Felpattant a szemem, és az elém táruló látványtól enyhén meghökkentem. Az, aki átölelt, akinek a mellkasára hajtottam a fejem, akinek a szívdobogását hallgattam és a nyakát szagolgattam, Armin volt. Pánik lett úrrá rajtam. Hogy a fenébe történhetett mindez? Az oké, hogy lecsúszott pár feles, és emiatt a kelleténél kicsit jobban elengedtük magunkat, de azért... Jézus, hiszen még csak négy napja ismerem ezt az embert! A részeg énem komolyan fűnek-fának a nyakába borul? Lefejtettem magamról a karjait, és felültem. Csak nem fájna úgy a fejem! Éppen felálltam volna, hogy keressek magamnak valami bogyót rá, amikor Armin nyöszörögni kezdett. Felé fordultam, hogy mi baja: továbbra is mélyen aludt, de az eddigi ártatlan, kisimult vonásai helyett most egyértelműen elégedetlenséget tükrözött az arca.
- Visz-sza - motyogta alig hallhatóan. Aztán mielőtt védekezhettem volna, újra körém fonta a karjait. Ezúttal olyan szorosan ölelt magához, hogy esélyem sem volt menekülni. Persze, azért megpróbáltam.
- Héé - szóltam hozzá halkan, nehogy a többieket is felébresszem. Mi a fenét gondolnának, ha meglátnának minket így? Nem, azt mindenképpen el kell kerülni. Most már nem fogtam vissza magam, teljes erővel rángattam a karját, de nem használt. Sőt, ő maga továbbra is békésen szunyókált mellettem.
- A fenébe is! - pislogtam bosszúsan, mire a szemem eszeveszetten szúrni kezdett. A francba, beleszáradt a kontaktlencse! Idegességemben kézmosás meg minden egyéb nélkül kivettem, és a zsebembe süllyesztettem a két megkeményedett műanyag-darabot. Aztán visszatértem a szabadulási kísérletemhez, nem sok sikerrel. Végül feladtam, és csak ültem ott tehetetlenül. Ekkor valaki belépett a nappaliba. Ijedten fordultam oda.
- Oh, szóval felébredtél - mondta Lisander. A kezében egy narancslével megtöltött poharat tartott. Jaj ne! Annyira szerettem volna elkerülni ezt a szituációt! Vörösödve Lisanderre néztem, de ő továbbra is fapofával bámulta Armint, aki a derekamat átölelve, az arcát a hátamba temetve aludt békésen. Válaszolnod kéne neki - emlékeztettem magamat. De mit kéne mondanom egy ilyen helyzetben?
- I-igen. Izé... - nyögtem.
- Ne mondjam el Aidennek. Ezt akartad mondani, nemde?
- Hát, igen - ismertem be, Arminra pillantva. Aztán rájöttem, hogy Lisander valószínűleg félreértette a helyzetet.
-N-nem
mintha ez bármit is jelentene, tudod... Csak részegek voltunk, és
ezért... Szóval, ne értsd félre! - magyarázkodtam vörös fejjel.- Jól van, jól van, értem én - mosolygott.
Kínos csend következett. Én a zavaromat leplezni próbálva újra elkezdtem feszegetni Armin karjait, de persze, a próbálkozásom ismét kudarcba fulladt.
- Tudod, én sok mindent tudok a körülöttem lévőkről - szólalt meg végül Lisander. Csodálkozva néztem fel rá. Még sosem hallottam magáról beszélni. Kis szünetet tartott, aztán folytatta.
- Gyakran még ők maguk sem tudják, hogy rájöttem bizonyos dolgokra. Néhány emberben olyan könnyű olvasni! Minden rejtegetnivalójukat elárulják nekem, anélkül, hogy tudatában lennének. Ha pedig rájönnek, akkor rögtön elkezdenek könyörögni, hogy ne mondjam el senkinek - ahogy ezt mondta elszégyelltem magam, és lehajtottam a fejem.
- Néha azon gondolkozom, hogy a titkolózás soha nem oldja meg a problémát - mondta - Csak bonyolítjuk vele a dolgokat. Elvégre, a lényeges dolgokra úgyis fény derül egy idő után. Ami pedig nem számít, azt minek titokban tartani? - nézett rám jelentőségteljesen.
Nem várta meg, hogy megértsem a mondandóját. Letette a pultra az üres poharat, és a vállára vette a táskáját.
- Nos, akkor én megyek is. A családom már biztos aggódik értem. Köszi mindent. Mondd meg Aidennek is, ha felébred.
- Oké - mogyogtam alig hallhatóan - Szia.
Egyedül maradtam, mármint abban az értelemben, hogy csak én voltam ébren. Most már tényleg szerzek valami fájdalomcsillapítót - határoztam el, és azonnal el is kezdtem szőni rafinált szabadulási tervemet. Mivel én ültem, Armin pedig az oldalán feküdt, csak valami fura, kicsavarodott helyzetben tudta átölelni a derekam. Vagyis, ha és is oldalt fekszem, automatikusan lazítani fog a szorításán! - megörültem az ötletemnek, és mindjárt meg is valósítottam. Leheveredtem mellé, és mielőtt még szorosabban körém fonhatta volna a karjait, kicsusszantam az öleléséből.
Végre - álltam fel megkönnyebbülten. Körülnéztem a nappaliban: a többiek még valóban mindannyian aludtak, ki a földön, ki a kanapén, ki babzsákfotelekben. Elindultam a konyhába. Lisander égve hagyta a villanyt, így hamar megtaláltam a fájdalomcsillapítót: a mikró tetején tartott kis kosárban volt. Engedtem magamnak egy pohár vizet, és lenyeltem vele a tablettát. Remélem, másnaposságra is jó - gondoltam. Közben az ebédlőasztalon megpillantottam a telefonomat. A kezembe vettem, és megnyomtam egy gombot, hogy megnézhessem az időt. A képernyőn a következő felirat díszelgett:
9:46 November 1, Kedd
- MICSODA? - hördültem fel a kelleténél kicsit hangosabban.
Hogy a fenébe felejthettük el? Hiszen ma kedd van! Már mindannyiunknak rég az iskolában kéne lennünk! Jézusom, hogy fogom én ezt kimagyarázni? "Tanárnő kérem, a bátyámmal és a végzős haverjaival leittuk magunkat tegnap, mert elfelejtettük, hogy nem péntek van, hanem hétfő." Mégis, hogy mondhatnám el ezt? Mit csináljak? MIT CSINÁLJAK???????
Pánikszerűen berohantam a szobámba, és elkezdtem bepakolni a táskámba. Minden rendben lesz- nyugtattam magamat - Majd simán csak azt mondod, hogy nem szólt az ébresztő. Nem kell nekik tudniuk a részleteket. Inkább azon kéne gondolkodnod, hogy leghamarabb melyik órára tudsz beérni. Lássuk csak...
- Mit csinálsz? - ásított a hátam mögött Viola. Ijedten összerezzentem, aztán hátrafordultam hozzá.
- Jó, hogy felkeltél, Viola! Ébresztd fel gyorsan a többieket is! A negyedik órára még beérhetünk!
- Miről beszélsz? - nézett rám csodálkozva - Hiszen ma nincs is tanítás!
- He?! - néztem rá furán - Nem tudom, említettem-e, de ma kedd van!
- Pontosan. November elseje, kedd. Mindenszentek van, nincs suli!
Egy pár másodpercig csak bámultam rá kikerekedett szemmel, aztán hosszan kifújtam a levegőt, és lehuppantam az ágyamra. Mindenszentek van. Ünnepnap. Nincs iskola. Elöntött a megkönnyebbültség. De, várjunk csak!
- Akkor ez azt jelenti - néztem az ajtóban ácsorgó Violára szúrós szemmel - hogy ti végig tudtátok ezt az egészet?
- Hát, ja - bólintott - Különben nem szerveztünk volna bulit.
Rövid csend után hozzátette:
- Azt hittük, te is tudod.
Szuper, senkit nem tudok hibáztatni, egyszerűen hülye voltam. Még jó, hogy Viola szólt, és nem a suli kapujában jöttem rá a tévedésemre. Na mindegy.
- A többiek? - tereltem el a témát.
- Még alszanak. Meddig voltatok ti fenn miután én elaludtam? - nézett rám gyanakvón.
Tényleg, ő már a film közben bealudt, így nem tudhatott az ivós játékról.
- Nos, olyan fél öt körül aludhattunk el - mondtam szűkszavúan.
- Fél öt? - csodálkozott - Mit csináltatok annyi ideig?
- Khmm. Megcsapoltuk a szüleim vodka készletét - ismertem be.
Azt hittem, kiakad majd, mert amolyan csendes, konzervatív lánynak ismertem meg. De letudta a dolgot egy sima és tárgyilagos "Értem"-el. Inkább a többiek miatt kezdett aggódni.
- Jaj, nagyon berúgtatok? Mert akkor nem biztos hogy elég lesz a fájdalomcsillapító. Mindenképpen szerezni kéne valami jó tápláló reggelit, ami lenyugtatja a gyomrotokat, nehogy hányás legyen a vége... Ja, és igyál! - nyomott a kezembe egy poharat.
- Kutyaharapást szőrével?
- Nem, nem úgy értettem! Vizet.
- Ja... Oké.
Kimentem a konyhába, és újabb pohár vizet engedtem magamnak. Rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon szomjas vagyok, így pár kortyolással eltüntettem. Közben Viola is megjelent a hátam mögött.
- Figyelj - szólaltam meg hirtelen - Kérdezhetek valamit?
- Persze, nyugodtan - nézett rám érdeklődve.
- Mi van köztetek Alexyvel? - nyögtem ki.
Mélyen a szemembe nézett, de nem szólt semmit. A kérdésemet úgy fél perc néma csend követte.
- Sajnálom - szólaltam meg végül - Nem rám tartozik.
- Nem, nem csináltál semmi rosszat! Csak azon gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék. A helyzet... kicsit bonyolult .
Újabb fél percnyi csend következett. Már azt hittem, nem fog többet mondani, és le is
mondtam a dologról, amikor hirtelen mégis beszélni kezdett.
- Szeretem. Vagyis, szerettem. Nem tudom, most minek nevezhetném az érzéseimet iránta... Miért kérdezted?
- Hát, mert az este teljesen úgy tűnt, mintha titokban kavarnátok, vagy ilyesmi. Ahogy hozzábújtál a film alatt... Meg, amikor elaludtál, ahogy betakargatott... Egyszerűen kíváncsi lettem.
- Értem. Nos, szerintem elég, ha annyit tudsz, hogy részemről ez egy reménytelen szerelem, ami kénytelen a barátság berkein belül megmaradni.
- Miért lenne reménytelen? Ahogy rád nézett... Iszonyatosan fontos vagy neki!
- Azt én is nagyon jól tudom! - fakadt ki Viola hirtelen - De mi a fenét csinálhatnék? Egyszerűen nem a lányokat szereti! Soha nem lesz nála esélyem!
Ahogy felfogtam a mondat értelmét, rengeteg minden suhant át egyszerre az agyamon. Az a pillantás... nem csak gyengédség volt benne, hanem valami más is.. Bűntudat! Haragszik magára, amiért nem szeretheti viszont Violát! Armin higgadtsága.. Hát persze, hiszen ő nyilván tudott a dologról! És az, amikor Alexy részegen azt hajtogatta Kentinnek, hogy szereti... Lehet, hogy úgy gondolta? Violára pillantottam, mintha ő az összes bennem felmerült kérdést megválaszolhatná, de ő vörös arccal, bűntudatosan bámulta a padlót.
- Francba. Most meg kikotyogtam egy ilyen dolgot... Pedig mondta, hogy jobb szereti, ha tőle tudják meg az emberek. Még barátnak sem vagyok jó... - motyogta szomorúan.
- Ne haragudj. Nem kellett volna felhoznom a témát - sütöttem le a szemem bűntudatosan.
- Dehogy, nem a te hibád. Tudod mit, inkább felejtsük el, és beszéljünk valami másról.
- Például?
- Hmm, például... Hol vegyünk reggelit magunknak?
- Venni? - néztem rá furán - Nem kell azt venni. Összedobok valamit.
- Tényleg? Az jó lenne.
- Persze - vontam meg a vállamat - Addig megterítenél, légyszi?
Miközben Viola elővette a szükséges evőeszközöket és leterítette az asztalt, én is nekikezdtem a főzőcskézésnek. Az amerikai palacsinta mellett döntöttem. Egy nagy edényben lisztet, sütőport, sót és cukrot kevertem össze, amihez tej, tojás és olvasztott vaj keverékét öntöttem. Egy fakanállal simára kavargattam, aztán feltettem a gázra egy beolajozott serpenyőt, és belekanalaztam az első három kis palacsintát. Mire ezek megsültek, Viola már el is készült, így kérésemre adott nekem egy nagyobb tányért, amire a kész palákat rakhattam. Úgy tizenöt perccel később mindennel elkészültünk, úgyhogy elküldtem Violát, hogy ébressze fel a többieket. Addig én lepakoltam a palacsintás tányért az étkezőasztalra, és feltúrtam a hűtőt valami öntet után. Szerencsém volt: nem csak tejszínhabot és Nutellát találtam, hanem valahol leghátul egy üveg juharszirup is a kezembe akadt, bár már jó régi lehetett, mert nem emlékszem, mikor használtuk utoljára. Nem baj, a többivel együtt azt is magamhoz vettem, és letettem őket az asztalra, hogy mindenki hogy mindenki hozzájuk tudjon férni. Elégedetten néztem a munkánk gyümölcsét: szó mi szó, Viola kitett magáért a terítésnél, mert az asztal nagyon pöpecül nézett ki. Eszembe jutott, hogy talán egy kicsit túlzásba is vittük, hiszen nem valószínű, hogy a fájós fejű, morcos, másnapos barátaink tudják majd értékelni az erőfeszítéseinket, de végülis, élveztem a dolgot, szóval nem bántam meg.
- Húha, mire fel ez a nagy készülődés? - hallottam egy vidám hangot a hátam mögül. Megfordultam, és Alexyvel találtam szemben magam, aki még félálomban is vigyorgott, rágógumi-kék haja pedig pont úgy volt összekócolódva, ahogy Arminnak szokott. Magamban elmosolyodtam: azért látszik, hogy testvérek.
- Semmi különös, csak összedobtam nektek egy kis reggelit. Kérsz?
- Áhh, ha már így rákészültetek, megvárom a többieket.
Csakhamar Rosalia és Kentin is megérkeztek, az előbbi ásítozva, az utóbbi a szokásosnál is morcosabb ábrázattal.
- Wow, ez a reggelink? - mutatott az asztalra Rosa - Irtó jól néz ki!
- Aham. Zoey maga csinálta! - lelkendezett Alexy - Ugye milyen ari volt tőle?
- Jól van, jól van, nem olyan nagy dolog ez - szabadkoztam - Nem kell úgy meghatódni tőle... Rosa, ne ölelgess! Mi vagyok én, valami kabalaállatka?! Hé!
Mire levakartam magamról Rosaliát (érthetetlen ez az ölelgetési mániája. Annáé még oké, de ez már szinte abnormális!) már a bátyám is ott állt a kuncogó Alexy mellett. Szőke haja borzasan meredezett szerteszét. A tekintete zavart volt, bár ez a tegnap elfogyasztott alkoholmennyiség után nem olyan meglepő. Álmosan nézett körül.
- Hol van Lisander?
- Tényleg, már én is kérdezni akartam - tette hozzá Rosa - Hova tűnt?
- Jaa, ő ébredt fel először. Gyorsan lelépett.
- Értem.
Pár perc kínos csend után végül az eddig némán álldogáló Kentin szólalt meg:
- Amúgy... Nincs valami fájdalomcsillapítótok? Szétreped a fejem.
- Jaj, persze! Gyertek, mindannyian kaphattok.
A konyhába kalauzoltam őket, ahol kézről kézre adogatták a gyógyszeres dobozt. Végül alig maradt benne pár szem.
- Akkor, mehetünk enni? - kérdezte Rosa.
- Várj már, Violának még mindig nem sikerült felébresztenie Armint - szólt közbe a bátyám.
- Nyugodtan egyetek! - hallatszott Viola hangja a nappaliból - Még kihűl! nemsokára mi is megyünk!
Armin nemsokára felébred. Hogy nézhetnék a szemébe a történtek után? Mi volt az egyáltalán? Mit jelentett neki? És nekem mit jelentett? Teljesen bepánikolva ültem le az asztalhoz, és elhaló hangon fogadtam a bókokat a palacsintára vonatkozóan. Aztán eszembe jutott valami. Az elcsépelt romantikus történetekben, ha a fiú meg a lány részegen valami félreérthetőt csinálnak, akkor mindig az van, hogy a fiú nem emlékszik az egészre másnap, a lány meg gondolkodhat, hogy mi volt ez az egész. Ez utóbbit mondjuk én is szeretném megtudni, de inkább sose jöjjek rá, mint hogy beszélnem kelljen a dologról Arminnal. Igen, ez kell. Csak egy incifinci kis szerencse kéne, hogy elfelejtse az elalvása előtti 5 percet, és akkor én is elfelejthetném ezt az egész őrületet, és nem is tudna róla rajtam kívül senki. Ja, hopsz, Lisander is tudja. De ő nem az a típus, aki bárkinek is elmondaná, annak ellenére, hogy nem kedveli a titkolózást. Gépiesen ettem a palacsintámat, és akkor az ajtóban megjelent Viola. Tudtam, hogy mögötte ott jön Armin is, így a kelleténél talán kicsit nagyobbat nyeltem, és odafordultam. És igen, ott jött, kócos hajjal, ásítozva, és minden ízében imádnivalóan. Ezt az utolsót miért is tettem hozzá? Nem tudom. Mindegy is, most koncentrálni kell. Istenem...- kezdtem magamban, de aztán rájöttem, hogy ateista vagyok, így ez furán venné ki magát. Jól van, akkor legyen valami más! Biztos elfelejtett mindent. Elvégre, elég sokat ivott. Amikor meglát, szokás szerint rád fog vigyorogni, mintha mi sem történt volna. Soha nem kell majd beszélgetned vele a dologról- szuggeráltam. Közben ő álmosan köszöntötte a többieket, és elindult az egyetlen üres hely felé. Ami mellettem volt. Nyugi. Minden úgy lesz, ahogy elképzelted. Nem fog emlékezni - csitítottam magam. Ő pedig csak jött felém. És egy pillanatra megtorpant. Akkor látott meg engem. Félve felnéztem. Éppen a szemét dörzsölhette, de a keze megállt a mozdulat közben. Ő maga pedig vérvörös arccal bámult rám.
Francba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése