13.fejezet - Sítábor és Minecraft

- Biztos, hogy mindent bepakoltál? - kérdeztem, sokadszor.
- Tutibiztos - felelte a bátyám. Szintén sokadszor.
Reggel hat volt, az ablakon tél lévén egy szemernyi fény sem szűrődött át. Már minden készen állt az indulásra; mindketten kabátban voltunk, és Aiden hatalmas, nehéznek tűnő sporttáskája is tartalmazott minden szükséges ruhadarabot és használati tárgyat.
- Biztos nem gáz, ha kikísérlek az állomásra?
- Miért lenne? - vonogatta a vállát - A barátaim imádnak téged. És különben is, felkeltél korábban, csak hogy segíthess.
- Csak azért, mert pontosan tudtam, hogy egyedül soha nem készülnél el - böktem oldalba - Mehetünk?
Bólintott. Az utcára kilépve mindkettőnket szinte pofánvágott a menetirányból süvítő jeges szél. Az arcom elé húztam a sálam, de az sem segített; így hát csak vacogva a zsebembe süllyesztettem a kezem, és összehúztam magam, mintha az megvédene a hidegtől. Aiden nem kommentálta az időjárást, de azt hiszem, mindent le tudtam olvasni az arcáról. Szótlanul indultunk el, lépteink kissé instabilak voltak a járdára fagyott hó miatt (fel kéne már sózni!). Szinte megkönnyebbülés volt felszállni a zsúfolt buszra: ott legalább volt egy kis fűtés, mégha minden egyes megállónál be is engedték a hideg levegőt. Körülbelül fél óra alatt értünk az állomásra. Mire leszálltunk, már valamelyest világosabb volt, de szél sajnos nem akart csillapodni.
Sokan voltak, de azért nem volt tragikus a tömeg. Az állomás a kinti félhomály ellenére fényárban úszott, és  csúcsidő lévén meglehetősen nagy volt a nyüzsgés és a zaj, szinte elvesztünk a színes kavalkádban. Pár méter után tanácstalanul megtorpantunk, én pedig Aidenhez fordultam:
- Hol is találkoztok?
A bátyám a fejét vakarta.
- Jézusom - forgattam a szemem - Legalább felírtad valahova?
- Naná. Lehet, hogy feledékeny vagyok, de tisztában vagyok ezen hiányosságommal... - elővette a telefonját, és belépett a jegyzetekhez - Ijjj - húzta el a száját.
- Éééés, nincs ott! - néztem bele a válla fölött - Gratulálok, Mr. Tisztábanvagyokahiányosságaimmal. Most mi a fenét akarsz csinálni?
Nem is igazán figyelt rám, csak bámulta a képernyőt összeráncolt homlokkal.
- Ez lehetetlen. Egész biztos, hogy felírtam magamnak - csóválta a fejét - Még arra is emlékszem, hogy Armin nyafogott, hogy nem vár meg, ha minden hülyeséget lejegyzetelek. Meg kell hogy legyen valahol!
- Nem lehet, hogy elfelejtetted elmenteni? - vetettem fel - Tudod, ha csak szimplán kilépsz, akkor elvész a minden...
- Azt én is tudom - vágott a szavamba idegesen, aztán egy percig gondolkozott.
- Nem lehet, hogy ilyen hülye voltam - nyögte ki végül - Mit csináljunk?
- Hát, egyetlen lehetőségünk maradt, miszerint körbejárjuk az egész kócerájt, és megkeressünk a többieket. De sietnünk kell, különben elmegy a vonatod.
Kénytelen-kelletlen elidultunk, bár nem haladtunk valami gyorsan, lévén hogy az előttünk araszoló, csigalassú nyugdíjasokat lehetetlen volt kikerülni.
- Jajjj már! - toporgott a bátyám türelmetlenül. Már éppen meg akarta kérni az egyik nénit, hogy legyen szíves, vánszorogjon már egy kicsit arrébb, amikor egy ismerős hangot hallottam ki a tömeg neszéből. A nevünket kiabálta.
