de nem vagyok beteges típus. Ha esetleg mégis ágynak esnék, majd te ápolgatsz - kacsintott rám.
- Csak szeretnéd! - legyintettem meg, hogy minél sürgősebben elűzzem a perverz kis otaku agyából a képet, amelyen Maid-cosplayben törölgetem a homlokát.
- Nem is sajnálnál? - vette elő a "szomorú kiskutya" ábrázatot, de nem tudott meghatni.
- Cseppet sem - nevettem.
- Na szép - csóválta a fejét, aztán közelebb hajolt - Asszem, most már kénytelen leszek bosszúból átadni neked az összes bacilusomat...
- Gusztustalan vagy - vigyorogtam és megcsókoltam.
- Ha mindig így megjutalmazol érte, sosem fogok megváltozni! - nevetett.
- Nem is kell.

A rendelésünket elég hamar, alig pár percen belül kihozták, és azonnal neki is láttunk. A kávé átlagos volt, de a brownie messze felülmúlta az elvárásaimat.
- Hmmm - néztem fel elismerően.
- Jó, mi? Én tulajdonképpen csak ezért járok ide - nevetett Armin - Ajánlani is akartam neked amikor rendeltünk, de megelőztél.
- Jó érzékem van a kajaválasztáshoz - nyeltem le a falatot - Milyen a jegeskávé?
- Finom - biccentett. A szája mellett egy kis helyen ott maradt a tejszínhab. Odanyúltam és letöröltem, mire gunyorosan rám vigyorgott.
- Ilyen egy nyálas klisét...- csóválta a fejét.
- Nem mintha bármi romantikus lett volna benne - vágtam vissza - Csak nem szerettem volna egy habos arcú félőrülttel mutatkozni nyilvános helyen.
- Áucs - fintorgott - te gonoszabb vagy, mint gondoltam!
- Nem is sejted, mennyire - vettem elő a legangyalibb mosolyom - De nem baj, elvégre "tele vagyok jó tulajdonságokkal".
Elpirult.
- Már megint kezded? Különben pedig, ki is volt az, aki tegnap szó szerint beismerte, hogy imád engem?
Most rajtam volt a vörösödés sora.
- Az csak... izé...
- Háh! Nyertem - vigyorgott diadalittasan.
- Nem nyertél - húztam össze a szemöldököm.
- De igen.
- De nem.
- De igen.
- De nem!
- De igen!
- De... Jó, ez baromi gyerekesen hangzik.
- Ugye? Szerintem is - csóválta a fejét - Gázak vagyunk.
- Ez van - röhögtem - Legalább nem hallotta senki..
- Még szerencse.

Nemsokára mindketten végeztünk, Armin leintette a pincérnőt, és kérte a számlát. Kicsit kínosan feszengtem, aztán oldalba böktem.
- Izé... Ennek semmi köze az emancipációhoz vagy a habzó szájú feministákhoz, de jobban örülnék, ha nem fizetnél nekem.
- Mi? Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Eddig is mindig külön fizettünk, ha mentünk valahova. Ha most hirtelen ez megváltozna, kicsit olyan lenne, mintha...
Mintha kifizetnél a szolgálataimért - akartam mondani, de inkább lenyeltem a mondat végét. Jól tettem, mert Armin korántsem akadt fenn annyira a témán, mint amire számítottam.
- Hát, ha annyira akarod - vonta meg a vállát, és eleget tett a kérésemnek.

 Picit megkönnyebbülten léptem ki a kávézó ajtaján. Nem szúrtam el semmit, és ez szinte csodának számított. Különösen, ha azt vesszük, hogy még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy most már tényleg a legnagyobb jóindulattal sem lehet minket csak barátoknak nevezni.Azt hiszem, az egész ügy megijesztett egy kicsit. Sosem voltam jól alkalmazkodó típus.
Megszorítottam a mellettem lépkedő Armin kezét. Furcsa, de a jelenléte akkor is megnyugtatott, ha éppenséggel ő volt a bizonytalanságom oka. Ő volt az egyetlen, akire támaszkodhattam, akiből erőt meríthettem.
Felnéztem az arcára. A szürkés eget bámulta réveteg tekintettel, és hozzám hasonlóan a gondolataiba merült. Fogalmam sem volt, mi járt a fejében, de nem is kérdeztem meg. Csöndben baktattunk tovább.

Egyszer csak, ahogy befordultunk az egyik utcába, ismerős, felénk közeledő alakra lettem figyelmes. Szikár, csontos, negyvenes férfiére, aki (mint mindig) elnyűtt munkásdzsekit viselt, és arcán is ott ült szokásos, vidám, foghíjas vigyora. Ő is észrevett engem, intett, majd amint hallótávolságba értünk, általa kitalált becenevemen köszöntött.
- Kicsi lány!
- Szia, Foster - vigyorogtam.

Foster tipikusan az a könyv, amit nem érdemes a borítója alapján megítélni. Magas, sovány, bőrét barnára cserezte a nap. Egy ideje már feladta, hogy hosszú őszes loboncát megpróbálja valami copf- szerűségbe fogni, úgyhogy az csak lóg, meglehetősen ápolatlan külsőt kölcsönözve gazdájának. A fél szemét homályos, szürke hályog fedi, bár ezt általában eltakarja a vászoncsíkból rögtönzött szemkendő.
A közeli fűrésztelepen dolgozik, ott is él, egy lepukkant lakókocsiban. És bár szegény mint a templom egere, soha nem engedte, hogy bármiben támogassam. Néha néha vállal alkalmi munkákat is (ahogy ő kifejezte, mindenhez ért, de semmihez sem eléggé), a fizetésének egy részét pedig mindig gondosan félreteszi, mert a születésnapjára spórol. Azt mondta, az évnek ezt a napját legalább rendesen meg akarja ünnepelni (elvégre, pont karácsonyra esik), úgyhogy olyankor felvesz valami rendes ruhát, beül egy étterembe vacsorázni, aztán megajándékozza magát egy újabb tetoválással. Az egész karja tele van velük, de mindegyiknek jelentése van: mindig a legjobb dolgot tetováltatja magára, ami az évben történt vele.
A mi ismeretségünk körülbelül idén januárban kezdődött. Éppen az iskolából tartottam hazafelé, amikor egy csapat helyi suhanc megállított. Az egyik lefogott hátulról, a másik kettő a képembe mászott, és az értékeimet kezdte követelni. A síráshoz közel állva halásztam elő a pénztárcámat és a vadiúj mobilomat, amikor hirtelen egy mély hang zendült fel a közelből.
- Azonnal tűnjetek el, és hagyjátok békén! Nem szégyellitek magatokat, rátámadni egy ilyen kicsi lányra?
A srácok felnéztek, és amikor meglátták a felénk szaladó Fostert, ijedten elslisszoltak. Úgy tűnik, mégsem voltak olyan kemény csávók. Ami azt illeti, ha nem éppen ő mentett volna meg, valószínűleg én is megijedtem volna tőle, de ő végtelenül kedves volt hozzám, egy idegenhez. Azóta rengetegszer összefutottunk a környéken, és összebarátkoztunk. Nyáron még Aident is bemutattam neki, aki ugyan az elején meglehetősen bizalmatlan volt, de később ő is igencsak megkedvelte különös megmentőmet.

- Rég láttalak. Mi az, már megint új csávód van? - csóválta a fejét nevetve. Arminnal elvörösödtünk, de nem engedtük el egymás kezét. Ő pedig bölcsen úgy döntött, nem bolygatja tovább a dolgot.
- Mi van az Aiden-gyerekkel? Már nem láttam egy ideje.
Aúcs, megint egy kellemetlen téma. De ez esetben már nem tehettem meg szegény Fosterrel, hogy nem válaszolok.
- Síel. De vasárnap már jön vissza - azt hiszem, nem remegett a hangom, ahogy a bátyámra gondoltam. Vagy legalábbis remélem.
- És te addig egyedül vagy? Szegénykém! Szülők?
- Még Nápolyban. Apának volt egy balesete, nem tudnak hazajönni.
- Íjjj. Az szívás - vakarta a fejét - Figyelj, ha bármiben segíthetek...
- Tudom, hol talállak - vágtam a szavába mosolyogva - Köszi.
- Ugyan már - veregette meg a vállam. Armin arcán látszott, hogy nem nagyon tudja hova tenni az egész szituációt, de azért védelmezőn közelebb húzódott hozzám. Elfojtottam egy mosolyt.
- Na, de most már sietek - mondta Foster - Az öreg Hodge-al van találkozóm, meghívott egy kávéra.
- Az szuper. Jó szórakozást.
- Meglesz. Szevasz, kicsi lány. És vigyázz magadra! - mosolygott rám, és sietős léptekkel átszelte az utcát. Hamarosan eltűnt a szemem elől.

Egyedül maradtunk, kicsit kínos csend állt be. Újra elindultunk, a frissen hullott hó ropogott a talpunk alatt. Armin végül megszólalt.
- Nagyon... jófej pasas.
- Az - nyögtem kínosan. Újabb csend. Szinte a lélegzetvételünket is hallani lehetett. Szóba kéne hozzam azt a dolgot? Eddig nagyon ügyeltünk rá, hogy meg se említsük, de a Fosterrel való rövid beszélgetés felszínre hozta. Végülis elszántam magam a cselekvésre.
- Figyelj... - szólaltunk meg tökéletesen egyszerre. Kicsit összemosolyogtunk a véletlenen, aztán intettem Arminnak, hogy folytassa csak.
- Na. Szóval, asszem, nem ártana beszélnünk az Aiden-ügyről - motyogta a földet bámulva.
A szemem is könnybe lábadt, olyan hálás voltam neki, hogy kimondta helyettem. Megszorítottam a kezét és bólintottam.
- Igen, én is úgy gondoltam. Valami ötlet?
- Őszintén? Nem sok - nevetett keserűen - Fogalmam sincs, mi lenne a helyes döntés.
- Oké - fújtam ki a levegőt - Gondoljuk csak végig. Tegyük fel, hogy elmondjuk neki. Hogy a fenébe lehetne ezt jól beadagolni?
- Vegyük csak lazán - vigyorgott ironikusan - Mondjuk, odamegyek hozzá az állomáson, és csak így ezzel köszöntöm: Szia haver, milyen volt a síelés? Képzeld, amíg nem voltál itt, megdugtam a húgod. Meglepetés!
A komoly szituáció ellenére is kirobbant belőlem a nevetés, a szabad kezemmel vállon öklöztem Armint. Furcsa volt, hogy egy ilyen kínos, kerülgetett témáról is ilyen könnyedén tudunk beszélgetni. Nem mintha bántam volna.
- Na, de komolyra fordítva, ha elkezdenék ódákat zengeni a legtisztább, legártatlanabb érzelemről,akkor sem hinné el, hogy nem történt semmi, amíg tök egyedül voltál otthon. A bátyád nem hülye, ráadásul túl jól ismer engem - mondta - És amilyen durva hugica-komplexusa van, még azelőtt meggyilkolna, hogy bármit is elmagyarázhatnék.
- Ez igaz. Ráadásul, az ő hite szerint mi összvissz háromszor találkoztunk. Ha megtudná, hogy már hónapok óta, a háta mögött...- beleborzongtam a gondolatba.
- Francba, ezt el is felejtettem - húzta el a száját - Az lett volna az ötletem, hogy te beszélj vele, hátha akkor könnyebben fogadja, de ezt tényleg sehogy nem lehet kimagyarázni.
- Akkor... Tényleg nincs más megoldás? Folytatnunk kell a titkolózást? - kérdeztem fojtott hangon. Armin a járdát bámulta.
- Sajnálom. Én is utálok hazudni neki.
Egy kis ideig nyomasztó csendben bandukoltunk tovább. Nem tudtam nem kétségbeesni a dolgok ezen alakulása miatt, és Armin tanácstalansága még jobban elkeserített. Aztán egyszer csak eszembe ötlött valami.
- És mi lenne, ha...
Felkapta a fejét, a tekintetében halvány reménysugár csillant.
- Mi az?
- Nem is tudom, végül is meg lehetne oldani... Mi lenne, ha csak egy ideig titkolóznánk?
- Ezt hogy érted? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Nos, arra gondoltam, hogy az elején még titkolnánk a dolgokat, de közben folyamatosan úgy intéznék, hogy minél többet találkozzunk az ő jelenlétében. Aztán pár hónap múlva, amikor már ő is úgy tudja, hogy jól ismerjük egymást, közölnénk vele a jó hírt, de úgy mintha csak akkor jöttünk volna össze. Így nem kéne örökké hazudozni, és Aiden sem akadna ki annyira, mint az eredeti verziótól.
- Ez... tök jó ötlet! Ravasz egy nőszemély vagy, mondhatom! - nézett rám elismerően.
- Akkor, ez jó lesz? - néztem rá egy kicsit bizonytalanul.
- Persze. Az örökös titkolózásnál mindenképpen jobb - bólintott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egészen könnyűnek éreztem magam. Hát mégis sikerült megoldást találni, ráadásul maga a beszélgetés sem volt olyan kellemetlen, mint amire számítottam.
- Jól sejtem, hogy te is ezen paráztál reggel óta? - pillantott rám Armin .
- Na igen. Bár, ami azt illeti, te jobban titkoltad. Sosem tudom, mi jár a fejedben, ha folyton mosolyogsz - mondtam.
- Szerintem nem is akarod tudni - röhögött - Mindegy, a lényeg, hogy tiszta ideg voltam a dolog miatt. Ha tudnád, hogy megkönnyebbültem!
- Azt hiszem, sejtem - mosolyogtam.

