16.fejezet - Látható jelek

Másnap reggel teljesen átlagos iskolai napra ébredtem, hajnalban. Kint még sötét volt, és a rossz szigetelés miatt a csípős szelet is éreztem a bőrömön. Hirtelen hiányolni kezdtem Armin testének melegét és az ölelését, amely olyan biztonságot nyújtott, de elhessegettem a gondolatot. Mi a fene, még csak egy napja, hogy ilyen irányt vett a kapcsolatunk, én pedig máris nem bírok meglenni nélküle? Überszánalmas - korholtam magam. Lerúgtam a takarót és nehézkesen föltápászkodtam. A tegnap reggelhez hasonlóan most sem kívánta egyetlen porcikám sem az iskolát, de a szünet előtti utolsó napra mégiscsak pofátlanság lenne nem bemenni. Ráadásul, ilyenkor úgyis mindig laza nap van, játszunk, karácsonyozunk, meg hasonlók. Kár lenne kimaradni belőle.
Gyorsan felöltöztem, fogat mostam, aztán összedobtam magamnak valami reggelit (tükörtojás, hát nem elképesztően egyedi?) és szinte oda sem figyelve belapátoltam. Miután befejeztem, a fürdőszobába siettem, ahol betettem a kontaktlencsémet, majd megcsináltam a hajam, és egy kis smink segítségével kipofoztam az arcom. Amint ezzel végeztem, az órára pillantva megállapítottam, hogy természetesen  késésben vagyok. Felkaptam a táskámat, kabátot húztam, és rekordsebességgel ki is robogtam az ajtón.

Hideg volt. A  füvet egészen beborította és fehérre festette a dér, az autók teteje jégvirágtól szikrázott, mintha csillámporral hintették volna be. Még nemigen volt senki az utcán, szokatlan csend és béke honolt. Ez csak akkor változott meg, amikor a buszmegállóba értem - az jóval nyüzsisebb könyéken van tele boltokkal. Körülöttem gyülekezni kezdtek a buszra várók, csacsogtak, a telefonjukba mélyedtek, ásítoztak. Végül,  hogy ne halljam őket, vagy talán csak a saját gondolataimat, bedugtam a fülembe a fülhallgatót és az út további részét zenét hallgatva töltöttem. Alig húsz percen belül meg is érkeztem. Végül nem késtem el, bár ezt csak a jó forgalomnak köszönhettem. Nem kellett volna annyit szöszölnöm a hajammal.

Az első két óra nagyjából úgy telt, ahogy egy átlagos napon, nem kis csalódást okozva ezzel az osztálynak. Bár, én a magam részéről nem is igazán tudtam volna elképzelni a mogorva képű matektanárt. amint éppen játékos feladatokkal szórakoztat minket.
A földszinti termek egyikében ültem, az angoltanárra várva. És Annával meg Emilyvel együtt hallgattam Lauren élménybeszámolóját az éppen aktuális fantasyról, amit olvasott, és amit nekünk is sürgősen muszáj lesz elolvasnunk, mert belehal, ha nem beszélgethet róla valakivel. Egyébként egész érdekesnek tűnt, legközelebb, ha könyvtárba megyek, megnézem. Szóval, már jó tíz perce ültem ott,
és érthető módon egyre sűrűbben pillantgattam a kezemben tartott telefonom képernyőjére, amin a Facebook volt megnyitva. Unott arccal görgettem lefelé az elmúlt nap eseményeit, de nem sok mindent találtam. Már éppen azon gondolkodtam, hogy feladom, és elteszem a telóm, amikor bevillant egy ablak. Armin írt. Vigyorogtam, és azonnal megnyitottam az üzenetet.

Facebookozgatunk a suliban? Ejnye :D

Szünet van, nagyokos! Amúgy hogyhogy ilyen "korán" fent vagy? - írtam vissza.

Ne is kérdezd... Alexy felkeltett nyolckor(!), és elrángatott vásárolni :/

Ezek szerint már jól van :)

De én nem! >:(

Tízes skálán mennyire szenvedsz? :D

Hát, nem is tudom. Te minek neveznéd azt a helyzetet, amikor már másfél órája ülsz ugyanabban a butikban, a középen fenntartott pihenőhelyen, pár hozzád hasonló szerencsétlen társaságában, miközben a tesód felvásárolja a fél árukészletet, és még veled is állandóan fel a akar próbáltatni valamit?

Íííjjj. Ez már megvan egy jó 12-es. Szegénykém :/

Ne aggódj, túlélem, és eléd megyek délután a sulidhoz. Nem fosztanálak meg a lehetőségtől, hogy elhenceghess velem a barátaidnak :D Persze ez csak akkor érvényes, ha rajtad van a sálam!

A nyakamban lévő vékony ruhadarabhoz kaptam, mintha csak ellenőrizni akarnám, ott van-e még. Mosolyogva írtam vissza.

Rajtam van, rajtam van :)

Hmm... Nem hiszek neked. Képet követelek!- érkezett azonnal a válasz. Elnevettem magam. Kiléptem a chatből, megnyitottam a kamerát, aztán a lehető legképtelenebb fotót kattintottam el magamról. A képen kinyújtott nyelvvel kacsintok, egyik kezemmel a sálat mutatom a kamerába, a másikkal ördögvillát mutatok. Habozás nélkül elküldtem Arminnak.

Lol, de menő kép xD - írt vissza.

Ugye? Csak neked :)

Szerencsés férfi vagyok :D Most már a háttérképválasztás sem jelent gondot...

NE MERD.

Dehogynem :P

Ne már!

De :D

Gonosz :(

Naaaa - szinte láttam, ahogy bűntudatos kiskutyaszemekkel néz rám a képernyőn keresztül. Hát lehet erre az emberre haragudni??

:)

Azér'! :)

A mellettem ülő Anna nyújtózkodott, aztán felém fordult.
- Kivel chatelsz? - kérdezte, amikor meglátta a kezemben a telefont. Reflexből a zsebembe süllyesztettem a készüléket.
- Izé... Csak a bátyámmal.
Enyhén felvont szemöldökkel nézett rám - persze, hogy nem hitt nekem, aztán sóhajtott és visszafordult. Ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta a tanár. Francba, pedig olyan sokáig nem jött, hogy már azt hittem, hiányzik. Villámgyorsan újra elővettem a telómat (már csak egy perc volt becsöngetésig), és visszaírtam Arminnak.

Na, viszont mennem kell, mert megjött az angoltanár.

Pffff. Egy tanár miatt koptatsz le? :D

Pontosan. Várlak délután :)

Ott leszek.

Mosolyogtam, és bezártam a beszélgetést.


Angol után végre-valahára elérkeztünk a laza órákhoz, pontosabban a dupla-ofőihez, aminek során lezajlott a szokásos "karácsonyi ünnepség". Jó, kívülálló szemmel annyira nem tűnhetett átlagosnak, de az osztályom ismeretében már senki nem lepődött meg olyan apróságokon, hogy a fiúk nagy része flitteres mikulás-sapkában parádézott, a karácsonyfánk csúcsán egy gumicsirke díszelgett, és hogy karácsonyi dalok helyett a világ legbénább és legképtelenebb, az idők során mémmé vált remixeit hallgattuk. Szóval, hangulatos volt, na. Hamarosan megérkezett az ofő, és áttértünk az ajándékozásra, de  mivel mindenki tudta, ki kit húzott, értelemszerűen nem okozott nagy meglepetéseket a dolog. Lényeg, hogy a végére egy bögrével, egy fülbevalóval, és egy doboz bonbonnal lettem gazdagabb, és én is átadhattam régóta a szekrényben tartogatott, hasonlóan sablonos ajándékaimat. Az utolsó fél órában pedig telezabáltuk magunkat az osztály által behozott süteményekkel és rágcsákkal, úgyhogy érthető módon nem kis csalódottsággal fogadtuk a hírt, miszerint az utolsó órát, ami történetesen tesi, megtartják.

Barátnőim társaságában, kedvetlenül bandukoltam le a lépcsőn az öltözőkhöz. Normális esetben is a hátam közepére kívántam kívántam volna a tesiórát, de most, hogy nem elég, hogy teleettem magam, az a tény is meglehetősen zavart, hogy pont ez az ótvar választ el a várva várt téli szünetemtől. Ráadásul a tanárunk sem éppen a legjobb arc  suliban.
Az öltöző még tele volt az előző órai tesizőkkel, akik abszolút nem siették el a dolgokat, így jó pár percbe beletelt, mire találtam egy szabad részt az egyik padon. Oda lepakoltam a cuccaimat, és komótosan elkezdtem átöltözni. Nem kellet sietnem: ebédszünet volt, így jóval több ideig szöszmötölhettem. Nemsokára elkészültem, és az öltözőhöz tartozó mosdó felé vettem az irányt. Ott egyáltalán nem voltak sokan: konkrétan egy ember állt a tükör előtt, mégpedig Anna. Éppen lehajolva a haja összegumizásán igyekezett.
- Szia - böktem meg. Kicsit felnézett, és elmosolyodott.
- Hali. Még mindig itt vannak a B-sek? A földre kellett pakolnom, mert nem fértem el miattuk.
- Igen, sajna - lehajoltam, és én is elkezdtem kifésülni a hajam - de nem hiszem, hogy sokáig maradnának. Ha meg igen, akkor elküldjük őket a búsba.
Barátnőm nevetett, a szemem sarkából láttam, hogy felegyenesedik. Levettem a hajgumimat a csuklómról, és összefogtam a hajam. Egy pár pillanatig csönd volt, aztán Anna hangját hallottam a hátam mögül:
- Mi a...?
Felegyenesedtem és megfordultam. Barátnőm furcsán nézett rám: mintha nem tudná eldönteni, hogy dühös legyen-e, vagy izgatott.
- Mi történt? - kérdeztem tőle.
Közelebb jött, és halkan, hogy senki más ne hallja, a fülembe sziszegte:
- Ki a fene szívta ki a nyakad?
Reflexből a tükör felé fordultam, és igen, a nyakam külső oldalán, ott, ahol leengedett hajjal észrevehetetlen volt, három kis lilás-rózsaszínes folt éktelenkedett. Na basszus.
Barátnőm felvont szemöldökkel, karba tett kézzel várta a magyarázatom. Most el kéne mondjam? Az egész históriát? Bármilyen bűntudatom is volt emiatt, nem igazán akartam megosztani vele. Egyrészt, még én sem igazán tudtam hova tenni az ügyet, mástrészt... volt valami izgalmas a közös titokban, ami összekötött minket Arminnal. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, ő mit szólna hozzá, ha elmondanám bárkinek is. Kinyitottam a szám, de egy hangot sem tudtam kinyögni. Ekkor, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, a helyiséget nagy léptekkel átszelte a tesitanár.
- Öltözzetek melegen, kimegyünk! - szólt hátra. Ezzel a mondattal pedig kezdetét vette a 45 percen át tartó tortúra.

Kevés nagyobb szívás van, mint december közepén egy szál melegítőben futkározni a mínuszokban. Márpedig nekünk pontosan ezt kellett tennünk. Drága tanárunk ugyanis kitalálta, hogy sürgősen el kell kezdenünk edzeni a tavasszal esedékes hosszútáv-futás felmérésre, úgyhogy nemes egyszerűséggel kihajtott minket suliköröket futni. A nem elég elhivatott futókat pedig természetesen egyessel jutalmazta. Éljen a karácsony.
Alig jártunk az óra huszonötödik percénél, de én már össze akartam rogyni minden lépésnél. Fogalmam sem volt, meddig kell még csinálnom, de biztos voltam benne, hogy nem bírom már sokáig. A lépteim lelassultak, pihegtem, sajgó tüdőm minden erejével igyekezett több oxigénhez jutni. De a banya persze nem hagyott pihenőt.

- Ennyi telik magától, Mackenzie kisasszony? Húzzon bele, vagy estig itt marad erősíteni! - rikácsolta.

A mellettem kocogó Lauren a fogát szívva nézett rám. Csak ketten voltunk: Anna jó futó, úgyhogy az élmezőnyben haladt, Emily pedig nem futhat a gerincferdülése miatt.
- Gyere, fussunk el még a raktárépületig - lihegte - ott majd lassíthatunk, oda nem lát el.
Minden erőmet össze kellett szednem hogy meg tudjam tenni azt az ötven métert, az utána következő rövid séta pedig maga volt a mennyország. Igyekeztem minden másodpercét kiélvezni, de gyorsan elillant, nekem pedig ismét futnom kellett, szakadatlanul.

Végül, olyan tíz perc múlva éles sípszó hallatszott, amely megváltást hozott mindannyiunknak. Kifulladva, sajgó végtagokkal, a homlokunkat törölgetve indultunk vissza az öltözőhöz, beszélgetni nem nagyon volt kedvünk, csak lihegtünk. A tanárnő fürgén lépkedett mellettünk.

- Rég láttam már ilyen puhány társaságot, mint maguk. Amint visszajönnek a szünetről, rágyúrunk az állóképességre, mert ez valami siralmas - mondta szigorú arccal, mi pedig felnyögtünk.

Igyekeztem a lehető leggyorsabban elkészülni, de nem volt könnyű dolgom: rémesen leizzadtam, ami a hajamra és a sminkemre elég erős hatást gyakorolt. Jó negyed óráig tartott a teljes procedúra, közben pedig végig az Annával való félbeszakadt beszélgetésem járt a fejemben. Barátnőm nem jött oda hozzám az óra után (valószínűleg érezte, hogy ezt négyszemközt kéne megbeszélni), de biztos voltam benne, hogy csak az alkalomra vár, hogy lecsaphasson rám a kérdéseivel. Próbából odapillantottam, és bingó! Éppen tűnődve, összehúzott szemmel tanulmányozott. Ösztönösen a hajamhoz kaptam,és leengedtem, hogy elrejtsem a csóknyomokat. Innentől kezdve már nem csak azért siettem, hogy minél hamarabb láthassam Armint: minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljük egymást Annával. Szörnyű barát vagyok.

Alig pár percen belül kiléptem az iskola kapuján. Normális esetben boldog, felszabadító érzés töltött volna el, hiszen végre vége a tanulásnak, több mint két hétig csak lazulunk, jönnek az ünnepek, satöbbi, de most nem igazán tudtam ezeknek örülni. Minden tagom fájt, én pedig rosszkedvű és fáradt voltam. Nem is beszélve arról, hogy bűntudatom volt Anna miatt.
Csak akkor mosolyodtam el egy kicsit, amikor megpillantottam a suli előtt álldogáló, kócos, fekete hajú alakot, aki már messziről észrevett, és vidáman integetett. Sietősre vettem a lépteimet, így csakhamar oda is értem hozzá. Nem szóltam semmit, csak átöleltem, és a mellkasába fúrtam az arcom.
- Hűha, nem számítottam ilyen meleg fogadtatásra - nevetett - Történt valami?
- A tesitanárom egy szörnyeteg - morogtam a kabátjába.
- Íjjj, rendesen megdolgoztatott, mi? Az utolsó napon? Szívtelen némber. Nem csoda, hogy ilyen ramatyul nézel ki...- hasfalon bokszoltam.
- Pofa be, és adj energiát - mondtam. Elnevette magát, aztán felemelte az államat, hogy lássa az arcom.
- Csak vicceltem, csinos vagy. Bár fáradtnak látszol.
- Az is vagyok.
- Akarod, hogy a hátamon vigyelek? - incselkedett.
- Hülye - csóváltam a fejem.
- Most miért? Talán kételkedsz benne, hogy elbírnálak? - hőzöngött.
- Dehogy! Viszont úgy nem tudnád vinni nekem a táskámat, pedig olyan jól áll neked - mosolyogtam, és lábujjhegyre állva megcsókoltam.
- Hát így kihasználsz, te szégyentelen nőszemély?- motyogta az ajkamnak.
- Naná - húzódtam el vigyorogva - Néha csak ki kell játszani a "szegény gyenge kislány"- kártyát.
- Hmm, nem áll jól neked - csóválta a fejét - nem vagy az a sajnálatra méltó típus.
- Ohh, ne becsüld alá a színészi képességeimet - megfogtam a kezét, és jeleztem, hogy indulhatunk - Rajtad csak azért nem alkalmaztam őket, mert eredetileg nem állt szándékomban elcsábítani.
- Nem-e? - vonta fel a szemöldökét - Hiszen mióta találkoztunk, csak ezen igyekeztél. Meg is fordult a fejemben, hogy az egész valami ördögi terv része.
- Miről beszélsz? Én nem csináltam semmit. Csak úgy viselkedtem, ahogy szoktam - ráncoltam a homlokom. Egyre távolodtunk a sulitól, már majdnem a buszmegállónál jártunk.
- Neked tényleg gőzöd sincs róla, milyen hatással vagy rám - csóválta a fejét Armin
- Hmmm... Akkor tájékoztathatnál róla - incselkedtem.
- Na, mi az, most meg hirtelen  mégis azt szeretnéd, ha játszanám a hősszerelmest?
- Neeem - öltöttem ki a nyelvem - De azért néha megengedett egy kicsit nyálasnak lenned.
- Ó, tényleg? Milyen kedves tőled! - ironizált, aztán mélyen  a szemembe nézett - Na jó, csak a kedvedért - kifújta magát, megköszörülte a torkát, és nekiveselkedett.
- Meghalok érted! - közölte rezzenéstelen arccal
- Hajrá!- vágtam rá kapásból, mire meglegyintette a fejem. Úgy láttam, mintha el is pirult volna egy kicsit.
- Nem ér! Totál bolondot csinálsz belőlem, te lány!- nyafogott.
- Nem tehetek róla, olyan aranyos vagy! - nevettem
- Én? Aranyos?! Ezt a leghatározottabban kikérem magamnak - nézett rám sértetten - Mi vagyok én, valami táskában hordható bolyhos minikutya?
- Nem - mosolyogtam - te sokkal aranyosabb vagy.
- Hát ez kész! - hadonászott, mire lehúztam magamhoz a fejét, és megpusziltam az arcát. Egy kicsit mocorgott, de aztán hagyta magát.
- Na jó - morogta - Megbocsátok!
- Meglehetősen könnyen befolyásolható vagy - vigyorogtam, és megálltam, ahogy elértük a buszmegállót.
- Te beszélsz? Egy kis csikizéssel hatástalanítani lehet téged!
- Jól van, na, nekem is kell hogy legyen gyenge pontom...
- Igaz. Máskülönben aztán végképp nem bírnék veled - kacsintott, mire vállon bokszoltam.

A busz hamar megérkezett, mi pedig felszálltunk. Hátul ültünk le, egy dupla ülésre, Armin pedig átkarolta a vállam. Hiába néztek hülyének a velünk szemben ülők, egyszerűen nem tudtam nem vigyorogni.
- Na és, veled mi történt ma? - fordultam hozzá - Eddig csak az én napom került szóba.
- Azon kívül hogy Alexyvel vásároltam? Nem sok. Viszont, a jó hír - tartotta fel az ujját - hogy tegnap amikor hazamentem, beszéltem anyával. Azt mondta, sejti, miben mesterkedek, és pont ezért nem is fog beleszólni, de engedélyt ad rá, hogy a belátásom szerint cselekedjek, amennyiben vigyázok magamra. Vagyis - vigyorgott - ma is ott aludhatok!
- Ne örülj már ennek ilyen nyilvánvalóan - legyintettem meg kicsit pirulva - Különben is, honnan veszed, hogy megengedem?
- Ugyan kérlek! - nézett rám félrebiccentett fejjel - Úgysem tudsz ellenállni nekem.
- Fogadjunk? - vágtam rá kapásból.
- Felőlem - ölelt át - de veszíteni fogsz - suttogta.
- Csak hiszed - suttogtam vissza vigyorogva. Egy pár pillanatig teljes csend volt. Aztán beütött a mennykő.

Olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem volt időm. Csattanás hallatszott, és a busz óriásit rándult - sokkal nagyobbat, mint amilyet bármilyen hirtelen fékezés okozhat. Az álló utasok dominóként dőltek el, az ülők (beleértve minket is) lezuhantak az üléseikről. Valaki sikított, aztán csak a sűrű bocsánatkérések hangját lehetett hallani: szinte mindenki ráesett valakire.
Kinyitottam a szemem. Armin mellkasán feküdtem, a karjai szorosan, védelmezőn fonódtak körém. A testtartásából nyilvánvaló volt, hogy direkt intézte úgy, hogy én essek őrá, és ne fordítva. Kék szeme ijedten fürkészett.
- Jesszus, mi a fene történt? Jól vagy?
- Idióta! Rád estem, és még miattam aggódsz? Lefogadom, hogy a fejed is beütötted! - tápászkodtam fel idegesen, és lehajoltam hozzá - Jól vagy? Fel tudsz állni?
- Már megérte, ha így aggódsz értem - vigyorgott, aztán a kezét nyújtotta. Felsegítettem, és nagy nehezen visszaültünk a helyünkre. Addig nyaggattam, amíg meg nem engedte, hogy megnézzem a tarkóját: szerencsére nem volt semmi külsérelmi nyom, bár fogadni mertem volna, hogy jó nagy púp fog keletkezni az ütés helyén. Lassan a többi utas is visszaszállingózott a helyére, de az értetlenség továbbra is ott volt a levegőben. Végül megszólalt a hangosbemondó.
- Tisztelt utasok, elnézést az előbbiért, balesetet szenvedtünk. Kinyitom az ajtókat, igyekezzenek biztonságosan leszállni - mondta a buszvezető, mi pedig engedelmesen feltápászkodtunk. Még mindig nem volt teljesen világos, mi történt, úgyhogy nagy érdeklődéssel néztünk körül, ahogy kiléptünk. A látvány megdöbbentő volt.
Az út közepén egy öregecske Volvo állt keresztben, az oldala meglehetősen behorpadt, ahogy a buszunknak ütközött. Valószínűleg bevágott elénk. A sofőr, egy idős bácsi ijedten nézelődött, mintha még mindig nem fogta volna fel a pár perce történteket. A buszvezető leszállt, és heves diskurzusba kezdett vele.
- Szegény bácsi - jegyeztem meg, miközben gyorsan elhagytuk a kövesutat  - Remélem nem lett baja.
- Nem hiszem - mondta Armin - Szerencsére nem úgy néz ki. De azért ez durva. Még soha nem történt velem ilyesmi.
- Velem sem. Baromi ijesztő volt az egész, nem is értettem, mi történik. Na mindegy, lényeg, hogy mindenki egyben van - mondtam mire bólintott.
- Tényleg, Most mi legyen? Itt van valahol a megálló, megvárhatnánk a következő buszt.
- Minek? - vontam meg a vállam - Már csak egy megálló, hamarabb visszaérünk gyalog.
- Nos, ha tényleg csak annyi... - egyezett bele. Otthagyva az összetört buszt és a rá várakozó, türelmetlenül dudáló autósokat, elhagytuk a terepet.

Alig öt perc múlva már a házunk előszobájában állva pakoltuk le a cuccainkat. Megszabadulván a kabátoktól, cipőktől, táskáktól bevetettük magunkat a nappaliba, és elfeküdtünk a kanapén.

- Te - böktem meg Armint - még te sem ebédeltél, ugye? Rendelni kéne valamit.
- Igaz is - bólintott - Pizza?
- Sonkás-kukoricás?
- Naná - vigyorgott. Előhúztam a telefonom, és feloldottam a képernyőzárat, erősen azzal a célzattal, hogy megrendeljem az ebédünket. Csakhogy valami, vagyis inkább valaki(!) közbeszólt.
- Mi a... - meredtem döbbenten a készülékre. Tíz(!) nem fogadott hívásom volt, és négy Facebook üzenetem. Mind Annától. Felvont szemöldökkel nyitottam meg a levelezésünket. A négy új üzenet a következő volt:

Javíts ki, ha tévedek, de nem téged láttalak a suli előtt smacizni azzal a sráccal, akit pontosan négy nappal ezelőtt még a haverodként mutattál be? Beszélnünk kell. Hívj fel!

Fogadok, hogy a nyakadat is ő szívta ki. Ki egyáltalán az a tag, és én miért nem tudok róla semmit? Hívj fel. MOST.

Az ég szerelmére, lehet hogy arról is hazudtál, miért hiányoztál tegnap? A francba is, Zoey! Nem teheted meg velem, hogy itt hagysz egész szünetre a megválaszolatlan kérdéseimmel. Kérlek, beszéljünk!

Na, jó. Nem akartam ezt csinálni, de legyen. Fél órád van, hogy felhívj, vagy odamegyek. Ezúttal nem hagyom magam lekoptatni!


Az órára néztem: az utolsó üzenet éppen 26 perccel azelőtt érkezett. Gondterhelten csóváltam a fejem. Mi a fenét kéne mondanom neki?

- Mi a pálya? - lesett  a képernyőre Armin.
- Anna átment pszicho-módba - mutattam neki sóhajtva a levelezést.
- Hmmm, ő az a barátnőd akivel találkoztam? - dörmögte, miközben a szöveget olvasta - Úgy tűnik, látott minket... Várjunk csak, mi van a nyakaddal?
- Hát, ami azt illeti, lehettél volna kicsit óvatosabb - húztam el a hajam, megmutatva neki az apró foltokat - Tök ciki volt, mert nem is tudtam róluk. Anna hívta fel rájuk a figyelmemet.
- Jaj - húzta el a száját - Bocsi. Bár, ami azt illeti, te is hagytál rajtam némi emlékeztetőt...
- Ezt hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm, mire megfordult, és felhúzta a pólóját. A hátán tíz piros csík jelezte a helyet, ahol belevájtam a körmöm. Elpirultam az emléktől.
- Én... sajnálom! Jaj. Izé. Nagyon fáj..?- dadogtam idegesen, ahogy visszafordult. Elvigyorodott, láthatóan élvezte, hogy így zavarba jöttem. Megsimogatta lángoló arcomat.
- Nem nagyon. Tulajdonképpen, nekem tetszenek. Ékes bizonyítékai, hogy milyen jól teljesí...
Felkaptam egy párnát magam mellől, és a fejéhez vágtam, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Hülye perverz, ez nem tisztességes! Bár, azt meg kell hagyni, hogy az egója irigylése méltó. Röhögve felült, azt arcát dörzsölgette, én pedig közben lassan lenyugodtam. Valami komolyról akartam beszélni, nem volt idő a baromkodásra.
- Na jó, egy kis komolyságot! Szóval. Fel kéne hívjam, hogy lerohanhasson a kérdéseivel. De mit válaszoljak?
- Hogyhogy mit? Hát az igazat - nézett rám értetlenül.
- De... mármint, ez oké neked?
- Persze. Nem kell ám mindenki előtt titkolóznunk. Olyanoknak, akik nincsenek kapcsolatban Aidennel, nyugodtam mondd el. Engem abszolút nem zavar - vonta meg a vállát - Ami azt illeti, én egy ideig gondolkoztam azon, hogy elmondjam Alexynek. Úgy értem... mióta olyan sokat lógok veled, alig látjuk egymást, és nem mondja, de tudom, hogy neheztel rám. Ráadásul mostanában olyan furcsa volt... Biztos hogy érzi, hogy titkolok előtte valamit, és nagyon bánt a gondolat. De... ha elmondanám neki, holtbiztos, hogy nem lenne biztonságban a titok. Te is tudod, milyen: ha megtud valami izgalmasat, az az első, hogy mindenkinek szétkürtöli. Nem a legmegbízhatóbb ilyen szempontból.
Bólintottam, együttérzően megsimítottam a vállát. Nem gondoltam volna, hogy neki is ilyen nehéz a dolga.
- Szóval, mindenképp hívd fel, és mondd el neki. Semmi szükség rá, hogy elveszíts egy barátot emiatt, ha ráadásul a rizikófaktor is nulla. Majd én megrendelem a kaját, csak menj, és beszéld meg vele!
Elmosolyodtam. Az ilyen pillanatokban látszik igazán, hogy a sok hülyéskedés mögött milyen rendes srác is ő. Odahajoltam, és puszit nyomtam a szájára,
- Köszönöm. Nem fog sokáig tartani, jó? - mondtam, és elindultam a szobám felé.
- Ilyet ne ígérj előre! - szólt utánam, mire nyelvet öltöttem, és becsuktam magam mögött az ajtót.

*

Körülbelül fél óra múlva léptem ki a szobámból. A beszélgetés tulajdonképpen nem volt olyan kínos: én meséltem, Anna meg csak hallgatott, ritkán hozzászólt a történtekhez. Utólag már nem volt különösebben dühös rám, amiért titkolóztam előle. Azt mondta, megérti, miért tettem, de mostantól azért mondjam el neki, ha történik valami fontos. Én pedig megígértem, hogy így lesz. Nagy kő esett le a szívemről, ahogy letettem a telefont. Anna nem haragudott rám, és ennek nagyon örültem. Annál is inkább, hogy mostantól legalább lesz kivel megbeszélnem az Arminnal való kapcsolatom. Hálás voltam a barátnőmnek. Mostantól jobban becsülöm majd.

Végigmentem a folyosón. Igazából fogalmam sem volt, hol lehet Armin, de a nappaliból hallatszó zaj elég árulkodó volt. A folyamatos lövések hangja betöltötte a helyiséget. Ő maga a kanapé előtt, a földön kuporgott törökülésben, a kezében joystick, és az arckifejezéséből ítélve teljesen elmerült a CoD 4 világában. Nem szóltam hozzá - nem akartam zavarni - de odahuppantam mellé, és hátulról átöleltem. Elnevette magát, és megállította a játékot.
- Még szerencse, hogy nem multiztam - fordult felém - máskülönben most haragudnék rád.
- Áhh, nem hiszem - vigyorogtam - nehéz ám haragban lenni velem. Rád csimpaszkodom, és nem engedlek el, amíg meg nem bocsátasz.
- Hmmm, ez jó módszer. Kipróbálhatnánk - mondta, aztán minden előzmény nélkül felállt. Én pedig ott maradtam, a nyakába kapaszkodva, és visítottam.
- Tegyél le! Most!
- Nem-nem - nevetett. Szerencsére időközben sikerült a dereka köré fonnom a lábam, úgyhogy legalább a leesés veszélye nem fenyegetett. Ő pedig könnyedén, mintha a ránehezedő testsúlyom semmi lenne, körbefutotta velem a nappalit, aztán nemes egyszerűséggel visszaugrott a kanapéra, ami a hirtelen lökéstől vagy fél métert odébb csúszott. Úgy nevettem, hogy belefájdult az oldalam. Armin közelebb hajolt, megcsókolt, aztán mindketten ledőltünk a párnák közé. Szorosan átölelt, a hajamba túrt, és többször is elnevette magát, miközben csókolóztunk, én pedig elmerültem hirtelen jött, megrészegítő boldogságomban.

Idilli pillanatunkat a megszólaló csengő szakította félbe.
- Micsoda időzítés - morogta Armin, miközben kelletlenül feltápászkodott, aztán engem is felhúzott.
- Azért ennyire ne légy dühös, amiért meghozták a pizzánkat - böktem oldalba - Még a végén azt kell gondoljam, hogy valami nagyon csúnyát készültél művelni velem azon a szegény kanapén.
Elvigyorodott.
- Nincsenek illúzióid velem kapcsolatban, mi?
- Hát, nem sok - vigyorogtam vissza.

Az ajtóhoz mentünk, és beengedtük a percek óta előtt várakozó, vékonydongájú pizzafutárt. A srác kissé felvont szemöldökkel nézett ránk (khm. fogalmazzunk úgy, hogy kicsit ziláltak voltunk) de aztán rutinosan figyelmen kívül hagyta a külsőségeket, és miután kifizettük neki a kaját, villám gyorsan el is húzott.

Felvont szemöldökkel néztem a  körülbelül 70X70 centiméteres nagyságú dobozra.
- Izé... ezt az óriáspizzát kettőnknek gondoltad?- kérdeztem Armint.
- Naná - bólintott, mintha mi sem lenne természetesebb - Simán benyomjuk.
- Hát jó - vontam meg a vállamat. Én nem voltam ilyen magabiztos a dologgal kapcsolatban, de hát ő tudja.

Leültünk az asztalhoz (ami rendes tőlünk, hiszen mindenféle felügyelet híján akár a kanapén is ehettünk volna) és kinyitottuk a dobozt. A pizza nem meglepő módon hatalmas volt, de olyan jól nézett ki, hogy úgy döntöttem, mégis megkísérelem elfogyasztani a felét. Egy kenyérvágó késsel sikeresen elválasztottam egymástól a szeleteket, aztán kezdődhetett a falatozás.
Már egy pár perce némán ettünk, amikor Armin hirtelen megszólalt.
- Tényleg, még nem is kérdeztem, mi volt a barátnőddel?
- Minden oké - nyeltem le a falatot - Nem haragszik rám, és remélhetőleg mostantól nem akar ránk törni sem.
- Még szerencse, totál beparáztam tőle. Majdnem olyan ijesztő, mint te.
- Naaa - biggyesztettem le a szám - Én nem is vagyok ijesztő!
- Hmmm... Ilyenkor valóban nem. De tudod, milyen arcot vágsz, amikor zombikat ölünk? Arról a cuki kis pofidról egy vérszomjas sorozatgyilkos vicsorog.
- Jólvanna, én így koncentrálok! Különben meg a helyedben nem dumálnék. Tudtad, hogy mindig nyitva van a szád, amikor játszunk? Mindig.
- Áucs! Látod? Ilyen gonosz vagy, és észre sem veszed!
- Dehogynem veszem észre - vigyorogtam.
- Pláne. Szörnyű egy nőszemély vagy, nem vitás.
- Hmmm, lehet. Mint ahogy az is lehet, hogy egy bizonyos valaki a kanapén alszik ma este... -csavargattam a hajam az ujjaim körül. Armin felhördült.
- Jó-jó, visszaszívom!  - mondta gyorsan.
- Helyes - mosolyogtam finoman - Amúgy, nem lennék ilyen kegyetlen. Szörnyen kényelmetlen az a kanapé.
- Ez megnyugtató. Akkor hol aludnék, a padlón?
Meglöktem a vállát.
- Hé! Most speciel éppen kedves voltam.
- Jól van, értem én.

Becsületünkre szóljon, megpróbáltuk megenni azt a pizzát. Tényleg. De amikor már szinte sírva könyörögtünk a másiknak, hogy nyomja már be még azt a maradék három szeletet, be kellett ismernünk, hogy a kaja vitathatatlan győzelmet aratott felettünk. Bocs, Adam Richman.
A nagy mennyiségű ételtől kicsit émelyegtünk, úgyhogy mindketten egyetértettünk abban, hogy most nem lenne tanácsos játszanunk - inkább csak leheveredtünk a kanapéra és benyomtuk a tévét. Hosszas kapcsolgatás után állapodtunk meg egy régi, Zs-kategóriás akciófilmnél, amelyben az effektek nagy részét még én is meg tudnám csinálni öt perc alatt. Végül is, legalább vicces volt.
Pár óra múlva, amikor már biztosak voltunk benne, hogy nem fogjuk kitaccsolni az ebédet, Assassin's Creed-eztünk egy kis ideig, később tovább építettük a közös Minecraft világunkat. A délután pedig eltelt, mielőtt észrevehettem volna. Szinte minden ugyanolyan volt mint rég; leszámítva a gyakran jelentkező csókolózós részeket.

Körülbelül este tizenegykor Armin engedélyt kért, hogy lezuhanyozhasson, és elvonult a fürdőbe cuccával (ezúttal előre megfontolt szándékkal aludt nálam, úgyhogy hozott magával törölközőt, satöbbit). Én már korábbn megmosakodtam, így kihasználtam ezt az időt, hogy felhívjam anyát. Ez mindennapos volt, mióta Aiden elutazott: amíg ketten együtt voltunk, a szüleink nem aggódtak értünk különösebben, de most, hogy egyedül maradtam (vagy legalábbis ők így tudják) muszáj volt minden nap jelentenem, hogy még életben vagyok.
A telefon kicsöngött, én pedig vártam. Nemsokára morcos hang szólalt meg.
- Zoey, szívem, tisztában vagy vele, hány óra van? - korholt anya.
- Úgysem veszem be, hogy aludtatok! - szóltam vissza.
- Mi nem is, de neked kéne! Na mindegy. Hogy vagy?
- Hát... jól. Képzelt, buszbalesetbe keveredtem délután - meséltem könnyedén.
- Micsoda?! Úristen, ugye nem lett bajod?
- Hát, elég ijesztő volt, de szerencsére senki nem sérült meg. Nekiütköztünk egy kocsinak. Kicsit leestem a ülésről, de azt túl lehet élni.
- Jaj, szívem, ez durva - fújta ki a levegőt anya - Hál'istennek jól vagy.
- Tényleg nem nagy ügy. Inkább mondd csak, mi van veletek? Hogy van apa?
- Ó, hiszen még nem is mondtam! - derült fel a hangja - Képzeld, nagyszerű híreket kaptunk ma este. Az orvos azt mondta, apád hihetetlenül gyorsan gyógyul. Már szállítható, úgyhogy holnap kiengedik a kórházból, hétfőn pedig hazamegyünk!
- Komolyan? - kérdeztem vigyorogva - Anya, ez szuper! Így mégiscsak együtt tölthetjük a karácsonyt. Aiden tudja már?
- Még nem. Igazából neked is csak holnap terveztem elmondani, mert nem akartalak ilyen későn zavarni... - éreztem a hangjában a rosszalló élt, mire kínosan behúztam a nyakam - ... na de most már mindegy.
- Ami azt illeti, szerintem nyugodtan felhívhatod. Teljesen kizárt, hogy aludnának - vigyorogtam. Közben Armin kilépett a fürdőszobából egy szál törölközőben, vizes haját törölgetve.
- Kölcsönvettem egy sampont, ha nem baj. Remélem, ne leszek tőle rózsaillatú, vagy semmi i...- meglátta a telefont a kezemben, és ijedt arccal elharapta a mondat végét. A fogamat szívva "fordultam vissza" anyához. Vajon meghallotta?
- Ez meg mi volt? Van nálad valaki? - szól bele a telefonba. Na basszus.
- Mi-miről beszélsz? Én nem hallottam semmit! - dadogtam idegesen. Szerencsére anya úgy tűnt, bevette.
- Tényleg? Lehet, hogy nálam volt valaki. Pedig nem is olaszul beszélt. Furcsa.
- Valóban az - fújtam ki magam megkönnyebbülten.
- Na mindegy. Végül is, én csak ennyit akartam, kicsim. Most már menj és feküdj le!- mondta anya.
- Rendben, rendben! - mosolyogtam - Jó éjt!
- Jó éjt, Zoey!

Letettük a kagylót, én pedig egy pillanatra a tenyerembe temettem az arcom. Jó ég, ez meleg volt!
Armin nagy léptekkel átszelte a szobát, és megsimította a hajam.
- Minden rendben? Bocsi az előbbiért, nem tudtam, hogy telefonálsz!
- Áhh, nem gáz, bár nem sokon múlt a dolog. Egyébként meg lehetett volna több eszem is, mint hogy felhívom anyámat amíg itt vagy, szóval nem a te hibád.
- Szóval anyukáddal beszéltél?
- Aham. Képzeld, hétfőn hazajönnek! Szuper, nem? Bár... - hezitáltam, aztán mégis kimondtam - így már tényleg fogalmam sincs, hogy fogunk találkozni.
- Hát, ja - bólintott - De ne aggódj, megoldjuk valahogy. Ami azt illeti, te is jöhetsz ám hozzánk. Lehet, hogy te nem így érzed, de ez a ház jelen esetben konkrétan az oroszlán barlangja.
Elnevettem magam.
- Ez úgy hangzott, mintha félnél Aidentől.
- Hééé, ne becsüld alá a bátyád! Lehet, hogy egy fejjel alacsonyabb nálam, de ha rólad van szó, hát puszta kézzel nyírna ki. Egy hangyányit védelmező típus.
Mosolyogtam, és átöleltem.
- Nem hagynám, hogy bántson. Egyébiránt, nem akarsz esetleg felöltözni?- kérdeztem jogosan, mivelhogy még mindig csak egy szál törölköző volt rajta.
- Khm. Nem akartam ezt mondani... de minek? - nézett rám merőn. Az arcszínem egy pillanat alatt ment át élénkvörösbe.
- Jól van, na  - motyogtam kínosan - Legalább fenntarthatnád a látszatot, hogy csak aludni fogunk. Rajtam is van pizsi.
- Nem mintha bármi bajom lenne ezzel, de ami azt illeti, az a "pizsi" olyan mintha nem is lenne.
- Hülye - csaptam meg - Nem is igaz!
- De igen, és ezt te is tudod.
Nem tudtam mit válaszolni csak nyelvet öltöttem, mint egy óvodás, és felálltam.
- Tökmindegy. Most megyek a szobámba. Ha akarsz, majd gyere utánam. Felöltözve.
Vigyorgott.
- Nagyon makacs vagy, tudod-e?
- Lehet - mosolyogtam és becsuktam magam után az ajtót. Azonnal leoltottam a villanyt, és ágyba bújtam.
Alig fél perccel később nyílt az ajtó, és hátulról két kar fonódott körém.
- Felvettem egy boxert - súgta a fülembe.
Felvont szemöldökkel fordultam hátra.
- Jó fiú - mondtam, és  mellkasába fúrtam az arcom.
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen fontos, hogy te vetkőztethess le... - még a sötétben is láttam kaján vigyorát.
- Pofa be - hallgattattam el egy csókkal.