Ösztönösen fordultam a hang irányába, és pár pillanat múlva meg is pillantottam a gazdáját. Rosalia izgatott mosollyal az arcán futott felénk, egy fekete hajú fiút rángatva maga után - kézen fogva. Mögöttük Lisander lépkedett a maga nyugodt módján, neki természetesen eszében sem volt sietni. Oldalba böktem Aident, így pár pillanat múlva ő is észrevette felénk haladó barátait.
Rosáék nem sokkal később lihegve lefékeztek előttünk, így jobban meg tudtam  szemlélni a fiút. Viktoriánus stílusú kabátot és csizmát viselt, fekete haja elég különleges fazonra volt vágatva. A Rosáét szorongató kezén fehér kesztyűt viselt, az arca pedig meglehetősen hasonlított a pár másodperccel később mögötte feltűnő Lisanderére. Itt nincs szükség kérdezősködésre: a csávó csakis Leigh lehet. Ő maga is rám pillantgatott a szeme sarkából; mintha zavarban lett volna egy kicsit, de Rosalia szerencsésen elsimította a dolgot.
- Áhh, igen, ti még nem ismeritek egymást. Zoey, ő Leigh, Lisander bátyja. Szívem, ő Zoey, Aiden húga.
Kicsit közelebb araszolt hozzám, és halkan mondta: - Nem volt alkalmam elmesélni, de képzeld, összejöttünk! Már vagy egy hete!
- Hűha - somolyogtam - Gratulálok!
- Mi az? - nézett rám rögtön gyanakodva - Nem tűnsz valami meglepettnek.
- Hááát, ami azt illeti, meséltél nekem pár dolgot még anno Halloweenkor. Nem emlékszel? Bár, akkor mintha nem lett volna ilyen fényes a helyzet...
- Ijjj - húzta el a száját - Tudhattam volna, hogy a pia túlságosan is megoldja a nyelvem. Akkoriban eléggé tele volt a fejem ezzel az egésszel. De, végülis, jól sikerült a dolog, úgyhogy már csak nevetek az aggodalmaimon - mosolygott.
Tényleg boldognak látszott, szinte sugárzott, és egy pillanatra sem engedte el Leigh kezét, aki Aidennek elegyedett beszédbe. Végül a továbbra is unottan ácsorgó Lisander nyilvánvalóan célzásnak szánt, ám finom és udvarias köhintése szakította félbe őket, jelezvén, hogy a vonat nem vár meg senkit. Bár az is lehet, hogy csak simán unta már az ácsorgást azzal a hatalmas, tömött túrahátizsákkal a hátán. Mindegy, lényeg, hogy végre valahára elindultunk, Rosáék segítségével pedig csupán pár percbe telt odaérnünk a megbeszélt helyre. Ott már az egész osztály felsorakozott; folyamatosan nézelődtek, hogy látják-e a még hiányzó társaikat. A csapattal két tanár ácsorgott egymás mellett, az izmosabbik, szőke pasas (nyilvánvalóan tesitanár) vidáman, a másik alacsony, szemüveges férfi pedig láthatóan feszengve. Pár pillanaton belül mindannyian észrevettek minket, oda-oda köszöntek, de mindenki megmaradt a saját társaságában, mint normálisan. Elég gyorsan becsatlakoztunk. Lisander az égővörös hajú, veszélyes kinézetű Castielhez lépett oda (az ő barátságuk egyike azon dolgoknak, amelyeket soha nem fogok megérteni), Rosalia Violához és a harsány Kimhez csapódott, Aiden pedig az ikrek nélkül kissé elveszettnek látszó Kentint vette célba, miközben tekintetével gondosan igyekezett elkerülni a szintén a közelben ácsorgó Christ és Irist. Úgy terveztem, hogy ott maradok vele, amíg meg nem érkezik a vonat, de az órámra nézve rájöttem, hogy jobb, ha pár percen belül elindulok a suliba. Úgyhogy elbúcsúztunk egymástól, én pedig vissza sem nézve a kijárat felé vettem az irányt. Az táskám már nálam volt, így nem kellett hazamennem, egyenesen az iskolához utaztam (ezúttal metróval, az gyorsabb volt). Fél órán belül meg is érkeztem.

