1.fejezet - A kezdetek

A busz zsúfolt volt. NAGYON zsúfolt. Klausztrofóbiás létemre hogy lehettem olyan hülye, hogy felszálltam? Bár már október volt, az idő még mindig nyáriasan meleg maradt, aminek jelenlegi helyzetemben nem nagyon örültem: izzadt testek tapadtak hozzám, a levegőm pedig egyre fogyott... Pánik tört rám, megpróbáltam a kijárathoz nyomulni, de a 158 centimmel nem sokat értem el az erőszakoskodással. Körülöttem magas férfiak álltak, akik láthatóan elégedettek voltak a jelenlegi helyzetükkel, és valószínűleg észre sem vették, hogy éppen teljes erőmből taszigálom őket. Feladtam a próbálkozást, bár egyre rosszabbul éreztem magam. A légzésem felgyorsult, a szemem kétségbeesetten kutatott valamiféle kijárat után, de semmit sem talált... Ekkor ismerős hangra lettem figyelmes.
- Akkor ötkor a Starbucks-ban? Oké! Szió!
Nem voltam ugyan biztos, hogy az-e a hang gazdája, akit gondolok, de úgy döntöttem, hogy egy próbát megér. Összeszedtem hát a maradék levegőmet és felkiáltottam.
- Annnnaaaaaaa!!!
- Mi? Zoey? Hol vagy?!
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hát mégiscsak ő az. Aztán eszembe jutott hogy válaszolni kéne.
- A kék öltönyös és a bőrdzsekis fickó között az első ajtónál! Ide tudsz jönni? Kéne egy kis segítség!
- Várj egy kicsit... Ja megvan! Megyek!

Barátnőmnek kb. 20 másodperc kellett, hogy keresztülverekedje magát a tömegen. Sűrű bocsánatkérések közepette, de határozottan arrébb tolta a kék öltönyöst, az így keletkezett résen pedig villámgyorsan kisurranhattam.

- Idióta! Hogy szállhattál fel egy ilyen zsúfolt buszra, amikor nem bírod a tömeget? - dorgált.
- Én is pont ezen gondolkoztam... Na mindegy. Kösz hogy megmentettél! - pislogam rá hálásan.
- Nincs mit. Figyelj, az előbb hívott Emily. Laurennel Starbucks-ozni mennek ma délután, de nekünk nem tudtak szólni, mert hamarabb leléptünk. Akarsz jönni?
- Ma délután? Öhm, hánykor pontosan?
- Ötkor.
- Ó, az akkor nem fog menni - csóváltam a fejem - Izé... jógaórám lesz.
- Nem is tudtam hogy jógázol - nézett rám gyanakodva.
- Hát... most kezdtem el, nemrégiben.
Közben a busz  megállt, Anna pedig visszavette a hátára a táskáját.
-Kár, hogy nem tudsz jönni. Akkor, szia!- mondta és leszállt.
Utánaintegettem,  de nem vagyok benne biztos, hogy látta. Csak néztem ahogy távolodik. Mekkora egy megrögzött hazudozó vagyok én! Már megint leráztam, csak hogy otthon nyugalomban gépezhessek. Bár ami azt illeti, nem igazán volt kedvem egész délután az áradozását a legújabb pasijáról, Mattről. Korábban maximum a mosdóban beszélgettünk róla, hogy van- e vajon barátnője, és ha nincs, tetszik-e neki Anna, de különben nem foglalkoztunk vele olyan sokat. De amióta végre összejöttek Anna agyát, ha lehet még jobban ellepte a rózsaszín köd, így Matten kívül szinte semmiről nem lehet vele beszélni.
Sóhajtottam, és betettem a fülhallgatómat, és elindítottam a zenelejátszót. A fülemben megszólalt  a Sum41 Pieces című száma, ami jó illett komor hangulatomhoz. A busz hamar a végállomáshoz ért, én pedig megkönnyebbülten szálltam le róla. Bár Anna egész jó helyet csinált nekem, azért mégiscsak jobb volt a szabadban. Csöndben bandukoltam hazafelé az egyre néptelenebb utcákon, és végül megérkeztem a házunkhoz. Leállítottam a zenét és bementem.
Félhomály volt, úgyhogy felkapcsoltam a villanyt. Ledobtam a táskám az egyik székre, aztán a vécé felé indultam. Habozás nélkül benyitottam.
- Ááááááááááááááá!!!!!!!!!!!
Nem tudom, én visítottam-e nagyobbat, vagy a srác, akire rányitottam. Hál' istennek háttal állt, így nem láttam semmit, de így is fülig vörösödtem. Gondolom,ő is. Rácsaptam az ajtót, és éppen el akartam szaladni a szobámba, amikor eszembe jutott, hogy miért én vagyok zavarban, amikor ez az én házam, ő pedig egy betolakodó? Így megvártam amíg kijött aztán kérdőre vontam.
- Mégis, ki a fene vagy, és mit keresel a házamban?!
Látszott rajta, hogy legalább annyira zavarban van, mint én. Idegesen beletúrt fekete hajába, aztán megszólalt.
- Öhm, izé, a nevem Armin. Te, gondolom, Zoey vagy.
- Honnan tudod, hogy hogy hívnak?- néztem rá szúrós szemmel - És mi a fenét keresel itt?