Közben megérkeztünk a házunk elé, én pedig a táskámban kezdtem el turkálni a kulcscsomómat keresve. Armin türelmesen, zsebre tett kézzel várakozott.
- Amúgy - néztem fel retikülöm legsötétebb mélységeiből pár perc múlva - Nem mintha le akarnálak koptatni, de szerintem mostmár lehet, hogy nem ártana tiszteletedet tenni otthon.
- Miért? - nézett rám csodálkozva.
- Vajon miért is? - forgattam a szemem - Mert minekutána gyakorlatilag egész héten nálam lógtál, tegnap leléptél otthonról az éjszaka közepén, hogy totál átlátszó indokokkal bekéredzkedj a szobámba, és...
- Igen, és? Hallgatlak - vigyorgott leplezetlenül.
Elvörösödtem, aztán, hogy zavaromat leplezzem, lábujjhegyre álltam, és meglegyintettem a tarkóját.
- Komolyan beszélek! Én elhiszem, hogy jófejek a szüleid és nem kérdezősködnek, de ezt azért mégsem csinálhatod. És gondolhatnál Alexyre is. Egyrészt, tuti hiányzol neki. Mástrészt, már így is olyan feltűnően sokat voltál távol, hogy ahogy őt ismerem, már rég sejti, hogy miben sántikálsz. Menj haza!
- Ajj már! - nyafogott - De én veled akarok lenni!
Elpirultam örömömben, hatalmas puszit nyomtam arra az imádnivalóan kisfiús ábrázatára.
- Meg fogjuk ám unni, ha folyamatosan egymás nyakán lógunk! Tényleg, menj!
- Na jó - dörmögte - De csak a te kedvedért.
- Köszönöm - mosolyogtam.
- Mikor találkozunk legközelebb? - kérdezte.
- Hát, gondolom, holnap. Kijössz elém a sulihoz? - néztem rá reménykedve.
- Ki - bólintott - De csak egy feltétellel.
- Mi az? - ráncoltam a szemöldököm.
- Vedd fel.
Beletelt pár pillanatba, mire leesett, mire gondol. Az a hülye sál/szalag/mit-tudom-én-mi, amit nálunk még ősszel, aztán valamiért spontán nekem ajándékozta. Jól elraktam valamelyik fiókom mélyére, el is felejtkeztem róla. Soha nem vettem fel, bár, kínos is lett volna, ha Aiden esetleg felismeri.
- Rendben, áll az alku - adtam be a derekam.
- Nagyszerű - mosolygott, aztán lehajolt hozzám, és gyors búcsúcsókot nyomott a számra. Intett, aztán befordult a sarkon, és eltűnt a szemem elől.

14.fejezet - Valami más

- Most komolyan ember, téged nem hiányolnak otthon?
Csütörtök este volt, és Armin a hét eleje óta szinte nálam lakott. Csak aludni járt haza, és lassan a cuccait is áthozta, mondván, hogy úgyis itt fogja használni őket.
- Nem igazán - vont vállat kérdésem hallatán - A kuzinom, Nick... még pár éve megegyeztünk, hogy falazunk egymásnak ilyen helyzetekben, szóval a szüleim azt hiszik hogy vele vagyok. Meg aztán így is van elég dolguk, mert Alexy lebetegedett.
- Alexy beteg? Szegény! Mennyire súlyos?
- Nyugi, azért nem haldoklik - vigyorgott - Egész nap pizsamában van, Supernatural-t néz és unalmában ruhákat rendel a neten.
- Hmmm... és ez nem ugyanaz, amit amúgy is csinálna? - töprengtem.
- Most, hogy Viola nincs itthon? De - röhögött - Azért mégiscsak testvérek vagyunk mi ketten.
A kanapén ültünk, és a tévé képernyőjére szegeztük a tekintetünket. Nem, jelenleg nem néztünk semmit, Armin ráérősen váltogatta a csatornákat, hátha találunk valami nézhetőt. Egyszercsak megakadt a szeme, és abbahagyta a kapcsolgatást.
- Mi az? - hajoltam előre, hogy jobban lássam a filmcímet: Halálos hallgatás.
- Hallottam már róla - mondta Armin - Ugyanaz rendezte, mint a Fűrészt, és nagyon jó kritikákat kapott. Belenézünk?
- Naná - bólintottam. A cím felkeltette az érdeklődésemet, és egy jó kis horrorra soha nem mondanék nemet.
De játékbabákra nem számítottam, márpedig a horror műfaján belül ez az egyetlen dolog, ami meg tud ijeszteni.
Becsületemre szóljon, hogy végignéztem. Igazából nem volt rossz film, leszámítva, hogy kb. minden második percben ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy eltakarjam a szemem, és néha bizony sikoltozás nélkül sem bírtam ki. Armint meglehetősen szórakoztatta ezen reakcióm, így a vége felé már nem is a filmet nézte, hanem engem, és röhögött. Köszi a lelki támaszt.
- De tényleg, mi olyan baromira ijesztő azokban a babákban? - értetlenkedett jó negyed órával a film befejezése után is.
- Nem tudom! Te nem féltél? - erre csak egy amolyan "Ugyan, kérlek" pillantást kaptam válaszul, úgyhogy letettem a dologról - Mindegy. Legalább most már tudod, hogy mindenfajta horrorfilmet lehet velem nézni sikoltozásmentesen, csak a játékbabáktól óvjon meg az ég.
- Na igen - bólintott - Meglehetősen szórakoztató volt téged félni látni. Ritka pillanat.
- Miért? - néztem rá csodálkozva - Hiszen én egy csomó mindentől félek!
- Te? Semmitől - nézett rám mosolyogva.
Közelebb húzódtam hozzá, és felsorolásba kezdtem: - Félek a sötéttől, a magasságtól és a szűk helyektől, a szeretteim elvesztésétől és attól, hogy csalódást okozok másoknak vagy magamnak. Félek az elutasítástól, félek a magánytól, félek attól, hogy a körülöttem lévő biztonság csak illúzió. És, igen - mosolyodtam el - félek a játékbabáktól is. Te pedig azt mondod, rettenthetetlen vagyok?
- Az vagy - nézett a szemembe - Csak nem biztos, hogy úgy, ahogy elképzeled. Félelmek nélkül nem is ember az ember.
- Igen? Na és, te mitől félsz? - szegeztem neki a kérdést.
- Én? Én attól, hogy Alexy-ről kiderül, hogy mégis hetero, és elhalássza előlem a csajokat - nézett rám nagy komolyan.
- Hülye! - böktem oldalba.
- Most miért? - kérdezte ártatlan arccal - Tudod milyen szívás ilyen szempontból, hogyha ikertesója van az embernek? Pfff. Én kiöntöm neked a lelkem, beavatlak a titkos traumámba, erre tessék..! - csóválta a fejét rosszallóan.
- A lelked! - nevettem - Tudod, sok mindenről meg vagyok győződve veled kapcsolatban, de hogy van-e lelked, abban egyáltalán nem vagyok biztos.
- Na szép! - nézett rám tettetett sértettséggel, és felállt a kanapéról - Most el is vonulok kisírni a szemem - nevetnem kellett az alakításán.
Az ajtóban megállt és hátrapillantott: - Valami finom vacsival ki tudnál ám engesztelni!
- Szexista disznó - morogtam az orrom alatt, és nekiláttam főzőcskézni. Rántottát csináltam (nem volt hangulatom semmi nehezebbhez) és ahogy felaprítottam a hozzávalókat, a bosszúságom is alábbhagyott. Hamarosan elkészültem, de Armin még mindig nem került elő, úgyhogy miután kiraktam a tányérokat az asztalra, a keresésére indultam.
Mivel végig a nappaliban lógtunk, a ház többi része sötét volt, és meglehetősen kísérteties. Ráadásul néma csend honolt, az a vészjósló fajta, úgyhogy még az is eszembe jutott, hogy csak úgy, a magam megnyugtatására dudorászni kezdjek. Erről a szánalmas ötletről hál'istennek sikerült lebeszélnem magam, csak megszaporáztam a lépteim, és igyekeztem minél nagyobb zajt csapni. Átvágtam a folyosón, benéztem a szobámba, de Arminnak híre-hamva sem volt.
- Armin! - szólítottam fojtott hangon. Semmi válasz. Mély levegőt vettem, és éppen továbbindultam volna, amikor hátulról egy kéz nehezedett a vállamra.
Abban a pillanatban akkorát sikítottam, hogy belerengett a ház. Az ijedtségtől hátrahőköltem, a lábam megcsúszott a szőnyegen, és hatalmasat zakóztam - volna, ha valaki szerencsésen el nem kap a föld felett.  Egy másodpercig csak pislogni tudtam, aztán visszanyertem az egyensúlyom, és megkapaszkodtam az engem tartó Arminban.
- Ez necces volt - nevetett, belőlem pedig kissé megkésve, de kiszakadt a megkönnyebbülés sóhaja:
- Megijesztettél!
- Neked aztán tényleg betett az a film, mi? - nézett a szemembe. Egészen addig fel sem tűnt, milyen közel vagyunk egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy még mindig a pólójába kapaszkodtam. Ez a tény megijesztett egy kicsit, lassan hátrálni kezdtem, de ő körém fonta a karját, és magához húzott.
- Maradjunk így egy kicsit.
Nem tudom, mit tett olyan boldoggá ebben az egyszerű mondatban, és nem is számított. Hozzábújtam, az arcomat a mellkasába fúrtam, és beszívtam az illatát. A gyomrom bizsergett, a szívem majd' kiugrott a helyéről, és valószínűleg céklavörös voltam, de nem érdekelt. Boldog voltam. Armin a fülemhez hajolt, kicsit mintha habozott volna, aztán súgott valamit. Valamit, amivel  mindent tönkretett.
- Nyugi, ez csak olyan baráti dolog...
Abban a pillanatban olyan erővel löktem el magamtól, hogy majdnem hátraesett. Megrökönyödve, kissé sértetten nézett rám - Hé! Ez meg mi volt?
- Ne szórakozz velem - mondtam csendesen.
- Mi az, hogy ne szórakozzak? Én csak...
- Te csak mi? Mégis, milyen barát csinál ilyet? Tudod te egyáltalán, hogy mik a szándékaid velem kapcsolatban? Vagy direkt élvezed, hogy az orromnál fogva vezethetsz?
- Mi a fene ütött beléd? Eddig semmi bajod nem volt ezzel! Elárulnád, hogy mi rosszat csináltam?! - kiabálta dühösen.
Megtévesztettél, te rohadék, azt csináltad! Baráti?! Én nem akarom, hogy baráti legyen! - üvöltöttem volna rá legszívesebben. Várjunk csak... mi? Ez most hogy jött? Mindegy, elegem van!
- Most... menj el - mondtam végül.
Nem kellett neki kétszer mondani, kabátot és cipőt húzott, majd kiviharzott a házból. Sértett és értetlen pillantását jóval azután is magamon éreztem, hogy becsapta maga után az ajtót.
Az arcomat dörzsölve ballagtam vissza a konyhába. Közel álltam a síráshoz, dühös voltam és végtelenül zavarodott. Én magam sem értettem teljesen a kifakadásom okát, de nem bántam meg, hogy elküldtem Armint. Szükségem volt egy kis időre, hogy rendbe szedjem a gondolataim. Mivel az asztalon lévő (dupla adag) érintetlen rántotta már kihűlt, és őszintén szólva nem is volt valami nagy étvágyam hozzá, inkább csak átmentem a fürdőszobába, ledobáltam magamról a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. A csobogó víz hangja és a meleg pára megnyugtatott, de a gondolataim mégis visszakalandoztak a pár perccel ezelőtti eseményekre. Gondoljuk csak végig. Akkor lettem dühös, amikor Armin megint bevetette azt az idióta nyugi-csak-barátok-vagyunk- szövegét. Azért lettem dühös, mert én nem akarok csak a barátja lenni. Francba. Már meg is találtam a problémát. De mégis, mióta van ez így? Hogy a francba töténhetett egyáltalán? Mi is az, amit érzek? Nem értem! NEM ÉRTEM! Arrghhh, az egészről az a hülye tehet! Ami azt illeti, nem nagyon igyekezett meghúzni a határvonalat kettőnk kapcsolatában. Hát csoda, hogy összezavarodtam? Egyáltalán miért csinálta ezt? Észrevette, hogy milyen hatással van rám, és végig rajtam szórakozott? Vagy olyan hülye lenne, hogy nem veszi észre, mennyire félreérthető minden egyes szava és mozdulata? MIÉRT TÖRTÉNIK EZ VELEM?!
Hirtelen mozdulattal elzártam a vizet, és kiléptem a zuhanyfülkéből. Semmit nem old meg, ha tépelődök - gondoltam, miközben magam köré csavartam egy törölközőt - Armint valószínűleg úgysem látom egy ideig, addigra kitalálok valamit. Most peidg jobb lenne aludni. Holnap iskola.
Gyorsan fogat mostam, aztán felvettem a "pizsimet" (kinyúlt Sex Pistols póló és boxer) és ágyba bújtam. Az agyam továbbra is kattogott, így beletelt egy bő órába mire végül elaludtam.

