- Hé, csak nem képzeled, hogy hagyjuk, hogy ezt is egyedül csináld meg? Majd mi elintézzük!
Hiába tiltakoztam, hogy én nagyon szívesen megcsinálom, Rosa hajthatatlan maradt, és mindenkit (a srácokat is beleértve) befogott mosogatni. Egy pár percig csak tehetetlenül ácsorogtam, aztán végül beletörődtem a dologba, és sóhajtva elvonultam a szobámba. Lehuppantam az ágyamra. Végülis, így is jó - gondoltam. A lényeg, hogy egyedül lehessek egy kicsit, és kiüríthessem a fejemet. A falat bámultam, és próbáltam lenyugodni. Elvégre, nem olyan nagy dolog ez. Csak aludtunk, semmi más nem történt. Minden rendben lesz. Senkinek sem kell tudnia róla, és hamarosan én is elfelejthetem. Lisander meg azt gondol, amit akar. Igen, határozottan így hittem. Egészen pontosan tíz másodpercig. Mégis, kit akarok én becsapni?! Nem olyan nagy dolog, mi? Áhh, dehogy! Csak éppen együtt aludtam a bátyám legjobb haverjával, akit négy napja ismerek, de ennek ellenére túlságosan is kedvelek, és ki tudja, ő hogy értelmezte ezt az egészet! Arról nem is beszélve, hogy ezzel bebizonyítottam, hogy az az idióta bármire rá tud venni, csak mert olyan jól néz ki, és jófej, és... ARRGGH! Ráadásul Lisandernek is muszáj volt bekavarni azzal a sejtelmes reggeli beszélgetéssel, amit egyáltalán nem akarok megérteni! És most itt vagyok, tök egyedül, kizárt, hogy ezek után valaha is képes leszek Armin szemébe nézni, Aiden miatt bűntudatom van, és senkitől nem kérhetek tanácsot, mert akárkinek mondanám el a dolgot, biztosan félreértené. Mit csináljak? - estem kétségbe. Mindenesetre- szólalt meg a fejemben egy bölcs kis hangocska - azzal, hogy csak ülsz itt összeroskadva, semmi sem fog megoldódni. Igazat adtam neki, és úgy döntöttem, inkább félreteszem ezt az ügyet az agyam egy eldugott szegletébe. Van még időm. Majd később találok megoldást.
A figyelememet elterelendő, nekiláttam átöltözni, mivel még mindig a tegnapi, gyűrött és alkoholszagú holmijaimat viseltem (ráömlött volna a vodka?). Az ablakon át beszűrődő ragyogó napfényből arra következtettem, hogy jó idő van, így térdnadrágot és rövidujjú pólót vettem fel. Aztán a tükörhöz léptem, és miután kiszörnyülködtem magam a kócos hajamon és elkenődött sminkemen, elkezdtem rendbehozni magam.
Hamarosan végeztem, és úgy döntöttem, megnézem, végeztek-e már a többiek. Kiléptem a szobámból, és mivel a nappali felől hallottam a hangjukat, arra indultam el. Oda is értem volna, ismétlem, volna, ha nem jön közbe egy apróság. Mondjuk, az, hogy ebben a pillanatban hátulról megragadott két erős kéz, és berántott a legközelebbi szobába. Majdnem felsikoltottam ijedtemben, de az illető, mintha megérezte volna a szándékomat, elvette az egyik kezét a derekamról, és a számra tapasztotta. Reflexből beleharaptam, mire feljajdult, és elengedett, majd gyorsan becsapta mögöttünk az ajtót.
- Normális vagy te?! - fordultam meg dühösen. Naná, hogy Armin volt az. Éppen a kezét fújogatta fájdalmas arccal, de hirtelen kiabálásomra rémülten hátrált egy lépést. - Megtudhatnám, hogy ezt miért csináltad?! - folytattam.
- Valahogy el kellett intéznem, hogy négyszemközt beszélhessünk! - mentegetőzött - Ez tűnt a legjobb ötletnek.
- Ó, igen? Hát akkor sajnos, ki kell ábrándítsalak, mert nekem eszemben sincs négyszemközt beszélni veled - fordultam el, erősen azzal a szándékkal, hogy elhagyjam a szobát.