*

Hét óra múlva kissé kedvetlenül vánszorogtam ki a kapun. Egyrészt, rémesen fáradt voltam, és még egy meglehetősen sikertelen röpdoga is beütött, mástrészt tudtam, hogy otthon is egész nap unatkozni fogok. Egyáltalán mi a fene lesz velem, amíg Aiden haza nem jön? Nem mintha ő gondoskodott volna rólam a szüleink távollétében (sőt, sokkal inkább fordítva történt), de azért mégis csak jelentett valami biztonságérzetet a jelenléte. Most pedig egy hétig teljesen egyedül leszek, nem lesz kivel törődjek vagy akár csak egy pár szót váltsak. Nagyot sóhajtottam, fél karral a mellettem haladó Anna vállára támaszkodtam. Ő ciccegett majd tapintatosan lerázott, miközben tűnődve meredt maga elé. Aztán egyszercsak megakadt a tekintete és oldalba bökött.
- Te, az a srác nem neked integet? - kérdezte somolyogva.
- Milyen srác? Jaj, dehogy! -  mondtam fel sem nézve. Barátnőm vállat vont, és szó nélkül lépkedtünk tovább. Aztán meghallottam a nevemet. Egy ismerős hangon.
- ZOOOEY!
- Mi a... - kaptam oda a fejem kelletlenül, és a gyanúm végképp beigazolódott. Armin ott állt a sulim előtt, és vadul hadonászott, feltehetőleg, hogy felhívja magára a figyelmemet.
- Ez meg mit keres itt? - csóváltam a fejem, félig mosolyogva, félig bosszúsan és megindultam felé. Anna kíváncsi arckifejezéssel követett.
Armin elvigyorodott, amikor meglátott (talán az arckifejezésem miatt, talán mert... ő ilyen), és üdvözlésképpen összeborzolta a hajamat. Nem, ezzel nem szerzett jó pontokat.
- Szia - kezdtem, de a hangsúlyból nyilvánvaló volt, hogy ezzel nem ért véget a mondandóm. Nagy levegőt vettem - Mit is keresel itt?
- Nos, a kedves bátyád tegnap azt mondta, nézzek néha rád, hogy jól vagy-e. Hát nem aranyos? Mindegy, a lényeg, hogy mostmár ürügyem is van, hogy egész héten a nyakadon lóghassak - láthatóan büszke volt magára.
Normális esetben elküldtem volna a fenébe. Normális esetben azt mondtam volna, hogy hagyjon békén, nincs szükségem bébiszitterre. De ez nem volt normális eset. A szememet forgattam, aztán nem tudtam megállni, szélesen elmosolyodtam.
- Te hülye! Most mondjam, hogy örülök neked? - nevettem.
- Óóó, nem kell azt mondani. Tudom, hogy imádsz engem - cukkolt.
- Csak szeretnéd! - lábujjhegyre álltam, leszedtem a fejéről a manósapit, és a fejemre húztam.
- Hééé, add vissza! - fordult felém, és bosszúból oldalba bökött. Összecsuklottam a nevetéstől, beletelt pár percbe, mire össze tudtam szedni magam (a kis szemét, hogy kihasználja hogy ilyen csikis vagyok!) Amikor felnéztem, olyan, hogy is mondjam... megenyhülten nézett rám.
- Na jó - dörmögte - Rajtad maradhat, de csak mert nagyon aranyos vagy benne.
- Köszönöm - mosolyogtam.
Ekkor barátnőm (akinek jelenlétéről tökéletesen megfeledkeztem) finoman köhintett a hátam mögött.
- Ohh - ocsúdtam fel - Most be kéne mutassalak titeket, ugye? Armin, ő a barátnőm, Anna. Anna, ő itt Armin, a... - itt kicsit megakadtam. Mim is ő tulajdonképpen? Mondanom kéne valamit... - Haverom - nyögtem ki.