*

Mi a? Hirtelen riadtam fel, valami különös, ismétlődő zajra. Megdermedtem, és fülelni kezdtem. Kopogás volt, valami kemény felületen... és az erkélyajtó felől jött. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit megégettek, és egy másodpercen pelül megpillantottam Armint, amint épp velem szemben állva az üveget kocogtatja. Dühösen megráztam a fejem, és a kezemmel intettem, hogy menjen el, de ő továbbra is kitartóan állt ott. Pár percig farkasszemet néztünk, aztán nagyot sóhajtottam, és kinyitottam az erkélyajtót.
- Mit keresel itt? - kérdeztem nyersen. Armin láthatólag nem fogta fel, hogy per pillanat nem igazán szívesen látott vendég a házamban: lerúgta a cipőjét, és a kabátját a székemre akasztotta. Aztán rám pillantott.
- Nos, elfelejtettem valami fontosat - mondta komoly arccal.
- A cuccaidról van szó? Hát persze, nem hiszem, hogy most egy ideig gyakran beugranál. Vidd őket. Bár, ami azt illeti, alkalmasabb időpon...
Nem tudtam befejezni, mert megcsókolt. Csak így, mintha mi sem lenne természetesebb. És én akármilyen dühös és zavarodott voltam is, automatikusan visszacsókoltam. Egyszerűen nem tehettem mást.
Így visszagondolva nem is értem, hogy csinálta. Olyan volt, mintha valami bénító idegmérget fecskendezett volna az agyamba. Minden ésszerű gondolatom elszállt, minden falam ledőlt. Nem létezett semmi más, csak ő meg én.
Beletelt néhány percbe, mire elfogyott a levegőnk, és szétváltunk. Pihegve, furcsán kótyagos fejjel néztem Arminra, mintha nem akarnám elhinni, amit az előbb csináltunk. Végül csak ennyit kérdeztem:
- Te tényleg csak ezért jöttél ide?
- Ühüm - bólintott pirulva.
- Király, akkor folytassuk! - vigyorogtam rá.
Még akkor is nevetett, amikor újra a számra tapasztotta az övét, és a derekamnál fogva magához húzott. Hozzásimultam, átöleltem a hátát. Minden egyes köztünk lévő centimétert hatalmas távolságnak éreztem, a magasságbeli különbségünk is jobban zavart, mint valaha. Valószínűleg ő is így érzett, mert a következő pillanatban hirtelen felkapott a combomnál fogva, én pedig a dereka köré kulcsoltam a lábam. Egy kis időre összemosolyogtunk a sötétben, aztán megint megcsókolt.

Az ajka lecsúszott a nyakamra, kócos tincsei csiklandozásától nevetés jött rám. Aztán, kihasználva, hogy felszabadult a szám, a fülébe suttogtam azt, ami még mindig bökte a csőrömet:
- Na és, ez is csak olyan baráti dolog?
A fejét csóválva nézett fel rám.
- Ugyan már, az csak rizsa volt. Mikor tudtam én szerinted barátként tekinteni rád?
- Hmmm - néztem rá félredöntött fejjel - Nem tudom. Mindenesetre elég meggyőző voltál - színpadiasan lebiggyesztettem a szám, de ő komolyan vette.
- Sajnálom! - nézett rám szinte kétségbeesve.
- Ugyan, már rég kiengeszteltél - mosolyogtam, és megcsókoltam. Visszacsókolt, de  valószínűleg  idő közben elkezdett fájni az engem tartó karja, mert lassan a falhoz vitt, és nekitámasztotta a hátam. Ezalatt olyan aranyosan gondterhelt volt az arca, hogy muszáj volt összepuszilnom.
- Tudtam  én, hogy imádsz engem - mormogta a nyakamba. Összekócoltam a haját, aztán fülébe súgtam:
- Így van.
Hirtelen őszinteségem még őt is meglepte egy kicsit, csodálkozva pillantott fel rám, mire hozzátettem:
- Fene abba a rossz ízlésembe, mi?
Mire észrevettem a "Na most meglakolsz"- pillantását, már az ágyon landoltam. Olyan szép ívben hajított oda, hogy a pillanat ijedtségében is kénytelen voltam elismeréssel adózni az ügyességének. Viszont mielőtt elkezdhetett volna csikizni, lerántottam magam mellé és megcsókoltam. Valószínűleg ezt elfogadta, mint bocsánatkérést, mert már nem próbált bosszút állni, sokkal inkább rám koncentrált. Megcsókolta a nyakam, a homlokom, a szám, közben a hajamba túrt, és az arcom simogatta. Az érintése helyén felforrósodott a bőröm. Egyáltalán nem voltam hozzászokva az ilyen intenzív érzésekhez. A külvilág hangjait már rég elfelejtettem, csak a saját szívem dübörgését, és a lélegzetvételünket érzékeltem. Az ajkam szinte lángolt, vadul csókoltam, miközben szorosan köréfontam a karjaim.
Nevezhetjük a pillanat hevének, vagy meggondolatlanságnak azt az érzést, ami arra sarkallt, hogy lassan lehúzzam róla a pólóját. Pedig egyszerűen csak idegesített a gondolat, hogy bármi is elválasszon minket egymástól. Egy pillanatra megdermedt, amikor megérezte, mit csinálok, aztán komolyan a szemembe nézett.
- Biztos? - kérdezte, bár az arcán nem úgy látszott, mintha vacillálna a dologgal kapcsolatban. De a kedvemért nagyon igyekezett lovagias lenni, és ez mosolyt csalt az arcomra.
- Csak gyere ide, te hülye! - nevettem.

13.fejezet - Sítábor és Minecraft

- Biztos, hogy mindent bepakoltál? - kérdeztem, sokadszor.
- Tutibiztos - felelte a bátyám. Szintén sokadszor.
Reggel hat volt, az ablakon tél lévén egy szemernyi fény sem szűrődött át. Már minden készen állt az indulásra; mindketten kabátban voltunk, és Aiden hatalmas, nehéznek tűnő sporttáskája is tartalmazott minden szükséges ruhadarabot és használati tárgyat.
- Biztos nem gáz, ha kikísérlek az állomásra?
- Miért lenne? - vonogatta a vállát - A barátaim imádnak téged. És különben is, felkeltél korábban, csak hogy segíthess.
- Csak azért, mert pontosan tudtam, hogy egyedül soha nem készülnél el - böktem oldalba - Mehetünk?
Bólintott. Az utcára kilépve mindkettőnket szinte pofánvágott a menetirányból süvítő jeges szél. Az arcom elé húztam a sálam, de az sem segített; így hát csak vacogva a zsebembe süllyesztettem a kezem, és összehúztam magam, mintha az megvédene a hidegtől. Aiden nem kommentálta az időjárást, de azt hiszem, mindent le tudtam olvasni az arcáról. Szótlanul indultunk el, lépteink kissé instabilak voltak a járdára fagyott hó miatt (fel kéne már sózni!). Szinte megkönnyebbülés volt felszállni a zsúfolt buszra: ott legalább volt egy kis fűtés, mégha minden egyes megállónál be is engedték a hideg levegőt. Körülbelül fél óra alatt értünk az állomásra. Mire leszálltunk, már valamelyest világosabb volt, de szél sajnos nem akart csillapodni.
Sokan voltak, de azért nem volt tragikus a tömeg. Az állomás a kinti félhomály ellenére fényárban úszott, és  csúcsidő lévén meglehetősen nagy volt a nyüzsgés és a zaj, szinte elvesztünk a színes kavalkádban. Pár méter után tanácstalanul megtorpantunk, én pedig Aidenhez fordultam:
- Hol is találkoztok?
A bátyám a fejét vakarta.
- Jézusom - forgattam a szemem - Legalább felírtad valahova?
- Naná. Lehet, hogy feledékeny vagyok, de tisztában vagyok ezen hiányosságommal... - elővette a telefonját, és belépett a jegyzetekhez - Ijjj - húzta el a száját.
- Éééés, nincs ott! - néztem bele a válla fölött - Gratulálok, Mr. Tisztábanvagyokahiányosságaimmal. Most mi a fenét akarsz csinálni?
Nem is igazán figyelt rám, csak bámulta a képernyőt összeráncolt homlokkal.
- Ez lehetetlen. Egész biztos, hogy felírtam magamnak - csóválta a fejét - Még arra is emlékszem, hogy Armin nyafogott, hogy nem vár meg, ha minden hülyeséget lejegyzetelek. Meg kell hogy legyen valahol!
- Nem lehet, hogy elfelejtetted elmenteni? - vetettem fel - Tudod, ha csak szimplán kilépsz, akkor elvész a minden...
- Azt én is tudom - vágott a szavamba idegesen, aztán egy percig gondolkozott.
- Nem lehet, hogy ilyen hülye voltam - nyögte ki végül - Mit csináljunk?
- Hát, egyetlen lehetőségünk maradt, miszerint körbejárjuk az egész kócerájt, és megkeressünk a többieket. De sietnünk kell, különben elmegy a vonatod.
Kénytelen-kelletlen elidultunk, bár nem haladtunk valami gyorsan, lévén hogy az előttünk araszoló, csigalassú nyugdíjasokat lehetetlen volt kikerülni.
- Jajjj már! - toporgott a bátyám türelmetlenül. Már éppen meg akarta kérni az egyik nénit, hogy legyen szíves, vánszorogjon már egy kicsit arrébb, amikor egy ismerős hangot hallottam ki a tömeg neszéből. A nevünket kiabálta.
Ösztönösen fordultam a hang irányába, és pár pillanat múlva meg is pillantottam a gazdáját. Rosalia izgatott mosollyal az arcán futott felénk, egy fekete hajú fiút rángatva maga után - kézen fogva. Mögöttük Lisander lépkedett a maga nyugodt módján, neki természetesen eszében sem volt sietni. Oldalba böktem Aident, így pár pillanat múlva ő is észrevette felénk haladó barátait.
Rosáék nem sokkal később lihegve lefékeztek előttünk, így jobban meg tudtam  szemlélni a fiút. Viktoriánus stílusú kabátot és csizmát viselt, fekete haja elég különleges fazonra volt vágatva. A Rosáét szorongató kezén fehér kesztyűt viselt, az arca pedig meglehetősen hasonlított a pár másodperccel később mögötte feltűnő Lisanderére. Itt nincs szükség kérdezősködésre: a csávó csakis Leigh lehet. Ő maga is rám pillantgatott a szeme sarkából; mintha zavarban lett volna egy kicsit, de Rosalia szerencsésen elsimította a dolgot.
- Áhh, igen, ti még nem ismeritek egymást. Zoey, ő Leigh, Lisander bátyja. Szívem, ő Zoey, Aiden húga.
Kicsit közelebb araszolt hozzám, és halkan mondta: - Nem volt alkalmam elmesélni, de képzeld, összejöttünk! Már vagy egy hete!
- Hűha - somolyogtam - Gratulálok!
- Mi az? - nézett rám rögtön gyanakodva - Nem tűnsz valami meglepettnek.
- Hááát, ami azt illeti, meséltél nekem pár dolgot még anno Halloweenkor. Nem emlékszel? Bár, akkor mintha nem lett volna ilyen fényes a helyzet...
- Ijjj - húzta el a száját - Tudhattam volna, hogy a pia túlságosan is megoldja a nyelvem. Akkoriban eléggé tele volt a fejem ezzel az egésszel. De, végülis, jól sikerült a dolog, úgyhogy már csak nevetek az aggodalmaimon - mosolygott.
Tényleg boldognak látszott, szinte sugárzott, és egy pillanatra sem engedte el Leigh kezét, aki Aidennek elegyedett beszédbe. Végül a továbbra is unottan ácsorgó Lisander nyilvánvalóan célzásnak szánt, ám finom és udvarias köhintése szakította félbe őket, jelezvén, hogy a vonat nem vár meg senkit. Bár az is lehet, hogy csak simán unta már az ácsorgást azzal a hatalmas, tömött túrahátizsákkal a hátán. Mindegy, lényeg, hogy végre valahára elindultunk, Rosáék segítségével pedig csupán pár percbe telt odaérnünk a megbeszélt helyre. Ott már az egész osztály felsorakozott; folyamatosan nézelődtek, hogy látják-e a még hiányzó társaikat. A csapattal két tanár ácsorgott egymás mellett, az izmosabbik, szőke pasas (nyilvánvalóan tesitanár) vidáman, a másik alacsony, szemüveges férfi pedig láthatóan feszengve. Pár pillanaton belül mindannyian észrevettek minket, oda-oda köszöntek, de mindenki megmaradt a saját társaságában, mint normálisan. Elég gyorsan becsatlakoztunk. Lisander az égővörös hajú, veszélyes kinézetű Castielhez lépett oda (az ő barátságuk egyike azon dolgoknak, amelyeket soha nem fogok megérteni), Rosalia Violához és a harsány Kimhez csapódott, Aiden pedig az ikrek nélkül kissé elveszettnek látszó Kentint vette célba, miközben tekintetével gondosan igyekezett elkerülni a szintén a közelben ácsorgó Christ és Irist. Úgy terveztem, hogy ott maradok vele, amíg meg nem érkezik a vonat, de az órámra nézve rájöttem, hogy jobb, ha pár percen belül elindulok a suliba. Úgyhogy elbúcsúztunk egymástól, én pedig vissza sem nézve a kijárat felé vettem az irányt. Az táskám már nálam volt, így nem kellett hazamennem, egyenesen az iskolához utaztam (ezúttal metróval, az gyorsabb volt). Fél órán belül meg is érkeztem.

*

Hét óra múlva kissé kedvetlenül vánszorogtam ki a kapun. Egyrészt, rémesen fáradt voltam, és még egy meglehetősen sikertelen röpdoga is beütött, mástrészt tudtam, hogy otthon is egész nap unatkozni fogok. Egyáltalán mi a fene lesz velem, amíg Aiden haza nem jön? Nem mintha ő gondoskodott volna rólam a szüleink távollétében (sőt, sokkal inkább fordítva történt), de azért mégis csak jelentett valami biztonságérzetet a jelenléte. Most pedig egy hétig teljesen egyedül leszek, nem lesz kivel törődjek vagy akár csak egy pár szót váltsak. Nagyot sóhajtottam, fél karral a mellettem haladó Anna vállára támaszkodtam. Ő ciccegett majd tapintatosan lerázott, miközben tűnődve meredt maga elé. Aztán egyszercsak megakadt a tekintete és oldalba bökött.
- Te, az a srác nem neked integet? - kérdezte somolyogva.
- Milyen srác? Jaj, dehogy! -  mondtam fel sem nézve. Barátnőm vállat vont, és szó nélkül lépkedtünk tovább. Aztán meghallottam a nevemet. Egy ismerős hangon.
- ZOOOEY!
- Mi a... - kaptam oda a fejem kelletlenül, és a gyanúm végképp beigazolódott. Armin ott állt a sulim előtt, és vadul hadonászott, feltehetőleg, hogy felhívja magára a figyelmemet.
- Ez meg mit keres itt? - csóváltam a fejem, félig mosolyogva, félig bosszúsan és megindultam felé. Anna kíváncsi arckifejezéssel követett.
Armin elvigyorodott, amikor meglátott (talán az arckifejezésem miatt, talán mert... ő ilyen), és üdvözlésképpen összeborzolta a hajamat. Nem, ezzel nem szerzett jó pontokat.
- Szia - kezdtem, de a hangsúlyból nyilvánvaló volt, hogy ezzel nem ért véget a mondandóm. Nagy levegőt vettem - Mit is keresel itt?
- Nos, a kedves bátyád tegnap azt mondta, nézzek néha rád, hogy jól vagy-e. Hát nem aranyos? Mindegy, a lényeg, hogy mostmár ürügyem is van, hogy egész héten a nyakadon lóghassak - láthatóan büszke volt magára.
Normális esetben elküldtem volna a fenébe. Normális esetben azt mondtam volna, hogy hagyjon békén, nincs szükségem bébiszitterre. De ez nem volt normális eset. A szememet forgattam, aztán nem tudtam megállni, szélesen elmosolyodtam.
- Te hülye! Most mondjam, hogy örülök neked? - nevettem.
- Óóó, nem kell azt mondani. Tudom, hogy imádsz engem - cukkolt.
- Csak szeretnéd! - lábujjhegyre álltam, leszedtem a fejéről a manósapit, és a fejemre húztam.
- Hééé, add vissza! - fordult felém, és bosszúból oldalba bökött. Összecsuklottam a nevetéstől, beletelt pár percbe, mire össze tudtam szedni magam (a kis szemét, hogy kihasználja hogy ilyen csikis vagyok!) Amikor felnéztem, olyan, hogy is mondjam... megenyhülten nézett rám.
- Na jó - dörmögte - Rajtad maradhat, de csak mert nagyon aranyos vagy benne.
- Köszönöm - mosolyogtam.
Ekkor barátnőm (akinek jelenlétéről tökéletesen megfeledkeztem) finoman köhintett a hátam mögött.
- Ohh - ocsúdtam fel - Most be kéne mutassalak titeket, ugye? Armin, ő a barátnőm, Anna. Anna, ő itt Armin, a... - itt kicsit megakadtam. Mim is ő tulajdonképpen? Mondanom kéne valamit... - Haverom - nyögtem ki.
- Értem - bólintott Anna - Örülök hogy megismerhetlek, Armin.
- Úgyszinén - biccentett Armin udvariasan.
Pár pillanatra kínos csend állt be. Aztán barátnőm hirtelen megszólalt:
- Nos, azt hiszem, én most megyek is.
- Oké - fújtam ki kínosan a levegőt.
- Holnap találkozunk. Sziasztok! - köszönt el, és rekordsebességgel el is húzott.
Amint hallótávolságon kívül ért, Armin méltatlankodni kezdett.
- A haverod? A haverod?!
- Most miért? Az vagy, nem?
- Na szép - csóválta a fejét tettetett sértettséggel - Hát ennyit jelentek én neked? - szipogott, erősen túljátszva a szerepét.
- Miért, szerinted mi vagy te nekem? - szegeztem neki a kérdést.
- Nem tudom! De biztos nem a béna kis haverod - úgy mondta ki a szót, mintha valami durva sértés volna. Sóhajtottam.
- Nem mondhattam, hogy a barátom vagy! Azt tuti félreértette volna, és semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Mondd, te egyáltalán nem érezted, milyen kínos volt ez az egész szituáció?
- Jóvanna! - vakarta a fejét - Valószínűleg én sem nagyon tudtam volna mit mondani. De, csak hogy tisztázzuk: nem vagyok a haverod.
- Megértettem - mosolyogtam rá - Akkor, megyünk? Hozzád vagy hozzám?
- Alexy és anyáék otthon vannak, úgyhogy hozzád - mondta - Azt pedig add ide! - levette a táskát a vállamról, és felszisszent, amikor megérezte a súlyát - Jesszus, mi a franc van ebben? Már a tizedikesek is ilyen táskával járnak...- a holmim után kaptam, de elhúzta előlem.
- Nem hagyhatom, hogy ilyesmit cipelj - nézett rá komolyan. Már majdnem meghatódtam, amikor gonosz mosollyal hozzátette: - Máskülönben sosem fogsz megnőni.
Gyomron öklöztem bosszúból, de hagytam, hogy nála maradjon. Hogy őszinte legyek, nem volt nagy kedvem cipekedni.

*

A buszozással együtt is egész hamar megérkeztünk: jó volt a forgalom, és Armin társága visszahozta az életkedvemet, úgyhogy valószínűleg a sétatempóm is gyorsabb volt, mint általában. Út közben végig beszélgettünk, a témáink folyvást változtak, így a végére már magam sem tudtam volna megmondani, hogyan jutottunk el oda, ahova. Csak annyit tudtam, hogy, mint mindig, nagyon jól éreztem magam vele. Bár, úgy sejtem, lesz még miatta egy pár kínos beszélgetésem Annával.
Amint beléptünk a házba, és lerúgtuk a cipőnket, Armin gyors léptekkel átszelte a nappalit, és levágta magát a kanapéra. Én a hűtőhöz mentem: volt sörünk behűtve, egy dobozt odadobtam neki, egy másikat kinyitottam és belekortyoltam. Valószínűleg mindkettőnknek ugyanaz járt az eszében: most, hogy Aiden egy huzamosabb ideig házon kívül lesz, nem kell visszafognunk magunkat. Bármit megehetünk vagy ihatunk a hűtőből, nézhetük sorozatot a nappaliban lévő nagyképernyős tévén, használhatjuk a bátyám konzolait, és mindezt addig tehetjük, amíg akarjuk, mert nem fog senki hazajönni este, aki előtt még mindig el kell játszanunk, hogy alig ismerjük egymást. Bűntudatot kéne éreznem amiatt, hogy örülök ennek?
Odasétáltam a kanapén fekvő Arminhoz, és megböktem, hogy másszon egy kicsit arrébb. Megtette, közben folyamatosan az ujjai közt forgatott doboz sört bámulta.
- Biztos jó ötlet ez? - nézett fel rám vakító mosollyal - Nem is olyan rég bebizonyítottuk, hogy a pia őrültségekre sarkall minket.
- Ugyan - legyintettem - ez csak sör. Különben pedig, csinálok én elég őrültséget pia nélkül is.
- Például? - mintha felkeltette volna az érdeklődését a téma.
- Páldául, már megint beengedtelek a házamba - kacsintottam.
- De hát azt nap mint nap megteszed - mondta nevetve.
- Tudom. Mondtam én, őrült vagyok - néztem rá komolyan. Összehúzta a szemét.
- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy te szívatsz engem, Csípősnyelvű kisasszony.
Már éreztem a hangjában a vészjósló élt, de nem tudtam megállni, hogy vissza ne szóljak:
- Óh, igazán?
Na erre már megelégelte a dolgot, csikizni kezdett, én pedig visítottam, egészen addig, amíg abba nem hagyta.
- Elég szánalmas, hogy csak ez az egy fegyvered van ellenem - néztem rá olyan fitymálóan, ahogy csak tudtam. Armin a vállát vonogatta:
- Az viszont mindig tökéletesen beválik.
Nem tudtam mit mondani, témát váltottam.
- Na és, mit terveztél csinálni, ha már idetoltad a képed? - böktem oldalba.
- Hmmm. Minecraft?
- Felőlem. De csak egy gépünk van.
- Nem egészen - tartotta fel az ujját. A folyton magával hurcolt oldaltáskájából előhúzott egy laptopot.
- Wow - vontam fel a szemöldököm - Készültél.
- Naná - mosolygott rám - Mi lenne, a csinálnánk egy saját világot? Dobjunk össze gyorsan egy szervert, aztán mehet az építkezés.
- Hmmm - ráncoltam a homlokom - Határozottan jó ötletnek tartom, kedves barátom. Csapjunk bele!
Az én gépemen pár perc alatt megcsináltuk a szervert. Rövid tanakodás után creative-módba tettük, mert elsősorban építeni szerettünk volna, aztán beállítottuk a világ alapvető tulajdonságait: minél változatosabbat igyekeztünk, jó sok tengerrel. Végül már csak a szerver neve maradt hátra.
- Van egy ötletem - hajolt előre Armin, és pár pillanat múlva, ahogy felegyenesedett, láthattam, mit gépelt be:   "Zoey és Armin"
Egy pillanatra egészen elérzékenyültem, de aztán úgy döntöttem, ez a nyáltenger nem illik hozzánk. Finoman arrébb toltam Armint, és javítást eszközöltem: "Zoey és NemHaver"
Armin bosszúsan csóválta a fejét a név láttán - Te sosem tanulsz, mi? Hát, legyen - odahajolt, törölt és gépelt, így a képernyőmön hamarosan ez állt: "AidenKicsiHúga és NemHaver"
- Gonosz vagy! - néztem rá szemrehányón.
- Te kezdted - vonta meg a vállát. Az a név lett végül, természetesen.
Vagy két órán keresztül építkeztünk folyamatosan, és meglehetősen eredményesen is, így a végére egy hatalmas, egész hegyoldalt elfoglaló kastélyt, és annak a víz alatti, üvegből készült mását tudhattuk magunkénak. Éppen a kettő közti átjárón dolgoztunk, amikor Armin nyafogni kezdett.
- Ajjj, elfáradtam.
- Miben? - kérdeztem nevetve - Hisz  nem is csináltunk semmit.
- Márpedig ez kemény, fizikai munka. A koncentrációtól a fejem is megfájdult - mártírkodott, és hogy szavainak nyomatékot asdjon, eldőlt oldalra. Mégpedig pont az ölembe. Ez láthatólag őt is meglepte, zavartan nézett fel rám.
- B-bocsi. Máris felülök - nyögte.
- Áhh, ne zavartasd magad - mosolyogtam, csodálkozó arckifejezésére pedig csak ennyit feleltem:
- Majd ezt is felírom a józanul elkövetett őrültségek listájára.