- Várj már! - ragadta meg a karom - A tegnap estéről...
- Mint mondtam, NEM akarok beszélni róla! Felejtsd el az egészet! Én is azt fogom tenni.
Ezúttal hagyott elmenni. Kifordultam a folyosóra, csatlakoztam a konyhában álldogáló többiekhez.
- Ijjjj - szívta a fogát Rosalia - Nem tudjátok, meddig lehet még leadni?
- Annyi biztos, hogy nem sokáig - mondta Viola - Elvégre, kb. hat hét múlva lesz. De ha holnap beviszed, talán még elfogadják.
- Miről van szó? - kérdeztem.
- Áhh, Zoey! Semmiség, csak Rosa elfelejtette leadni a sítábor díját.
- Aha, a sítábor! Rémlik, hogy Aiden beszélt valami ilyesmiről anyával még szeptemberben. De annak nem januárban kéne lennie?
- Elviekben igen - válaszolt Kentin - De az idei telet nagyon rövidnek jósolják a meteorológusok. Az iskola ezért átvariálta a síszünetet, inkább hozzácsapta a téli szünethez, hogy mindenképpen legyen hó a táborra.
- Értem - bólintottam, bár kissé furcsálltam a dolgot. Mindegy, az ilyen flancos magánsulikban bármi megtörténhet - És, mindannyian mentek? Úgy értem, azt tudom, hogy te igen - fordultam Aidenhez - de a többiek.
- Rajtam és Arminon kívül mindenki - mondta Alexy.
- Ti miért nem? - csodálkoztam.
- Nos, én utálok mindenfajta sporttevékenységet, Armin pedig utál a szabadban lenni. Ráadásul, ott nem lesz Wi-Fi. Bár, ez csak neki probléma - mosolygott.
Mosolyodva biccentettem, és közben láttam, hogy Rosa és Kentin lassan készülődni kezd a távozásra.
- Már mentek is? Ja, persze, gondolom, családi temetőkörútra igyekeztek - fintorogtam - Bocsi, hogy annyi ideig feltartottunk titeket.
- Ugyan, dehogy - mondta Rosalia, miközben a cipőjét kötötte - Még tök korán van.
- Köszönünk mindent! - tette hozzá Kentin.
- Semmiség. Jó, hogy eljöttetek - mondta Aiden.
Kikísértük Kentint és Rosát, aztán visszatértünk a nappaliba, és Alexyékhez fordultunk.
- Hát ti? Nem mentek temetőbe?
- Á, nem. Alexy családja mindig letudja egy héttel korábban, hogy ne zavarjon be a tömeg, az én szüleimnek meg nincs ideje ilyesmire - mondta Viola. Együttérzően mosolyogtam rá. Jól tudom, milyen az, amikor az ember szülei mást sem csinálnak a munkán kívül. És én még egész jól viselem a dolgot. Aiden kevésbé.
- Úgyhogy gondoltuk, elmegyünk valahova együtt - tette hozzá Alexy - Moziba, vásárolni, vagy valami hasonló. Bár, nem is tudom... Nem kegyeletsértő halottak napján jól szórakozni? - ráncolta a homlokát gondterhelten.
- Ugyan - nevettem fel, elfeledkezve a rossz érzésről, amit Viola szavai keltettek bennem - A halott szeretteid is biztos örülnek, ha jól érzed magad! És már amúgy is meglátogattad őket a múlt héten.
- Ez igaz. Akkor, legyen a mozi? - fordult Violához.
- Rendben - bólintott a lány.
- Na, és mit néztek?
- Mit tudom én? - vont vállat Alexy - Majd ami éppen kezdődik.
- Ó, a spontaneitás nagy híveihez van szerencsém? - érdeklődtem.
- Nem igazán, csak lusták vagyunk tervezni - nevetett Viola.
- És Armin? Vele mi lesz? - kérdezte Aiden hirtelen.
- Hmmm... Nem tudom. Meg kéne kérdezni.
- Mit kellene megkérdezni? - trappolt be vidáman a nappaliba Armin.
- Na, emlegetett szamár. Semmi, csak azon tűnődtünk, mik a terveid mára - mondta Alexy.
- A terveim? Hááát, az attól függ. Ti, gondolom, elmentek valahova ketten, nem? - mutatott az öccsére és Violára - Akkor valószínűleg otthon leszek - nézett ránk. Pontosabban rám, és amint megpillantott, megváltozott az arckifejezése, mintha eszébe jutott volna valami. Aztán gyorsan folytatta a mondandóját, mintha abba sem hagyta volna.
- De annyira nincs kedvem! Dögunalom lesz. Senki nem lesz otthon apán kívül, és az ő aktivitása ilyenkor max. annyiban mutatkozik meg, hogy bömbölteti a tévét - biggyesztette le a száját. Kétség kívül meggyőző alakítást nyújtott.
- Ne már haver! Nyugodtan maradj, ameddig csak akarsz! Itt mindig szívesen látunk - dőlt be azonnal a trükknek az én szegény, naiv bátyám.
- Tényleg? De rendes vagy! Köszi - "vidult fel" Armin, aztán rámvigyorgott. Engem pedig abban a minutumban öntött el az aggodalom. Annak a vigyornak ugyanis egyértelmű volt az üzenete: Úgyis elérem, hogy hajlandó legyél beszélni velem a történtekről. És egy egész napom van rá.
*
Pár perc múlva Viola és Alexy is lelépett. Azt mondták, azért, mert mozi után szeretnének ebédelni, úgyhogy olyan filmre kéne beülniük, ami véget ér kettőig, de volt egy olyan érzésem, hogy csak nem akartak zavarni.
- Na és, mit csináljunk ma? - fordult hozzám a bátyám, miután becsukta utánuk az ajtót.
- Hmm, nem is tudom - tűnődtem - Olyan szép idő van. Kimehetnénk a parkba!
A szemem sarkából Arminra pillantottam, és elégedetten láttam, ahogy a szavaim hallatán megrándul az arca. Persze, nem gondoltam, hogy ezzel el lehetne riasztani, de szerettem volna én is kitolni vele egy kicsit.
- Jó ötlet! - mosolygott Aiden.
Beletelt pár percbe, mire a fiúk elkészültek: velem ellentétben nekik nem volt idejük rendbehozni magukat reggel. Végül olyan fél tizenegy körül léptünk ki a házból. Az idő pontosan olyan kellemes, napsütéses volt, mint amire számítottam. Jókedvűen, semmiségekről beszélgetve tettük meg a kb negyed órás utat a parkig. Legalábbis Aiden és én. Armin kicsit lemaradva tőlünk, csendben kullogott. Bár én akartam megszívatni, most egy kicsit megsajnáltam. Láthatóan melege volt a hosszúujjú pulcsijában, de nem hozott váltóruhát, így abban kellett maradnia. Elmentünk a közeli butik és a bazár mellett, aztán befordultunk a következő utcába, és már ott is álltunk a park bejáratánál. Bementünk: a jó idő ellenére sem volt tömeg, és így egészen különbözött a hangulata a megszokottól.
- Na, mivel kezdjük? - fordult hozzánk Aiden.
- Nem is tudom... Egyelőre csak járkáljunk, közben úgyis biztos találunk valamit - javasoltam. Úgy is tettünk: elkezdtük körbesétálni a hatalmas parkot. Normális esetben minden porcikám irtózott volna attól, hogy feleslegesen megerőltessem magam, de a jó idő hatással volt a kedélyállapotomra is. Meg aztán, valahogyan ki kellett fárasztanom Armint, hogy nem legyen ereje a tegnapival szekálni. Úgyhogy gyors tempóban, határozottan menetelni kezdtem előre. A fiúk meg csak loholtak utánam.
Kb fél óra múlva Armin megtorpant. Hátranéztem: a feje vörös volt, és nehezen vette a levegőt.
- Hé, minden rendben? - kérdeztem aggódva.
- Ih-igen. Csak... nem húzódhatnánk egy kicsit árnyékba? - kérdezte. Szegény, a tűző napon vastag pulcsiban... Nem csoda, hogy ilyen hamar kipurcant. Mekkora egy szemét vagyok!
- Dehogynem - motyogtam bűntudatosan - Aiden! Gyere, megállunk!
A legközelebbi árnyékos hely, amit találtunk, egy kis büfé volt, ami a méretéhez képest egész sok, napernyős asztallal rendelkezett.
- Bingó - mutatott rá Aiden - Leülünk?
- Ahhoz fogyasztani is kéne, nem?
- Miért is ne? Ebédidő van. Kajálhatnánk itt, addig Armin is kipihenheti magát.
- Rendben van - egyeztem bele.
Mindhárman odasétáltunk a büféablakhoz: egy öreg, és kissé túlságosan vidám bácsi fogadott minket.
- Mit adhatok, aranyom? - hajolt előre, olyan szélesre húzva a mosolyát, hogy szinte már vicsorgásnak tűnt. Hátrahőköltem, Aiden pedig védelmezőn elém lépett.
- Három sajtos- tejfölös lángost kérünk, plusz három kólát - mondta szigorú arccal. A perverz bácsi jókedve rögtön lelohadt, komoly hangon kérdezett vissza:
- Most kérik az italokat, vagy a lángossal együtt akarják elvinni?
- Inkább most kérnénk - pillantott Arminra Aiden.
- Rendben - adta ki a három üdítőt - Szólok, ha elkészülnek a lángosok.
Fizettünk, aztán leültünk az egyik félreeső asztalhoz. Armin mohón belekortyolt a hideg italba.
- Na jobb már? - tudakoltam.
- Jobb - mosolygott megkönnyebbülten. Én is ittam egy keveset, aztán Aidenre piallantottam: a bátyám gondterhelt arccal, szótlanul üldögélt, és minduntalan a büfés felé pillantgatott. Azért aranyos tőle, hogy így aggódik értem.
Pár perc múlva meghallottuk a várva várt kiáltást (- Elkészült három sajtos-tejfölös lángos!).
- Végre! - kapta fel a fejét Armin - Aiden, idehozod őket?
- Persze - állt fel a bátyám, nekem pedig azonnal bekapcsolt a vészjelzőm. Nem szabad kettesben maradnom Arminnal!
- Várj, segítek! - mentem utána.
- Kizárt! Maradj csak itt, Zo. Az a pasas úgy nézett rád mint egy darab húsra.
- Én is ellenzem - szólt közbe Armin. Aha, igen, pontosan tudom, hogy miért ellenzed- gondoltam magamban.
- Ugyan már! - tiltakoztam - Mi a fenét tudna csinálni az a vén trotty a büfépult mögül? Ha ott vagy, rám se fog nézni. Különben sem tudsz egyedül idehozni három lángost.
Végül belement a dologba, így ketten sétáltunk oda az ablakhoz és vettük el a lángosokat. Egyébként, a perverz tata tényleg nem próbálkozott semmivel. Ismerem én ezt a fajtát: amint meglátja, hogy van veled valaki, azonnal visszavonulót fúj.
Visszamentünk Arminhoz, leültünk, aztán mindhárman nekiláttunk az evésnek. A lángos mennyei volt, úgyhogy úgy döntöttem, megbocsátok a perverz tatának. Aki ilyet süt, az úgy néz rám, ahogy akar. A srácokra néztem: láthatóan nekik is ízlett, elégedett arccal, hatalmas falatokban tömték magukba.
- Hmmm, ez jól esett - nyújtózkodott Armin, miután végeztünk. Az arcán egy helyen ott maradt a tejföl. Automatikusan odanyúltam, hogy letöröljem, de visszakaptam a kezem. Mi a fene ütött belém? Sajna ő is észrevette a furcsa mozdulatot, és gyanakvóan rám nézett.
- Mi az?
- Csak... maszatos az arcod - motyogtam, feltehetőleg vörös fejjel.
- Oh - előkapta a telefonját, és a türöződő képernyő segítségével megtisztította az arcát - Most már jó?
Bólintottam.
- Hé, srácok - szólt közbe Aiden - Tudjátok, mi esne most jól?
- Jégkrém? - kérdeztem vissza reflexből.
- Jégkrém - hagyta jóvá.
- Szuper ötlet - dobta be magát rögtön Armin - Mi lenne, ha megvennéd mindhármunknak, közben pedig én és Zoey keresnénk valami jó helyet, ahova leülhetünk?