- Értem - bólintott Anna - Örülök hogy megismerhetlek, Armin.
- Úgyszinén - biccentett Armin udvariasan.
Pár pillanatra kínos csend állt be. Aztán barátnőm hirtelen megszólalt:
- Nos, azt hiszem, én most megyek is.
- Oké - fújtam ki kínosan a levegőt.
- Holnap találkozunk. Sziasztok! - köszönt el, és rekordsebességgel el is húzott.
Amint hallótávolságon kívül ért, Armin méltatlankodni kezdett.
- A haverod? A haverod?!
- Most miért? Az vagy, nem?
- Na szép - csóválta a fejét tettetett sértettséggel - Hát ennyit jelentek én neked? - szipogott, erősen túljátszva a szerepét.
- Miért, szerinted mi vagy te nekem? - szegeztem neki a kérdést.
- Nem tudom! De biztos nem a béna kis haverod - úgy mondta ki a szót, mintha valami durva sértés volna. Sóhajtottam.
- Nem mondhattam, hogy a barátom vagy! Azt tuti félreértette volna, és semmi kedvem nem volt magyarázkodni. Mondd, te egyáltalán nem érezted, milyen kínos volt ez az egész szituáció?
- Jóvanna! - vakarta a fejét - Valószínűleg én sem nagyon tudtam volna mit mondani. De, csak hogy tisztázzuk: nem vagyok a haverod.
- Megértettem - mosolyogtam rá - Akkor, megyünk? Hozzád vagy hozzám?
- Alexy és anyáék otthon vannak, úgyhogy hozzád - mondta - Azt pedig add ide! - levette a táskát a vállamról, és felszisszent, amikor megérezte a súlyát - Jesszus, mi a franc van ebben? Már a tizedikesek is ilyen táskával járnak...- a holmim után kaptam, de elhúzta előlem.
- Nem hagyhatom, hogy ilyesmit cipelj - nézett rá komolyan. Már majdnem meghatódtam, amikor gonosz mosollyal hozzátette: - Máskülönben sosem fogsz megnőni.
Gyomron öklöztem bosszúból, de hagytam, hogy nála maradjon. Hogy őszinte legyek, nem volt nagy kedvem cipekedni.

*

A buszozással együtt is egész hamar megérkeztünk: jó volt a forgalom, és Armin társága visszahozta az életkedvemet, úgyhogy valószínűleg a sétatempóm is gyorsabb volt, mint általában. Út közben végig beszélgettünk, a témáink folyvást változtak, így a végére már magam sem tudtam volna megmondani, hogyan jutottunk el oda, ahova. Csak annyit tudtam, hogy, mint mindig, nagyon jól éreztem magam vele. Bár, úgy sejtem, lesz még miatta egy pár kínos beszélgetésem Annával.
Amint beléptünk a házba, és lerúgtuk a cipőnket, Armin gyors léptekkel átszelte a nappalit, és levágta magát a kanapéra. Én a hűtőhöz mentem: volt sörünk behűtve, egy dobozt odadobtam neki, egy másikat kinyitottam és belekortyoltam. Valószínűleg mindkettőnknek ugyanaz járt az eszében: most, hogy Aiden egy huzamosabb ideig házon kívül lesz, nem kell visszafognunk magunkat. Bármit megehetünk vagy ihatunk a hűtőből, nézhetük sorozatot a nappaliban lévő nagyképernyős tévén, használhatjuk a bátyám konzolait, és mindezt addig tehetjük, amíg akarjuk, mert nem fog senki hazajönni este, aki előtt még mindig el kell játszanunk, hogy alig ismerjük egymást. Bűntudatot kéne éreznem amiatt, hogy örülök ennek?
Odasétáltam a kanapén fekvő Arminhoz, és megböktem, hogy másszon egy kicsit arrébb. Megtette, közben folyamatosan az ujjai közt forgatott doboz sört bámulta.
- Biztos jó ötlet ez? - nézett fel rám vakító mosollyal - Nem is olyan rég bebizonyítottuk, hogy a pia őrültségekre sarkall minket.
- Ugyan - legyintettem - ez csak sör. Különben pedig, csinálok én elég őrültséget pia nélkül is.
- Például? - mintha felkeltette volna az érdeklődését a téma.
- Páldául, már megint beengedtelek a házamba - kacsintottam.
- De hát azt nap mint nap megteszed - mondta nevetve.
- Tudom. Mondtam én, őrült vagyok - néztem rá komolyan. Összehúzta a szemét.
- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy te szívatsz engem, Csípősnyelvű kisasszony.
Már éreztem a hangjában a vészjósló élt, de nem tudtam megállni, hogy vissza ne szóljak:
- Óh, igazán?
Na erre már megelégelte a dolgot, csikizni kezdett, én pedig visítottam, egészen addig, amíg abba nem hagyta.
- Elég szánalmas, hogy csak ez az egy fegyvered van ellenem - néztem rá olyan fitymálóan, ahogy csak tudtam. Armin a vállát vonogatta:
- Az viszont mindig tökéletesen beválik.
Nem tudtam mit mondani, témát váltottam.
- Na és, mit terveztél csinálni, ha már idetoltad a képed? - böktem oldalba.
- Hmmm. Minecraft?
- Felőlem. De csak egy gépünk van.
- Nem egészen - tartotta fel az ujját. A folyton magával hurcolt oldaltáskájából előhúzott egy laptopot.
- Wow - vontam fel a szemöldököm - Készültél.
- Naná - mosolygott rám - Mi lenne, a csinálnánk egy saját világot? Dobjunk össze gyorsan egy szervert, aztán mehet az építkezés.
- Hmmm - ráncoltam a homlokom - Határozottan jó ötletnek tartom, kedves barátom. Csapjunk bele!
Az én gépemen pár perc alatt megcsináltuk a szervert. Rövid tanakodás után creative-módba tettük, mert elsősorban építeni szerettünk volna, aztán beállítottuk a világ alapvető tulajdonságait: minél változatosabbat igyekeztünk, jó sok tengerrel. Végül már csak a szerver neve maradt hátra.
- Van egy ötletem - hajolt előre Armin, és pár pillanat múlva, ahogy felegyenesedett, láthattam, mit gépelt be:   "Zoey és Armin"
Egy pillanatra egészen elérzékenyültem, de aztán úgy döntöttem, ez a nyáltenger nem illik hozzánk. Finoman arrébb toltam Armint, és javítást eszközöltem: "Zoey és NemHaver"
Armin bosszúsan csóválta a fejét a név láttán - Te sosem tanulsz, mi? Hát, legyen - odahajolt, törölt és gépelt, így a képernyőmön hamarosan ez állt: "AidenKicsiHúga és NemHaver"
- Gonosz vagy! - néztem rá szemrehányón.
- Te kezdted - vonta meg a vállát. Az a név lett végül, természetesen.
Vagy két órán keresztül építkeztünk folyamatosan, és meglehetősen eredményesen is, így a végére egy hatalmas, egész hegyoldalt elfoglaló kastélyt, és annak a víz alatti, üvegből készült mását tudhattuk magunkénak. Éppen a kettő közti átjárón dolgoztunk, amikor Armin nyafogni kezdett.
- Ajjj, elfáradtam.
- Miben? - kérdeztem nevetve - Hisz  nem is csináltunk semmit.
- Márpedig ez kemény, fizikai munka. A koncentrációtól a fejem is megfájdult - mártírkodott, és hogy szavainak nyomatékot asdjon, eldőlt oldalra. Mégpedig pont az ölembe. Ez láthatólag őt is meglepte, zavartan nézett fel rám.
- B-bocsi. Máris felülök - nyögte.
- Áhh, ne zavartasd magad - mosolyogtam, csodálkozó arckifejezésére pedig csak ennyit feleltem:
- Majd ezt is felírom a józanul elkövetett őrültségek listájára.