12.fejezet - Váratlan hír

Másnap meglehetősen korán értem haza; az utolsó óránk ugyanis elmaradt. Az utóbbi egy hónap vesszőfutása után jól jött egy kis pihenő, mégha véletlenül is jutottunk hozzá (hiányzott a biosztanár), így mindannyian végtelenül boldogan léptünk ki az iskola kapuján. Ám ahogy körülbelül egy órával a hazaérkezésem után megállapítottam, ez sem volt fenékig tejfel. Miután megebédeltem, megfelelő mennyiséget kockultam és mindent megtanultam másnapra, tanácstalanul ültem az ágyamon. Unatkoztam. Jó, nem olyan tragikus fizikaórai unalom volt, de azért elég idegölő, és kifejezetten szokatlan is. Valami furcsa oknál fogva most egyáltalán nem tűnt vonzónak a gondolat, hogy egyedül játsszak, vagy éppen animét nézzek, miközben valami rendkívül gusztustalan és hízlaló kajával tömöm magam, pedig nemrég még elképzelni sem tudtam volna a napomat enélkül. Bár, talán nem is kifejezetten ezekkel a tevékenységekkel volt bajom, hanem az egyedüllel. Társaságra vágytam. De nem Aidenére, aki szokás szerint a szobájában kockult (Khm. Testvérek vagyunk, na!), és nem is Annáéra, aki nemrég szakított Mattel, ezért minden adandó alakalommal szentbeszédet tartott nekem arról, hogy minden pasi egy szemét dög. Nem, én Armin társaságára vágytam. És akármennyire kínos is ezt így beismerni, ez az igazság. Pedig szégyelltem magam miatta. Szégyelltem magam, amiért szánalmas módon minden ötödik percben lecsekkoltam, hogy nem küldött-e valamit a Facebookon. Szégyelltem magam, amiért, csak hogy az idő teljen, elmentem bevásárolni egy kicsit, és direkt olyan chipset és üdítőt vettem, amit ő is szeret. És legfőképp azért szégyelltem magam, mert szinte vártam, hogy Aiden végre elmenjen edzeni, hogy aztán az estét vele tölthessem. Tűkön ülve vártam, hogy becsöngessen, és amikor ez végre megtörtént, olyan boldog hévvel téptem fel az ajtót, hogy magam is meglepődtem rajta. Ő ott állt, a szokásos gyunyoros vigyorával, kötött manósapkája alól kilógó kócos, fekete tincseivel, és én annyira megörültem neki, hogy majdnem a nyakába ugrottam. Hál' isten, az utolsó pillanatban sikerült visszafognom magam. Totál bizarr lett volna. Meg amúgy is, mióta vagyok én ilyen ölelgetős típus?
Gyorsan beljebb invitáltam, de ő továbbra is az ajtóban toporgott, mintha habozott volna. Végül felém fordult.
- Te, mi lenne, ha ma hozzánk mennénk? Ma senki sincs otthon.
- Felőlem - vontam meg a vállam - Úgyis meg akartam nézni a konzolaidat. De - tartottam fel az ujjam - akkor te gondoskodsz a kajáról!
- Persze - nevetett, én pedig rekordsebességgel kabátot, cipőt, sapkát és sálat vettem, aztán vele együtt kiléptem a havas utcára. Továbbra is nagyon hideg volt; meglátszott a leheletünk a levegőben, és ösztönösen felnyúltam, hogy még jobban ráhúzzam a fülemre a sapkám. Felnéztem Arminra: neki nem volt nagyon éles a hőmérsékletváltozás, hiszen szinte be sem jött a házba, de az orra kipirosodott a csípős széltől.
- Nos - szóltam hozzá - Vezess!
Mosolygott, és belém karolt. Természetes, ösztönös mozdulat volt, de egy pillanatra megdermedtem tőle. Ennek ellenére csak követtem, mintha mi sem történt volna. Ha ő nem érzi úgy, hogy bármi baj lenne ezzel, akkor miért lennék én az ünneprontó? Elmentünk a sarokig, aztán kikanyarodtunk a főutcára. Autót egyáltalán nem láttunk (amúgy sem sok jár errefelé), de még a járdán lévő vékony hóréteg is érintetlen volt. Az emberek nagy többsége úgy látszik, megijedt a hirtelen hidegfronttól, és inkább otthon maradt. Pár percig még gyalogoltunk, csupa-csupa ismerős ház éz kert között, aztán Armin hirtelen megtorpant, és az előttünk álló épületre mutatott.
- Ez az.
Csak néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy röhögjek, vagy inkább a fejemet fogjam. Armin lepillantott rám, és felvonta a szemöldökét.
- Mi az?
A fejemet csóváltam.
- Emellett a ház mellett minden egyes nap elmegyek suliba menet. Mikor is költöztetek ide?
- Augusztus végén.
- És hogy a fenébe lehetséges, hogy mi csak októberben találkoztunk?
- Hmm... jó kérdés. Bár, egyikünk sem kifejezetten extrovertált, szóval ha belegondolunk, elég kicsi volt az esélye, hogy összefussunk az utcán. Meg ha esetleg találkoztunk is, emlékeznél te egy random emberre, akivel elmentetek egyás mellett?
- Igaz - bólintottam, és a ház felé fordultam. Azért titkon örültem neki egy kicsit, hogy már eleve tudom, hol van pontosan. Ha mondjuk valami számomra idegen utcában lenne, az én tájékozódási képességemmel hetekbe telne megtanulni az utat.
Armin elfordította a kulcsot a zárban, és benyitott az előszobába. Miután levettük a cipőt és a kabátot, körülnézhettem egy kicsit. Az épület belül pont olyan letisztult és modern volt, mint kívül, a falak hófehérek, néhol vörösesbarna fa borítással, a lábunk alatt puha padlószőnyeg. Igazi álomotthon volt, de ennek ellenére nem éreztem magam feszélyezve. Ez az "én házam a tiéd is" értékrend már nem csak Armin részéről működne?
Közben ő elpakolta a cuccainkat, aztán intett, hogy kövessem. Egy meredek lépcsőn vezetett fel, amely a felső (a másiknál lényegesen kisebb) szintre vezetett. Kizárásos alapon elég jól ki lehetett találni, melyik az ő szobaajtaja: Alexyé ugyanis mindenféle ősrégi, színes matricával volt teleragasztgatva. Megmosolyogtam a dolgot, de inkább nem kommentáltam.
Szöszmötölt egy kicsit a zárral, aztán határozottan benyitott a szobájába. Az elém táruló látvány minden várakozást felülmúlt. A helység valódi kocka/gamer/otaku paradicsom volt. Hol is kezdjem? A falak játékok, sorozatok és animék posztereivel borítva. Az asztalon egy iszonyúan profi, hatalmas monitorral rendelkező számítógép. A helységben  körben sok sok polc, különböző játékokkal telepakolva. Egy kisebb emelvényen egy nagy képernyős HD tévé, hozzácsatlakoztatva vagy hatféle különböző konzol. Az asztal előtt gurulós, fekete bőrrel bevont főnöki szék. Az ablak alatt hatalmas, fehér ágy, a legvastagabb matraccal, amelyet valaha láttam.
- Wow - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Nem semmi, mi? Még itt van ez is - húzott ki egy fiókot, amely a körülbelül 10 féle kézi konzolját, és a hozzájuk való játékokat tartalmazta. Vigyorgott hüledező arckifejezésemen.
- Anyám szinte imádkozott, hogy a költözésben elvesszen belőlük valamennyi, de sajna nem jött be neki. Azt meg várhatja, hogy selejtezzek! Mind hozzám tartozik, eszemben sincs megválni tőlük. Tényleg, nem akasz leülni? - megfordította a főnöki széket, aztán bosszankodva felsóhajtott.
- Hihetetlen. Elmegyek itthonról egy pár percre, és ez a kis piszok rögtön elfoglalja a helyemet. Na, ébresztő - bökte meg a székben lévő valamit (?). Aztán felkiáltott - Héééé, a kezem nem játék! Ne harapj már! Ezio!
Na, ekkor döntöttem úgy, hogy megnézem mi is folyik itt. Megkerültem a széket, és megláttam a benne terpeszkedő tündéri kiscicát, aki meglehetősen el volt foglalva az Armin keze elleni véres hadjárattal. Amikor meglátott engem, az idegent, egy pillanatra megállt, és rámszegezte hatalmas, világoskék szemeit. Armin ezalatt kiszabadította a kezét, és fájdalmas arccal fújogatni kezdte. A cica meg csak bámult rám, mintha felmérne, aztán hirtelen kiugrott a székből, és felágaskodott a lábamra.
- Jaaaj - nevettem - Ez ezt jelenti, hogy felvehetlek? Na gyere - óvatosan megfogtam, és magamhoz öleltem. Nagyon pici volt, hosszú, selymes szőre tette ki a teste nagy részét. Amikor megvakargattam a füle tövét, vonakodva dorombolni kezdett.
- Nem is mondtad, hogy van macskátok - fordultam Arminhoz - Nagyon aranyos.
- Igen, az. Múlt hónapban kaptunk Alexyvel. Mindig is szerettünk volna egyet, de az előző lakásunk nagyon kicsi volt.
- Értem. Jól hallottam, hogy Eziónak* hívják? - kuncogtam - Miért érzem úgy, hogy nem az öcséd találta ki ezt a nevet?
- Ne is mondd! Vagy egy hétig veszekedtünk, mire eldőlt. Ő Kasmírnak akarta elnevezni - fintorgott - Egy fiú macskát! Végül piszkos módszerekhez folyamodtam, és betanítottam, úgyhogy mostmár csak erre hallgat. Alexy kénytelen volt beletörődni.
- Te kis cseles - mosolyogtam, a cicát simogatva.
- Egyébként furcsa, hogy ilyen barátságos veled. Általában félni szokott az idegenektől. Lehet, hogy a méretedből megállapította, hogy nem vagy veszélyes - cukkolt.
- Honnan veszed te azt? - néztem fel rá a legördögibb ragadozó-tekintetemmel.
- Húha, most derül ki, hogy egy yanderét** hoztam haza? - hőkölt hátra színpadiasan - Végül is, logikus, túl tökéletes lenne ez az egész, ha nem lennél pszichopata, vagy valami hasonló.
Gyomron öklöztem, mire félig nevetősen feljajdult, és összegörnyedt, úgyhogy (még jobban) össze tudtam kócolni a haját. Na ezt már nem hagyhatta megtorlás nélkül, két irányból pont ott bökött oldalba, ahol tudta, hogy csikis vagyok. Felvisítottam és összerándultam, de ő nem kegyelmezett, addig csikizett, amíg már majdnem megfulladtam a nevetéstől. Végül totál borzosan és gyűrötten ültem fel, és akkor még nem is beszéltünk a macsekról, aki szemmel láthatólag mélységesen megbotránkozott a viselkedésünkön.
- Én győztem - vigyorgott rám Armin diadalittasan.
- Csaltál - húztam össze a szememet - Különben is, úgy könnyű, ha már ismered a gyenge pontomat.
- Ez van - tárta szét a karját mosolyogva, én pedig annyiban hagytam a dolgot. Hát lehet arra haragudni, akinek ilyen gödröcskéi vannak?
- Na, nézünk valamit? - vetette fel végül - Ketyeg az óra.
- Ja, persze. Apropó, idő, anyáék két nap múlva hazajönnek. Gondolom, ez hatással lesz a találkozásainkra... kicsit le fognak rövidülni. Bocsi - néztem rá kicsit félve.
- Ugyan, nem gáz. Azt azért mégsem várhatom el, hogy mindig csak te legyél otthon. Én is csak most tudtam először ilyen alkalmat találni. De, ha már így van, ne is vesztegessük tovább az értékes időt. Mi legyen? Walking Dead, Breaking Bad... - kezdte a felsorolást, én pedig önkéntelenül elmosolyodtam. A két sorozat címe egymás mellett úgy hangzott, mint valami mondóka.
Végül a Breaking Bad mellett döntöttünk, Armin átnyomta pendrive-ra, úgyhogy nagy képernyőn néztük. Kaja is volt, ahogy azt megígérte, sőt, valahol a mélyhűtőben még dobozos fagyit is találtunk! És hát, mi egyébre vágyhatna az ember ilyenkor decemberben? Az ágyán kuporogva (Ezio is befészkelte magát mellém) néztük egyik részt a másik után, én pedig már meg sem lepődtem, amikor Armin közelebb csusszant, és fél karral átölelte a vállamat. Mindent meg lehet szokni. Nem mintha kellemetlen lenne. Körülbelül másfél órát maradtam náluk, aztán, amikor úgy ítéltem meg, hogy Aiden is nemsokára hazaér, kénytelen-kelletlen elbúcsúztam. Armin  felajánlotta ugyan, hogy elkísér, de mivel nagy lett volna a kockázata, hogy a bátyám meglátja, inkább elutasítottam.
De azért, a pár peces hazaút során komolyan elgondolkoztam ezen az egészen. Mióta titkolózom ennyire Aiden előtt? És legfőképpen, miért? A nem mindennapi, kissé bizarr szituáció lenne az oka? Vagy az, hogy nem akarom, hogy az higgye, elveszem tőle a legjobb barátját? Hirtelen eszembe jutottak Lisander szavai: "Ami nem számít, azt minek titokban tartani?" Lehet, hogy az Arminnal eltöltött esték túl sokat jelentenek nekem ahhoz, hogy Aiden miatt veszélyeztessem őket? És ha ez igaz...mégis, miféle testvér vagyok én?
Gondolatmenetemet megszakította a felismerés, hogy hazaértem. A ház világos volt: Aiden tehát megelőzött. A lehető legtermészetesebben próbáltam besétálni az előszobába, és bezárni magam mögött az ajtót. Hangtalanul akasztottam fel a kabátomat és indultam el a szobám felé. Már félúton járhattam, amikor a bátyám ajtaja kinyílt, és ő kidugta rajta kócos, szőke fejét.
- Szia, Zo! - köszöntött - Hol voltál?
- Annáéknál - hazudtam habozás és szemrebbenés nélkül. Pont ezért, neki eszébe sem jutott megkérdőjelezni a szavaimat. A lehető leggyorsabban lezártam a beszélgetést, és becsaptam magam mögött a szobaajtóm. Undorodtam magamtól.
Lehevertem az ágyamra, és a kezembe vettem a telefonomat. 4 nem fogadott hívás? Fura. Azért Aiden szólhatott volna, hogy csörgött... De ki hívhatott ennyiszer? Rányomtam az értesítésre, és elkerekedett a szemem, amikor megláttam a feladót. Anya volt az. Pedig világosan megbeszéltük, hogy a drága telefon miatt csak vészhelyzetben hívjuk egymást. Úristen, mi történhetett? Villámgyorsan beléptem a névjegyzékbe, és már majdnem rányomram anya számára, amikor újra csörgött a telefon. Ő volt az.
- Szia, anya - szóltam bele kicsit rémülten.
- Kicsim! - hallottam a hangját a készülékből - Végre el tudtalak érni!
- Mi az, mi történt? - sürgettem.
- Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Apád leesett a lépcsőn...
- Jézusom, jól van?
- Őszintén szólva, nem. Eltört a medencecsontja - nyögte ki anya.
- Jaj ne! Beszélhetek vele?
- Attól tartok, nem. Még a kórházban van, és pár napig bent is tartják, amíg meg nem bizonyosodnak, hogy nem lesz még nagyobb baj. Jaj kincsem... az a helyzet, hogy így nem tudunk hazamenni.
- Most az nem számít, az a fontos, hogy meggyógyuljon. De mégis... Mennyi időről van szó?
Anya nagyot sóhajtott, nehezére esett kimondania a következő szavakat: - Egy hónap.
- M-micsoda? De hiszen azt mondtad, hogy pár nap, és kiengedik!
- Igen, de a biztosító nem fizeti a visszautat - mondta letörten - Itt kell maradnunk, amíg meg nem gyógyul.
- De hát... Aiden elutazik a jövő héten! Mi lesz így velem? - fakadtam ki. Tudtam, hogy rettenetes dolog csak magamra gondolnom, amikor apa súlyosan megsérült, de  nem bírtam tovább.
- Nem tudom - Anya hangja sírósra változott - Ne haragudj...
- Hé, nehogy elbőgd magad nekem! - ijedtem meg - Erősnek kell lenned, és támogatnod apát. Én megleszek. Aiden sítábora csak egy hetes, nem nagy ügy. Eddig is simán megoldottam mindent. Aztán, ott vannak a barátaim is. Nem leszek egyedül - nyugtattam.
- Biztos, hogy minden oké?
- Hát persze. Majd szólj ha lesz valami újabb fejlemény.
Letettük, én meg csak ültem ott, a falat bámultam, és azon gondolkoztam, hogy miért van az, hogy minden nap többször hazudok, mint ahányszor igazat mondok.



* Ezio Auditore da Firenze: Az Assasin's Creed egyik főszereplője.
** yandere: olyan karakter, aki aranyosnak és kedvesnek tűnik ám egyszercsak kirobban belőle vérengző, pszichopata énje.

11.fejezet - Asszem, ez már visszafordíthatatlan

Az következő egy hónap elkerülhetetlenül új napirendet hozott az életembe. Nem csak az iskolai feszített tempó vagy az időjárásváltozás miatt (a napsütéses vénasszonyok nyara minden átmenet nélkül csapott át fagyos télbe), hanem azért is, mert onnantól kezdve Armin minden egyes nap "átugrott". Mondhatnám, hogy ez kényelmetlenül érintett, de az a helyzet, hogy baromira szerettem vele lógni. Ennek ellenére tettem néhány érdekes észrevételt a látogatásaival kapcsolatban.
1: Valahogy mindig akkor jött át, amikor Aiden épp a konditeremben volt.
2: Amikor együtt voltunk, szinte soha nem került szóba az iskola vagy a baráti kör, csak egymással és az aktuális játékkal/filmmel/sorozattal foglakoztunk.
3: Bár ugyanúgy másfél évvel volt idősebb nálam, mint a bátyám, ráadásul vagy egy vonalzóval magasabb (igen, a harminc centisről beszélek), mindig egyenrangúként bánt velem, így soha semmilyen szempontból nem éreztem magam kicsinek mellette.
4: Továbbra is rendszeresen tett vagy mondott olyan félreérthető dolgokat, amelyeket aztán "baráti gesztusnak" titulált, én pedig továbbra sem éreztem őket annak.
5: Senkinek sem beszélt az együtt töltött időről, és én sem éreztem úgy, hogy bárkinek tudnia kéne róla.
Ezen tények némelyike kifejezetten pozitív volt, de jó pár olyan is akadt, amelyek miatt néha akaratlanul is elfogott az aggodalom. Arminnak azonban féltem felhozni a témát: nem akartam veszélyeztetni frissen kialakult barátságunkat, ráadásul ő sem tűnt vevőnek efféle komoly beszélgetésre. Szóval, magamban tartottam az érzéseimet, bár ez egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint amilyennek elsőre hangzik. Armin társasága nyugtatóan hatott rám: a közelében felszabadult voltam, így csak este, lefekvés előtt jöttek elő a kétségeim, másnap reggelre pedig már nem is tűntek olyan vészesnek.
Az első hó december ötödikén esett le, ezzel véglegesen eltörölve az ősz csekély maradékát. Emlékszem, Arminnal éppen holtponton voltunk: mivel nem találtunk semmit, amit éppen szívesen néztük vagy játszottunk volna, végül amolyan "csináljunk már valamit" alapon elkérte a telefonomat, hogy megnézze a képeimet. Hálisten, nem kommentálta, csak hümmögött, ahogy végignézte a galériát. Végül egynél megállt, és felvont szemöldökkel, a fejét csóválva nézett rám.
- Már meg sem lepődöm, hogy te is szeretsz cosplayelni. Ezek a MondoConon készültek?
- Aham. Te is voltál már kinn?
- Persze. Várj... - a zsebében matatott majd előhúzta a saját telóját. Keresgélt rajta egy kicsit, aztán felém fordította a képernyőt. A képek nagy többségén Alexyvel és Violával volt látható, és míg ezen kettő normálisan nézett ki (már amennyire Alexy öltözködése annak számít), Armin kivétel nélkül mindegyiken cosplayt viselt, nem is akármilyet! Tökéletesen élethű, kézzel készített darabok voltak.
- Woooow! Ezeket te csináltad? - csodálkoztam.
- Áhh, nagyrészt Alexy és Viola érdeme - legyintett - Bár Rosa is besegített egy kicsit. Talán önző tőlem, de ki ne használna ki egy ilyen ügyes tesót és baráti társaságot? Amúgy is odavannak az ilyesmiért. Szerencsés vagyok.
- Igazad van. Hopp, egy Assassin! - vigyorogtam - Ez a legjobb.

- Ez is tartott a legtöbb ideig. Vagy egy év volt, mire sikerült összeszedni az anyagokat és megvarrni.
- Úgy látom, csak játékból cosplayeltél - tűnődtem - Én inkább anime karaktereket szoktam.
- Ez nem teljesen igaz - tartotta fel az ujját - Várj, megkeresem... Megvan! - nyújtotta át a készüléket.
- Ez Kirito a Sword Art Online-ból? -kérdeztem.
- Az. Le merném fogadni, hogy te is imádod azt az animét...
- Nos, éppenséggel nem ez a helyzet - vágtam a szavába.
- Miiiii? - hüledezett - Hogy lehet nem szeretni a SAO-t?
- Nem is tudom - vontam meg a vállam - Az első pár rész nagyon tetszett, de aztán egyre unalmasabb és vontatottabb lett a sztori. Végül félbehagytam.
- Méghogy unalmas...? Hihetetlen - csóválta a fejét, aztán rám nézett - Amúgy, figyelted, hogy ez volt az első alkalom, hogy valamiben nem egyezett az ízlésünk?
- Tényleg. Bár, lehet, hogy még örülnünk is kéne neki. Kell egy kis változatosság. Elvégre, elég bizarr lenne, ha mindig mindenben egyetértenénk.
- Jó, ez most így hülyén hangzik, de egyetértek veled! - nevetett.
Ásítottam. Már elég későre járt. Lehet, hogy jobb is, hogy nem találtunk semmi nézhetőt - morfondíroztam - tévézés közben könnyen bealszom. Az órára néztem, hogy pontosan tisztában legyek az idővel, és akkor láttam meg az ablakon keresztül a szemerkélő havat. A fáradtságomat mintha egy pillanat alatt elfújták volna, és boldog izgalom vette át a helyét. Az első hó az évben! Lehet, nem nagy dolog, de én minden évben várom.
- Hé - böktem oldalba Armint, ezzel feltehetőleg megakadályozva, hogy elszunyókáljon - Odanézz! Havazik!
Beigazolódott a gyanúm, miszerint Arminban hóimádó-társra akadtam. A látványtól elvigyorodott, és hozzám fordult:
- Te is arra gondolsz, amire én?
- Ahogy ismerlek, valószínűleg igen - nevettem, aztán tökéletesen egyszerre felpattantunk, otthagyva csapot-papot az előszobába futottunk és elkezdtünk öltözködni. Télikabátot vettünk, sapkával-sállal-kesztyűvel együtt, és amint elkészültünk, kiszaladtunk a hóesésbe. Az elém táruló látvány elgondolkoztatott, hogy vajon hány órája havazhatott már, mire észrevettem. A kertünk máris vagy tíz centis takaró alatt volt. Lenyúltam, és beletúrtam. Nem a legjobb minőségű, de ahhoz képest, hogy az első az évben, kifejezetten jól tapad -gondoltam. Próbaképpen gyúrtam belőle egy jó nagy hógolyót, és más lehetőség hiányában a tőlem pár méterre álldogáló, még midig a hóesést csodáló Armint céloztam meg vele. A tarkóját találtam el. A feje előrecsuklott, a szája tátva maradt a csodálkozástól, aztán villámgyorsan felém fordult. Az arcán a bosszúság helyét gonoszkás vigyor vette át.
- Háborút akarsz? - kérdezte incselkedve, én pedig  újabb hógolyóval feleltem, ami ezúttal a vállát találta el. Nem kellett neki kétszer mondani, ő is felmarkolt egy jó adagot, és elkezdett golyókat gyártani, miközben az én dobásaim elől hajolgatott el. Hamarosan elkészült, és ő is támadni kezdett, miközben rekordsebességgel gyúrta az utánpótlást. El is talált, egyszer a nyakamon és egyszer a karomon. Utóbbi azért volt szívás, mert ijedtemben elejtettem a frissen gyúrt hógolyóimat, ezért sürgősen szükségem volt egy biztonságos helyre, ahol újakat készíthetek. Persze, a helyismeret szempontjából jelentős előnyöm volt, így nem volt nehéz dolgom, amikor az egyik alkalommal, ahogy lebuktam a dobások elől, hirtelen  egyszerűen begurultam a legközelebbi bokorba. Armin nem látta a mozdulatot, így sikerült eltűnnöm a szeme elől, és meghúznom magam. A kezem a bokor alatt keresgélt, míg végül havat nem talált, amiből aztán lassan és feltűnés nélkül jó pár hógolyót meg tudtam csinálni. Mikor ezek elérték a megfelelő mennyiséget, keresni kezdtem Armint a tekintetemmel, de rájöttem, hogy miközben a golyókat gyúrtam, teljesen szem elől tévesztettem. Hol lehet? Lassan, araszolva elindultam a bokrok között, vigyázva, hogy ne csapjak nagy zajt. Elértem azt a helyet, ahonnan már a kert másik fele is láthatóvá vált, de Armint még mindig nem láttam. Ez fölöttébb gynús volt, de mielőtt jobban végiggondolhattam volna, egy kéz megragadott hátulról a kapucnimnál fogva, és jó adag havat nyomott a nyakamba. Visítottam, Armin meg röhögött, mire reflexből megpördültem, és a képébe vágtam a legnagyobb hógolyómat. Ezzel sikerült lehervasztani azt az idegesítő vigyort az arcáról, viszont újra támadásba lendült, fegyver híján a testi erejét kihasználva belelökött egy jelentősebb hókupacba. Dühösen ráztam ki a hajamból a hó- és földdarabokat, aztán ahelyett, hogy feltápászkodtam volna, elkaptam a lábát, és kirántottam alóla. Egy pillanaton belül ő is mellettem landolt a hóban és olyan meglepetten pislogott, hogy nevetni támadt kedvem.
A hidegtől és a minden másodperccel egyre jobban átázó ruháinktól eltekintve kényelmes volt a hóban. Olyannyira, hogy még percek múlva sem álltunk fel, csak feküdtünk ott, néztük, ahogy a továbbra is szállingózó hópelyhek a kabátunkon landolnak, és ahogy minden egyes kilégzésünk aprócska felhőt képez a fagyos levegőben. Kellemes volt, és nagyon békés. Végül én törtem meg a csendet, mert eszembe jutott valami, ami furcsává tette az egész szituációt.
- Amúgy... nem azt mondtad, hogy utálsz kint lenni?
Armin felém fordult, és egyszerűen válaszolt:
- Te is, nem?
- Ez igaz, de nem válasz a kérdésemre - mondtam, miközben az arcát fürkésztem. Butaság lenne, hogy az ilyen apróságokat is érteni akarom? Hogy mindenki másnál jobban akarom ismerni őt? Elpirultam saját gondolatom hatására. Mi a fene van velem?
- Nos... ha havazik, az más - mondta végül, elterelve a figyelmemet, a gondolataimról. Ízlelgettem a válaszát pár másodpercig, de még mindig találtam logikátlanságot.
- De akkor mi van a sítáborral? - kérdeztem, és rögtön meg is bántam. Tök furán hangzik, ahogy kérdezgetem  - gondolatban szinte felpofoztam magam.
- A sítábor? Hát, különbség van aközött, hogy kimész a hóba egyszer-kétszer, amikor kedved van, és aközött, hogy egy hétig folyamatosan, kötelező jelleggel kell ezt tenned. Utálom, ha bekorlátoznak.
Elgondolkoztam a válaszán. Nem csak azért, mert állati logikusnak tűnt, és utólag nem értettem, hogy hogy nem jöttem rá magamtól, hanem azért is, mert rádöbbentem, hogy hasonló helyzetben én is pontosan ugyanígy gondolkodnék. És ez ijesztő volt. De nem tettem szóvá a dolgot, mert nem akartam, hogy ő is ilyesmiken gondolkozzon.
Pár másodperc múlva éles fájdalom nyilallt az eddig a hidegtől csak elgémberedett kezembe. Lehúztam róla a vizes kesztyűt (hamarabb is eszembe juthatott  volna!), és vizsgálgatni kezdtem fagyott ujjaimat. Igazság szerint baromira fáztam, de erre csak  ekkor jöttem rá. A kezem vörös volt és jéghideg, a lehelletemmel próbáltam egy kicsit felmelegíteni, nem  sok sikerrel. Ügyködésemre Armin is odafordult.
- Fázol? - kérdezte, én pedig bólintottam. Erre egyszerűen a kezemért nyúlt, és rákulcsolta az ujjait az enyémekre. A bőre pont olyan jeges volt, mint az enyém, de az érintésétől mintha minden porcikám felforrósodott volna. Az én aprócska kezem szinte elveszett az övében, hosszú ujjai a kézfejemet simogatták. Mondani akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam a szemébe, mintha azt várnám, hogy ő szólaljon meg először. És igen, tétovázva szóra nyitotta a száját, ám ekkor ismerős trappolás hangja ütötte meg a fülemet. Az utcáról jött.
Megrémültem, a kerítéshez kúsztam, és kikukkantottam. Jól sejtettem: Aiden Vans  bakancsa megállás nélkül haladt el mellettünk. Arminra pillantottam, aki még mindig értetlenül nézett rám. AIDEN- tátogtam, mire ijedt arccal bólintott. Megvártam, amíg a bátyám befordult a sarkon a házunk bejárata felé, aztán felpattantam, Armint is talpra rántva.
- Mit csináljunk? - súgta kétségbeesetten. Nem válaszoltam csak magammal húztam. Ekkor jöttem rá, hogy végig fogtuk egymás kezét. A kert végébe vittem, át a bokrokon, majd megálltam az évek óta nem használt kiskapunál. Elhúztam a rozsdás reteszt, és megnyitottam a kijáratot.
- Futás! - mosolyogtam Arminra. Egy kicsit tétovázott, aztán elengedte a kezem, és kisurrant. Egészen addig néztem utána, amíg teljesen eltűnt a szemem elől.

10.fejezet - Barátok

Másnap az iskolai napom nagyrészt eseménytelenül telt, a szünetek szokatlanul csendesek voltak. Normális esetben, mint minden hosszabb vagy rövidebb tanítás nélküli időszak után, mindenki a vele történtekről sztorizgatott volna, de ez az egy nap, ami a többségnek családi temetőlátogatással telt, úgy látszik, nem volt elég eseménydús ahhoz, hogy említésre méltó legyen. Legalábbis a többieknek. Én elég izgalmas napot tudhattam magam mögött, de persze eszemben sem volt ezt kifecsegni. Még Annának sem mondtam semmit, pedig a hasonló ügyekben ő a legnagyobb bizalmasom. Nem... egyszerűen meg akartam tartani magamnak. Meg aztán, amilyen rózsaszín Anna fantáziája, biztos kitalálná, hogy tetszik nekem Armin. Nincs kedvem ilyen badarságokat hallgatni.
A tanárok azonban, ahogy egyre közeledtek a félévzáró szintfelmérők, egyre jobban bekeményítettek. A matektanár például olyan sebességgel oldotta meg a táblán az egyenleteket, hogy csak a fejemet kapkodtam, próbáltam együtt haladni vele, de egyszerűen képtelenség volt. Törin sem volt kegyelem: az egyébként vidám, aranyos osztályfőnökünk most zord arccal végig diktált, de annyit, hogyha megtartjuk ezt a tempót, az osztály nagy része záros határidőn belül komoly ínhüvely-gyulladásra számíthat. Nem csoda tehát, hogy nap végére totálisan lefáradtam:  még a kicsöngetésre is alig-alig reagáltam, aztán lassan és kifejezéstelen arccal, akár egy zombi, feltápászkodtam, a hátamra vettem a táskám, és kiballagtam a teremből, majd az épületből.
Aznap ismét úgy adódott, hogy nem volt kivel hazamennem, de ezt egy kicsit sem bántam. Valószínűleg amúgy sem tudtam volna kinyögni egy értelmes szót sem ilyen állapotban. Csendben utaztam haza; a busz is jó gyors volt, úgyhogy elég kedvezőek voltak a körülmények. Amint megérkeztem, egyszerűen  ledobtam a táskám és a dzsekim a sarokba, és úgy ahogy voltam, befeküdtem vetetlen ágyamba. Pár perc múlva már hortyogtam is.

*

Sírás. Elfojtott, keserű zokogás hangja - fájdalmasan ismerős, én pedig ösztönösen reagálok rá.
- Bátyus...? - a hangom vékony és gyerekes, elmosódott, mintha csak felvételről hallanám. A bátyám nem válaszol, ennek ellenére rájövök, hol bújkál. Azonnal benyitok a helységbe - a sulink régi és alig-alig használt takarítószertárába - és megpillantom. A sarokban kuporog, az arcát a kezébe temeti. Egészen aprónak és gyámoltalannak tűnik.
- Hagyj békén - motyogja elutasítóan minden bevezető nélkül - Nincs szükségem rád.
- Már megint Tucker meg a bandája, nem igaz? - kérdezem, mintha az előbbit meg sem hallottam volna.
- Semmi közöd hozzá! - bizonyára élesnek szánja ezt a mondatot, de inkább sírósra sikeredik. Dühösen néz fel rám, mintha csak én tehetnék az egészről, könnyei végigcsorognak dacos gyerekarcán. - Csak... hagyjál.
- De látom hogy szomorú vagy. Miért nem mondod el?
- Mert mégis, mit tudsz te csinálni? Lány vagy, ráadásul kisebb is nálam. Csak rontani tudsz a helyzeten. Ha meglátnak veled, csak még jobban csúfolnak majd. Menj el!
Megfordulok, és szótlanul elhagyom a szertárat.
Aztán hirtelen vált a kép.
Az ebédlőasztalnál ülök, éppen a desszertnél (eperfagyi) tartok. Aiden velem szemben  ül, szigorúan az asztallapot bámulja, miközben komoly arccal rág. Valami mintha nem stimmelne vele... Nem a komoly, gondterhelt arckifejezés - ő már csak ilyen - és nem is a szótlansága, hanem...
- Mi történt a kezeddel? - szegezem neki a kérdést hirtelen. Ez láthatóan meglepi, még a falat is kiesik a szájából.
- Mi...?
- Láthatóan rosszkedvű vagy, fejben máshol jársz. A mozgásod furcsán óvatos, ráadásul jobb kézzel eszel. Pontosan tudom, hogy balkezes vagy, Aiden. Mi történt?
Az arcán különböző érzelmek elegye játszik furcsa játékot. Elismerés. Szomorúság. Bosszúság. Harag. Aztán megint felölti komoly maszkját, és csak ennyit válaszol kifejezéstelen arccal:
- Semmi.
Nemtörődöm viselkedése felbosszant, de az aggodalom érzése még mindig erősebb. Felpattanok a székemről, és előtte termek, majd az asztal alá nyúlva megragadom a bal kezét. Feljajdul és elkapja onnan, de azt ennyi idő alatt is meg tudom állapítani, hogy a középső ujja feldagadt és belilult.
- Ijj - húzom el a szám. A bátyámra nézek - Nem fogod elmondani, mi történt vele, ugye?
Semmi reakció. Sóhajtok, és elvonulok a fürdőszobába kötszert keresni. Mire visszaérek, Aiden már egy kis kék jeges zacskót szorít a sérült ujjhoz. A tekintetében egyértelmű üzenet: Tessék, most elégedett vagy?
A kezéért nyúlok, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy bekötözzem, de elkapja, és kiveszi a kezemből a kötszert.
- Elintézem egyedül is. Menj.
Újabb váltás.
A szobámban ülök, a kezemben egy régi fajta játékkonzol. Már estefelé jár az idő, kint sötét van, és pizsamát viselek. A hajam furcsán rövidnek tűnik - a vállamig ér, és a színe is világosabb. Kikapcsolom a játékot (úgysem ment soha a tetris) és feltápászkodom. Az ajtón keresztül ugyanis kiabálás hangja szűrődik be.
- Egyébként is, mik ezek a jegyek már megint?
- Nem tehetek róla, a tanár pikkel rám! Elég volt egyszer nem figyelnem, és...
- Három egyest ezzel nem tudsz kimagyarázni! Mi van a nyelvtannal? Az a tanár is pikkel rád?!
- Az mindenkinek rossz lett!
- Engem nem érdekelnek a többiek!
- De...
- Semmi de! Elegem van belőled, a lustaságodból, és abból, hogy szégyenkeznem kell miattad! Végy példát a húgodról!
Hangos dörrenéssel becsapódik a mellettem lévő szoba ajtaja. Próbálok nem törődni vele - elvégre, egyetlen ember van jelen pillanatban, akit Aiden még anyánál is jobban gyűlöl. És az én vagyok. Így hát megkísérelem mással elfoglalni magam, de hamar feladom. A bátyám szomorúsága, mint valami mérgező gáz, átszivárog a falon és gyökeret ereszt bennem. Nem, ezt nem hagyhatom. Felállok, és a teraszra vezető ajtón keresztül kilépek a szobámból. Hideg van és sötét - sietve vágok át a bátyámmal közös kis területen, amíg el nem érem az ő ajtaját. Ezt biztos nem zárta magára.
Aiden az ágyán ül, a szája remeg, az arca bánatról és csalódottságról, míg a szeme féktelen dühről árulkodik. Az ajtó nyikordulására azonnal felém fordul, az arca eltorzul.
- Mit akarsz itt? Menj vissza anyucihoz, úgyis te vagy a kis kedvence!
- Nem - mondom végtelenül nyugodtan.
- Mi az, hogy nem? Takarodj innen! Látni sem akarlak!
Egyszerűen nem bírom tovább türtőztetni magam. Szóra nyitom a szám, de helyette  üvöltés szakad ki belőlem.
- A FENÉBE IS, HAGYD MÁR ABBA! - kiabálom dühösen, még sokkal dühösebben, mint Aiden - MIÉRT AKAROD FOLYTON ELLÖKNI MAGADTÓL AZ EGYETLEN EMBERT, AKIT ÉRDEKEL, MI VAN VELED?!
A bátyám döbbenten bámul rám, én pedig kifakadok, csak mondom és mondom, miközben az arcomon lassan folyni kezdenek a könnyek.
- Miért? Miért nem bízol bennem? Miért nem hagyod soha, hogy segítsek? Miért választod inkább a magányt helyettem? Miért zárkózol be? Miért gyűlölsz olyan dolgok miatt, amelyekről nem tehetek?
Csend. Aztán egyszer csak válaszol nekem, olyan halkan, mintha csak a szél susogna:
- Mert ennek nem így kell lennie.
Felnézek rá, ő pedig folytatja.
- Te vagy az én kishúgom, nem pedig fordítva. Nekem kellene megvédeni téged. De te... neked soha sem volt szükséged rám. Ha segítenél rajtam, akkor... azt már nem bírná el az önbecsülésem. Pláne, hogy amúgy is mindenben jobb vagy nálam.
- Segíteni akarsz nekem? - nézek fel.
- Igen.
- Akkor hagyd, hogy néha én legyek a nagy - Aidenre pillantok, az arca furcsán kifejezéstelen. Ám azért folytatom: - Nem biztos, hogy fogok tudni segíteni neked. De ha meg akarsz védeni, könyörgöm, ne kényszeríts többet arra, hogy csak ácsorogjak tehetetlenül a fal másik oldalán, miközben te szenvedsz. Legalább mondd el, mi történt! Én támogatlak majd, ahogy csak az erőmből telik.
- Miért tennéd ezt értem?
- Mert a testvérem vagy, és szükségem van rád. Itt az ideje, hogy beismerd: neked is szükséged van rám.

*

Felriadtam, csodálkozva néztem körül a szobámban. Egy álom... valódi emlékekből? Furcsa. Nem hinném, hogy valaha is előfordult volna velem ilyesmi. Olyan élénk volt, és valóságos... Na mindegy. Felültem, és azonnal észrevettem a rámterített pokrócot. Kibújtam alóla, talpra álltam és kisétáltam a szobámból. Valaki a bejárati ajtónál szöszmötölt.
- Aiden?
A bátyám kikukkantott a fal mögül. Melegítőt viselt, a vállán a sporttáskája.
- Zo! Ugye, nem rám ébredtél fel?
- Dehogy. Köszi a pokrócot. Izé... a konditerembe mész?
- Aha - bólintott. Az esténkénti konditerem nála bevett szokás volt, csak akkor kezdte hanyagolni a dolgot, amikor összejöttek Irisszel. És most... hát, sajnos megint volt rá ideje.
- Mikor jössz? - köszörültem meg a torkom.
- Olyan fél kilenc körül.
- Rendben. Akkor... vigyázz magadra!
Kisétált az ajtón, én pedig egyedül maradtam. Mit csináljak most? Olyan friss és energikus voltam a délutáni szunya miatt, hogy muszáj volt valamivel lekötnöm magam. Tévéznem kéne? Vagy játszanom?
A hirtelen megszólaló csengő megszakította a gondolatmenetemet.
- Huh? Aiden, itt hagytál valamit? - indultam vissza az ajtóhoz komótosan. Elfordítottam a kulcsot, de a kilincset már valaki más nyomta le helyettem. És nem, nem Aiden volt az. Az ajtóban a vigyorgó Armin állt.
- Mi a...?
- Szia! - köszöntött töretlen jókedvvel, miközben határozottan benyomult az előszobába, és elkezdte levenni a cipőjét.
- Izé... Aiden nincs itthon - jegyeztem meg tétova hangon.
- Ó, valóban? Nos, jelen pillanatban ez mindegy. Én hozzád jöttem.
- Hozzám? És, miért is?
- Mintha nem tudnád! - nézett fel rám enyhén sértetten - Hiszen tegnap megbeszéltük!
- Mit? - kérdeztem továbbra is értetlenül.
- Hát hogy barátok leszünk. A barátok pedig átjárnak egymáshoz.
Hirtelen túl sok mindent akartam mondani, aminek csak egy hosszú csend lett az eredménye. Végül ezt sikerült kinyögnöm:
- De te a bátyám barátja vagy.
- És? Attól miért ne lehetnék a tiéd is?
- Mert... mert ez így bizarr! Egyáltalán, milyen barát az, aki csak úgy besétál a másikhoz vacsoraidőben?
- Ne tereld a témát! Egyébként pedig, mi ez a bizarr-dolog? Megígérted!
- Nem ígértem semmit!
- Jó, nem ígérted meg, de határozottan beleegyeztél!
- De az csak...
- De az csak mi? Áhh, értem, elég megölelgetnem téged, és máris mindenbe beleegyezel?
- Pofa be! - kiáltottam égő arccal - Egyáltalán, mit akarsz itt?
- Hát játszani!
- He?
- Olyan jót COD-oztunk a múltkor. Kíváncsi vagyok, másban is ilyen jó vagy-e. Az meg a másik, hogy Aiden nem ellenfél nekem, Alexyt meg nem érdekli az ilyesmi. Így kivel mással játszhaték?
Felsóhajtottam. Ügyes a fiú, elég jól adagolja a hízelgést.
- Na jó. Gyere be.
Nem kellett neki kétszer mondani: magabiztosan betrappolt a nappaliba, és levágta magát a kanapéra.
- Mit akarsz játszani, és min? - szegeztem neki a kérdést, miközben lehuppantam mellé.
- Hmm - tűnődött - Ilyen nagy a választék?
- Hát, van Xboxunk, PS-ünk és Wii-nk, plusz a PC.
Füttyentett, aztán rövid gondolkodás után közölte: - Akkor most legyen a PS.
Felálltam, és intettem neki, hogy kövessen. Az én szobámba mentünk, és ez a gondolat valamiért zavart egy kicsit. De, mint mindig, elhessegettem az ilyesfajta fura érzéseket, és határozottan beinvitáltam Armint, aki természetesen totál otthon érezte magát. Amíg én a tévét (és a PlayStation-t) állítgattam, ő teljes lelki nyugalommal eldobta magát az ágyamon.
- Na jó, itt vannak a játékok. Válassz - szóltam neki, mire felpattant, és megszemlélte a tekintélyes készletet. Aztán egyszercsak felcsillant a szeme.
- Ez a Soul Sacrifice!
- Ismered?
- Naná, a kedvencem! Hihetetlen hogy te is szereted. Még olyan emberrel sem találkoztam, aki egyáltalán ismerte volna. Szívesen megnézném, hogyan játszol!
- Akkor legyen ez? - kérdeztem, mire bólintott.
Betettem a játékot, és elkezdtük.

*

Olyan fél óra múlva Armin döbbenten tette le a kontrollert.
- Ember - fordult hozzám - te brutális vagy, a szó lehető legjobb értelmében.
Zavartan mosolyogtam - Ugyan, azért annyira nem nagy szám...
- Viccelsz?! Eszméletlen király volt! Abban a sivatagos részben én mindig épp hogy csak győzni tudtam, erre te ronggyá vered a fickót!
Megvakartam a tarkóm, nem igazán tudtam mit mondani a dologra, így hát témát váltottam.
- Amúgy, a ti gyűjteményetek is hasonló nagyságú? Úgy értem, játékok, konzolok...
- Nos, az én alapelvem, hogy semmit sem szabad kidobni, hátha még jó lesz valamikor... - kezdett bele, én pedig kezdtem érteni a helyzetet.
- Mind megvan, ugye? - kérdeztem kissé félve - Kézi- és tévére csatlakoztatható konzolok mindenféle márkában...
- A leggagyibb, legrégebbi prototípusoktól egészen a legújabbakig - bólintott.
- És az összeshez legalább ötféle játék. Úristen, ember, ez nem semmi. Hogy fér az el? Pláne, ha a PC játékokat is beleszámítjuk...
- Á, azokat nagyrészt kalózkodom - legyintett, mire elnevettem magam - Egyébként, sehogy. Anyám már évek óta könyörög, hogy tartsunk egy kis selejtezést, de egyszerűen nem bírok megválni tőlük. Az egész szobám tele van.
- Nos, ezt a fantasztikus gyűjteményt látnom kell egyszer - mosolyogtam rá.
- Hohó, ügyes, már meg is hívattad magad - vigyorgott, mire rácsaptam a fejére a Soul Sacrifice dobozával.
- Na jó, akkor... most mit csináljunk? - kérdeztem, mire az a feszültség, ami a játék közben szinte teljesen megszűnt, újra eluralkodott köztünk. Armin amolyan bosszús-nevetős pillantást vetett rám.
- Mi van? - kérdeztem enyhén sértetten.
- Semmi, csak... Hova tűnt a spontaneitás? - nevetett.
- Óóó, spontaneitást akarsz? - néztem rá szúrósan, majd benyomtam a tévét, és kapcsolgatni kezdtem.
- Mit csinálsz?
- Tévét nézek. Ha nem tetszik, beállíthatsz máshoz is tök spontán - feleltem csípősen, de valójában én is viccesnek tartottam a helyzetet. Armin úgy tűnt, szintén, mert a fejét fogva röhögött, remélem, nem azon, ahogy éppen barátságtalan próbáltam lenni. Közben megakadt a szemem valamin, úgyhogy abbahagytam a kapcsolgatást. Armin is észrevette, odapillantott a vállam fölött, és egyszercsak elképedt, hitetlenkedő arckifejezést öltött fel.
- Mi az? - böktem oldalba.
- Fuhhh - fújta ki a levegőt. - Nem vagyok híve a nagy szavaknak, de ez már kezd kísértetiesen sorsszerűvé válni.
Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Te is Walking Dead-fan vagy?
- Hatalmas. Bár, én a neten nézem. Majdnem minden héten töltenek fel új részt!
- Hűha. Most mondjam, hogy én is pontosan így vagyok a dologgal? Mindegy, ezek után már kénytelenek leszünk maratont tartani! - jelentettem ki színpadias mozdulattal. Egyetértett. A tévében csak három részt adtak le egyhuzamban, de ez nem gátolt meg minket, áttértünk a gépemre. Csak ültünk az ágyamon, megosztozva egy adag chipsen, és közösen néztük a kedvenc sorozatunkat. Amennyire irreálisnak tűnt volna ez pár órával azelőtt, annyira éreztem most magától értetődőnek és természetesnek. A közösen eltöltött percek érezhetően csökkentették a kettőnk közti feszültséget és távolságot. Minden egyes kínos, félreérthető helyzet ellenére, amibe vele vagy miatta keveredtem, most úgy éreztem, tényleg valódi jó barátokká válhatunk. Elvégre, annyi közös van bennünk!
Ahogy ezen morfondíroztam, Armin szokás szerint egyszerűen és határozottan húzta végig a számításaimat. Ugyanis egyszercsak  közelebb csusszant hozzám, és a fejét a vállamra hajtotta.
- Izé...ez félreérthető, ugye tudod? - nyögtem meglehetősen vörös arccal.
- Ugyan már, ez csak olyan baráti dolog - mormogta a vállamba. Ezt pedig sajnos nem tudtam megcáfolni: egy ilyen gesztus valóban lehet baráti is. Bennem van a hiba, hogy úgy éreztem, hogy ez a részéről nem egészen így van?
- Amúgy is, kényelmes a vállad - tette hozzá.
- Hazug - mondtam határozottan, mire felnézett. Én pedig folytattam: - Tisztára ki vagy csavarodva, túl alacsony vagyok.
-  Nem is igaz - vágta rá, duzzogva, mint egy kisgyerek.
Sóhajtottam, és lelöktem a fejét. Sértetten nézett rám, amolyan gyerekes, imádnivaló sértettséggel, szinte vissza kellett fognom magam, hogy ne borzoljam össze a haját. Nem, inkább közelebb férkőztem, és most én hajtottam a fejem az ő vállára. Az arcáról eltűnt mindenféle dac, és csodálkozás, na meg egy kis tanácstalanság vette át a helyét. Úgyhogy segítség gyanánt felnyúltam, megragadtam a fejét, és lehúztam az enyémre.
- Így legalább tényleg kényelmes, nem? - motyogtam szégyenlősen. Mosolygott és bólintott. Jó pár részt néztünk így végig, és bár tagadhatatlanul jólesett a közelsége, mégis enyhén feszengtem a helyzet miatt. Az érintése, az illata akaratlanul is eszembe jutatta azt, amikor a buli után összebújva aludtunk el, vagy amikor megölelgetett a parkban. Próbáltam tudomást sem venni bizsergő gyomromról, miközben győzködtem magam: Csak barátok vagyunk. Csak barátok.