A kis cseles.
- Nem- nem - hárítottam azonnal - Aiden sosem találja meg azt a Magnumot, amit én szeretek. Menj csak egyedül, mi majd megkeresünk.
- Igaza van - helyeselt a bátyám - Nem akarom, hogy megint az legyen, hogy véletlenül vaníliásat hozok, és nekem kell megenni azt is. Mondd el, mit kérsz, mi ketten megvesszük, és aztán csatlakozunk hozzád.
Armin arcára visszatért az az unott, bosszús arckifejezés, amely a séta közben ült rajta. Szájhúzgálva, de belegyezett a dologba. Felálltunk, és közösen megkerestük a legközelebbi jégkrémes standot, ott pedig elváltak az útjaink. Aidennel beálltunk a sor végére, Armin pedig elindult az ellenkező irányba, bár nem úgy nézett ki, mintha nagyon kereste volna azt az ülőhelyet.
*
Mire kiálltuk az egyébként nem olyan vészesen hosszú sort, Armin jócskán eltávolodott tőlünk: elsőre nem is láttuk, hogy hol van. Végül olyan fél perc tanácstalan nézelődés után pillantottam meg mozdulatlanul ülő, magányos alakját. A tó szélén, egy jó nagy, kiálló sziklán ücsörgött, a lába csaknem belelógott a térdig érő vízbe.
- Na, tök jó helyet talált nekünk - mondta Aiden - Menjünk oda!
Szótlanul követtem, közben próbáltam úgy szorongatni a jégkrémeket, hogy ne olvadjanak el.
- Hahó! - szólt oda a bátyám, amikor hallótávolságba értünk. Armin unottan felnézett ránk. Csak akkor tért vissza egy pillanatra az élet a tekintetébe, amikor megpillantotta a jégkrémét a kezemben. Mint egy kisgyerek, nyújtózkodni kezdett érte.
- Nyugi, mindjárt odaviszem - nevettem, és megindultam a hepehupás sziklákon, átugrálva a szakadékokat.
- Hé, hé, óvatosabban! - figyelmeztetett Aiden, miközben lassan és megfontoltan elindult mögöttem.
- Ugyan, megy ez, mit a karikacsapá... - kezdtem, de ekkor a lábam megcsúszott az egyik sziklán. Ugyanebben a pillanatban Aiden és Armin egyszerre vetődtek oda gondolkodás nélkül, hogy megtartsanak a víz felett. Pech, hogy eközben én visszanyertem az egyensúlyomat, ők viszont összeütköztek, és ennek következményeként mindketten a vízbe pottyantak. Félig nevetve, félig aggodalmasan hajoltam föléjük, hogy segítsek nekik kimászni: mindketten ugyanazzal a bosszús tekintettel néztek rám, mintha én kértem volna őket, hogy segítsenek. Pedig egyszerűen annyiról volt szó, hogy túlságosan hamar beleélték magukat a hős megmentő szerepébe, és rosszul jártak.
Pár perc múlva már mindhárman ott ültünk a sziklán, bár a fiúkból csöpögött a víz. Még szerencse, hogy nem bontottuk ki előre a jégkrémeket: így nem áztak szét, továbbra is fogyaszthatóak maradtak. Bár, sem Aiden, sem Armin nem úgy nézett ki, mint akinek kedve lenne egy kis fagyos finomsághoz. A jó idő ellenére ugyanis a víz elég hideg volt, és a srácok igencsak dideregtek vizes ruháikban.
- Na, legalább a melegem-van-a-vastag-pulcsimban- probléma rendeződött - szólalt meg Armin meglepően optimistán. Aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, egyszerűen levette a vizes pulcsit, és lerakta maga mellé a sziklára. Természetesen ebben a pillanatban nem láthattam az arcomat, de azt biztosan állíthatom, hogy a színe körülbelül a pipacs- és a vérvörös között volt valahol.
- M-megőrültél?!- ripakodtam rá - Azonnal öltözz fel! Tüdőgyulladást kapsz! - ez volt az egyetlen érv, amit így hirtelen fel tudtam hozni.
- Mert, ha a vizes pólóban marad, akkor nem? - röhögött Aiden - És különben sincs olyan hideg. Nem kell aggódnod - mondta, és követve Armin példáját, ő is levetkőzött.
Szuper, most már két hiányos öltözetű egyén társaságában tartózkodtam, a park kellős közepén. Bár, nem mintha a bátyám esetében ez zavart volna. Egyébként meg, hogy lehet Aiden olyan hülye, hogy azt hitte, tényleg csak Armin egészségéért aggódom? Hát nem vette észre a pirulásomat, a megbotló nyelvemet és a zavaromat? Arrrgh. A fiúk tényleg nem tudnak olvasni a jelekből.
- És, ezekkel mit csináljunk? - tartotta fel tanácstalanul csöpögő pulcsiját Armin, ezzel megszakítva a gondolatmenetemet.
- Hmmm, keresni kéne egy vécét. A kézszárítóval megszáríthatnánk - mondta Aiden.
- Jó ötlet. Akkor, mehetünk? - pattant fel Armin, én pedig nem tudtam megállni, hogy a szemem sarkából oda ne sandítsak. Khm. Nos, nem akarok erről regényeket írni, de azért elég rendben volt az a felsőtest. Sőt. Megköszörültem a torkom, aztán válaszoltam neki:
- Felőlem. De mi lesz a fagyimmal? Mert azt vágom, hogy ti nem fogjátok megenni a sajátotokat, de én nem estem vízbe, szóval...
- Megeheted út közben is - mondta Aiden - Csak siessünk. Hiszed vagy sem, de mi is szeretnénk minél hamarabb letudni ezt az ügyet.
Igazat adtam neki, úgyhogy mindhárman felálltunk, és az előbbinél jóval óvatosabban kiszökdécseltünk a szárazföldre. Mivel egyikünk sem tudta, hol kéne keresnünk a legközelebbi nyilvános vécét, próba-szerencse alapon jobbra indultunk el. Később kiderült, hogy az tőlünk balra, alig száz méternyire volt. Persze, akkor ezt még nem tudtuk. Szóval, jobbra mentünk, és csakhamar beleütköztünk a hömpölygő emberseregbe, amely rögtön munkaidőszak lejárta után törvényszerűen megjelent. Na, szuper. Mondjuk, az én helyzetemet jelentősen megkönnyítette, hogy két fiúval voltam: Armin és Aiden mindent megtettek, hogy utat törjenek nekem, ezzel megakadályozva, hogy a tömeg agyontaposson. Hálás voltam nekik, de egyúttal kínosan is éreztem magam a szembejövők miatt, akik csak néztek, hogy ki ez a kiscsaj a két félmeztelen testőrrel.
Végül egy bő fél óra séta (vagyis inkább a tömegben löksösődés) után akadtunk rá a vécére (a távolabbira). Megkönnyebülten sóhajtottam fel, a fiúk pedig sűrű bocsánatkérések közepette benyomakodtak a sor mellett. Még kintről is lehetett hallani a rosszalló megjegyzéseket "arról a két pofátlan kis gyökérről" akik "betolakodtak azzal az ürüggyel, hogy csak a csapot akarják használni". Negyed óra múlva még mindig bent voltak, és már éppen elkezdtem volna aggódni a testi épségük miatt, de ekkor az ajtóban megjelent Armin. Úgy látszik, sikeresen megszárította a pulcsit, mert az ismét rajta volt, én pedig kicsit megkönnyebbültem ettől. Végre nem éreztem magam feszélyezve a közelségétől. Egy pillanatig nézelődött, aztán megakadt rajtam a szeme, és odajött hozzám. Amint hallótávolságba ért, feltettem neki a kérdést:
- Aidennel mi van?
- Döglött halat talált a pólójában - fintorgott Armin - Úgyhogy nekiállt kimosni szappannal. Mondanom sem kell, hogy a várakozók nagyon örülnek neki.
- Ijjj - húztam el a szám - És kábé mikor jön?
- Hát, az még beletelhet egy olyan tíz percbe.
Na basszus. Össefontam a karom a mellkasom előtt, és szinte vártam, hogy Armin mikor hozza fel a témát.
- De nem is baj - mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna - Hiszen amúgy is volt némi megbeszélnivalóm veled.
- Nem! - vágtam rá reflexből.
- Ne csináld már! Komolyan azt hiszed, hogy az ilyesmit nem kéne tisztázni?
- Igen, azt hiszem! És, mint ahogy reggel is megmondtam, semmi kedvem beszélni róla!
- A francba is, Zo! - csúszott ki a száján. A bátyám által használt becenevem hallatán csak még jobban felkaptam a vizet.
- Hagyj békén! Ha nem akarok róla beszélni, nem kényszeríthetsz! Ha azon múlik, nem érdekel, milyen gyerekes, befogom a fülemet!
A mondatomat vagy tíz másodperc néma csend követte. Túllőttem volna a célon? - néztem fel, de Armin egyáltalán nem látszott sértettnek. Épp ellenkezőleg, gonosz vigyor ült az arcán.
- Szóval azt mondod, nem tudlak kényszeríteni, hogy szóba állj velem? - kérdezte végül incselkedve. Nem tudtam mit válaszolni. Ő pedig hirtelen a hátam mögé lépett és szorosan átölelt. Zavaróan jóleső és ismerős érzés öntött el, de aztán rögtön el is hessegettem, és csépelni kezdtem a karját. Csakhogy hiába kapálóztam, ütöttem-vágtam, nem engedett. Még hátra is fejeltem, de mivel az én fejem magasságában neki a mellkasa van, fel sem vette, és továbbra is erősen tartott.
- Most addig nem engedlek el, amíg meg nem beszéltük - súgta a fülembe - de igyekezned kéne. Gondolom, te sem akarod, hogy Aiden meglásson minket így...
A szemét. Hirtelen támadt haragomban megint nekiestem, de persze nem értem el vele semmit. Még öntudatlan állapotban is úgy szorított, hogy alig tudtam kiszabadulni - jutott eszembe - így esélyem sincs ellene... Így hát lecsillapodtam, és felhagytam a próbálkozással.
- Mit akarsz? - kérdeztem tőle élesen. Kicsit meghökkent a hirtelen váltástól, de aztán teljes nyugalommal válaszolt.
- Csak rekonstruálni egy kicsit a tegnap történteket. Elég részeg voltam, úgyhogy néhány dolog nem tiszta.
- Hallgatlak - mondtam kimérten.
- Először is - kezdte - a társaságból hányan láttak minket? Úgy értem, az leesett, hogy Aiden nem látta, mert akkor már nem lennének beleim, de a többiekkel mi van?
- Csak Lisander tud róla - válaszoltam - Ő volt az egyetlen aki előttem felkelt. De nem hinném, hogy bárkinek is elmondaná. Nem az a fajta.
- Hál' isten - sóhajtott, aztán visszatért a kérdezgetéshez - Második kérdés: nos... - hirtelen elhallgatott.
- Mi az?
- Együtt aludtunk - közölte.
- Igen, tisztában vagyok vele - vágtam rá idegesen, de akkor folytatta.
- Ugye... semmi más nem történt? - nyögte ki. Kínos csönd állt be - Istenem... mondd, hogy nem voltam veled erőszakos! - mondta szinte könyörgőn.
- Nem, nem, dehogyis - nyugtattam meg, amint meg tudtam szólalni - Nem csináltál semmi rosszat.
Hallgatott. Hátranéztem: nem úgy nézett ki, mint aki hisz nekem.
- De tényleg!- erősködtem - Csak megölelgettél, meg mondtad, hogy nagyon bírsz, és aztán együtt aludtunk el.
Azt kihagytam, amikor azt mondogatta, hogy szép vagyok. Szerettem volna megtartani amolyan személyes bóknak. Armin egy kicsit mintha megkönnyebbült volna attól amit mondtam. Lazított a szorításán, így már könnyedén kiszabadulhattam volna, de őszintén szólva, nem nagyon akartam. Egyrész már felesleges lett volna, mástrészt pedig jól esett az ölelése.
- Harmadik kérdés - súgta a fülembe - Megfelel-e az neked, hogy az ügyet mostantól egy mókás részeg balesetnek fogjuk fel, és megpróbálunk normálisan barátok lenni?
Elmosolyodtam.
- Hát persze, hogy megfelel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése