18.fejezet - Előkarácsony, meg ilyesmik

A napom fénypontját kétség kívül a fejemen landoló színes, fából faragott rénszarvas jelentette.

Felkiáltottam, inkább a meglepettségtől, mint a fájdalomtól, és beletelt pár másodpercbe, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. A szék megingott a lábam alatt, bele kellett kapaszkodnom a legközelebbi polcba, de végül sikerült biztonságosan megállnom. Bosszúsan néztem le a földön heverő tárgyra. Természetesen nem tört el, mintha csak azért esett volna le, hogy megszívasson. Őszintén szólva, örültem volna, ha megszabadulok tőle. Ritka rusnya és ízléstelen szobrocska volt, fene se tudja, hol szereztük, de az összes karácsonyi díszünk közül ez számított a legnagyobb vizuális környezetszennyezésnek.
Sóhajtva leléptem a székről, a kezemben tartott tollseprűt az asztalra tettem, aztán lehajoltam a szarvasért. Már éppen visszatettem volna a legfelső polcra, amikor az anyám benyitott a legközelebbi ajtón,
- Mi történt, Zoey? Puffanást hallottam...
- Ráesett a fejemre ez a hülye rénszarvas - morogtam ingerülten. A takarítás értelemszerűen nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, ráadásul aki olyan kétbalkezes, mint én, annak folyamatos extra kellemetlenségekkel is meg kell küzdenie. Példának okáért, mint amikor fejbe vág egy dekorációs tárgy portörlés közben.
- Jaj - húzta el a száját anya - Nem esett bajod?
- Nem, ne aggódj. Viszont kész vagyok a polccal. Maradt még valami, vagy mehetek?
- Á, csak a tükör a fürdőszobában, de azt már megoldom egyedül is. Egyébként hova sietsz ennyire?
- Moziba megyek Annával.
- Tényleg? Mit néztek? - nézett rám érdeklődve. Na, basszus...
- Ööhm... Azt az új romantikus filmet. Most nem jut eszembe a címe.
- Romantikus? Hmmm... Nekem sem ugrik be semmi. Na mindegy. Jó szórakozást!
- Meglesz - biccentettem, és már vettem is a kabátomat. Közben fél kézzel előbányásztam a zsebemből a telefonom, és nagy léptekkel átszeltem a folyosónkat az előszobáig. Villámgyorsan, nehogy bárki is észrevegye, elküldtem egy rövid üzenetet Arminnak.

Végre elszabadultam. Pár perc, és ott vagyok.

Éppen időben el tudtam tenni a telefonom mielőtt anya odaért volna hozzám.
- Elfelejtetted a bérleted, kicsim. Hogy fogsz így eljutni a mozihoz? - nyomta a kezembe.
- Oh, tényleg. Köszi - elvettem tőle a bérletet és a zsebembe süllyesztettem - Akkor, én megyek is.
- Várj, köszönj el előbb apádtól! Szegénykém halálra unja magát.
Kötelességtudóan biccentettem, és a szüleim hálószobája felé vettem az irányt. Ahogy benyitottam, apa kicsit felemelte a fejét a párnák közül, aztán miután realizálta, hogy én vagyok az, visszaejtette. Nem nézett ki valami jól, pedig arra számítottunk, hogy itthon gyorsabban fog gyógyulni. Na persze, anya elmondása alapján még így is ezerszer jobb volt az állapota, mint közvetlenül a baleset után.
- Mész el? - kérdezte bágyadtan. Valószínűleg nemrég ébredhetett fel.
- Aham. Annával mozizunk.
- Mázlista. És mikor fogsz hazajönni, hogy szórakoztathasd szegény öreg apádat?
- Majd egyszer - fintorogtam - Addig érd be a tévével.
- Úgy lesz. Na, menjél! Még a végén miattam késel el.
- Rendben - lehajoltam, és puszit nyomtam a homlokára - Szia!
- Szia, kicsim.
Visszamentem az előszobába, és a vállamra vettem a kilincsre akasztott táskám. Anya még ott álldogált, összefont karral, mosolyogva.
- Vigyázz magadra - mondta. Bólintottam, aztán egy gyors "sziával" elhagytam a házat.

Kint hideg volt, és erősen úgy nézett ki, hogy fehér karácsonynak nézünk elébe. Ha nem is túl vastagon, de mindenütt hó borította az utcát, megmaradtak benne a (szánalmasan kicsi) lábnyomaim. Remélve, hogy a cipőm vízhatlan, tovább folytattam az utamat, a lépteim egyre gyorsabbak lettek. Ahogy közelebb értem a célba vett utcához, szinte már szaladtam, elszáguldottam a szomszédos házak mellett, egy bizonyos felé haladva.
- Nocsak, hova sietsz ennyire? - hallatszott egy ismerős hang. Lefékeztem, és odakaptam a fejem. Armin a házuk előtt álldogált, az arca kipirult a hidegtől, és természetesen vigyorgott. Én pedig nemes egyszerűséggel odarohantam hozzá, és a nyakába ugrottam. Kicsit meghökkent, hátratántorodott, de viszonozta az ölelésem, aztán felemelte az állam, hogy meg tudjon csókolni.
- Hozzád! Hozzád siettem annyira Armin, mert nagyon hiányoztál! - utánozta a hangom bénán.
- Óh, pofa be! - vigyorogtam bele a csókba.
- Pedig így van - húzott tovább játékosan, én pedig felvontam a szemöldököm.
- Ó, igen? Ha jól emlékszem, nem én voltam az, aki  vasárnap rád írt egy órával az elválásunk után, hogy hiányzol. De lehet, hogy csak rosszul emlékszem? - megeresztettem egy gonosz mosolyt.
- Rémes nőszemély - csóválta a fejét - Téged aztán az sem érdekelt volna, ha az utóbbi napokban egyáltalán nem is beszélünk, igazam van?
- Nem, azért zavart volna. Egy icipicit. Mondjuk, ennyire. Áhh, inkább mégis egy kicsit kevésbé - mértem az ujjaim között mutatott távolságot komoly arccal. Armin összehúzott szemmel nézett, aztán hirtelen megint elkapott egy csókra. Olyan fél perc múlva, szédelegve léptem hátrébb.
- Ez most bosszú akart lenni? Valami gonoszabbat is kitalálhattál volna.
- Nem igazán, csak hirtelen kedvem támadt hozzá - mosolygott - Nem akarunk bemenni, hogy egy kis, khm, birkózással rendezzük le a nézeteltéréseinket?
- És rögtön a lényegre tér - forgattam a szemem, aztán a karjára csaptam - Na, menjünk!
Szélesen vigyorogva bámult rám.
- Ez nem beleegyezés volt, csak szétfagyok idekint!

A házban tényleg sokkal kellemesebb volt a hőmérséklet, gyorsan meg is szabadultunk a kabátoktól. Armin kedélyesen dúdolgatott valami borzalmas karácsonyi dalt (hiába próbálja elkerülni az ember, a tévé és a rádió elkerülhetetlenül beleragasztja őket a fülébe), és nevetett fintorgó arckifejezésemen. A nappali ugyanolyan szép és otthonos volt, mint bármikor, az egyetlen változást a középen álló, hatalmas karácsonyfa jelentette. Elismerően néztem végig rajta. A díszek mind egyediek voltak, de nagyon jól passzoltak egymáshoz, az összhatás bármilyen katalógusban megállta volna a helyét. Elmosolyodtam: ez biztos Alexy érdeme.
- Menő a fátok - jegyeztem meg - Nekünk húsz éve minden egyes alkalommal ugyanazok a béna fa- és szalmadíszek kerülnek rá.
Vállat vont.
- Nekem igazából annyira nem fontos a dolog. Alexy meg anya díszítik, úgyhogy egyébként sem lenne túl sok beleszólásom. Rémisztőek tudnak lenni, ha összeállnak!
- Azt meghiszem - mosolyogtam. Még sosem találkoztam Armin szüleivel, de hallásból már elég jól ismertem őket. Armin ugyanis meglepően szeretett a családjáról mesélni. Azt mondta, hogy bár még csak pár hetes volt, amikor a szülei Alexyvel együtt örökbe fogadták, valószínűleg ez volt a legnagyobb szerencse, ami valaha érte.

Hirtelen valami puhát éreztem a lábamhoz dörgölőzni. Lenéztem, és Ezio világoskék szemei bámultak vissza rám. A macsek jó sokat nőtt, mióta nem láttam, de még mindig piszkosul aranyos volt.
- Jaj, hát téged még nem is üdvözöltelek! - guggoltam le hozzá. Annak ellenére, hogy csak egyszer kétszer találkoztunk, egy rövid szaglászás után hagyta, hogy megsimogassam, dorombolva simult a tenyeremhez.
- Hűtlen disznó - csóválta a fejét Armin - Nem a gazdáját köszönti először.
- Nos, te mindig itt vagy. Én viszont ritkán látott, különleges vendég lennék, ha észrevetted. Mellesleg a macskád külön bír engem. Kiszagolhatott valamit - kacsintottam.
- Nos, most, hogy belegondolok, a kis mocsok helyében én is imádnám, ha így simogatnál - nézte leplezetlen féltékenységgel, ahogy a cica pocakját vakargattam.
- Csak ha dorombolsz nekem!- lábujjhegyre álltam, és puszit nyomtam az arcára.
- Majd kipróbálom - mosolygott, és átcaplatva a konyhába kinyitotta a hűtőt. A cica közben, legnagyobb sajnálatomra, tovább állt, talán folytatta a délutáni szundiját Alexy ágyában.
- Kérsz valamit inni? - hallottam Armin kérdését.
- Igen, köszi. Valami üdítő jól esne - bólintottam, mire odadobott nekem egy dobozos kólát. Nos, mivel elfelejtettem figyelmeztetni a koordinációs problémáimról, igen csak nagyot nézett, amikor a kezemet összevissza kapkodva próbáltam elkapni az italt, ami végül minden erőfeszítésem ellenére a földön kötött ki. Szerencsére nem repedt szét, de ahogy égő fejjel lehajoltam érte, Arminból kitört a visszatartott nevetés. Csúnyán néztem rá.
- B-bocsi - törölgette a szemét még mindig vigyorogva - Nem is tudtam, hogy ilyen kis ügyetlen vagy.
- Általában nem ez az első dolog, amit közlök az emberekkel - válaszoltam még mindig morcosan - Különben pedig, nem is mindenben vagyok az.
- Tényleg, te rajzolsz - bólogatott tűnődve - Emlékszem, Aiden arcfestését is te csináltad meg Halloweenkor. Tök király volt.
- Köszi - végre elmosolyodtam, és lehuppantam a kanapéra. Armin hamarosan követett, kezében valami energiaitallal, amibe időnként belekortyolt. Felvontam a szemöldököm.
- Legalább jó az a cucc, amit iszol? Azt hallottam, rémesen egészségtelen.
- Valamiben meg kell halni - vonta meg a vállát, aztán vigyorogva rám nézett - Meg amúgy is, kell, hogy egész nap maximális energiával idegesíthessek másokat.
Nem mondtam semmit, csak a fejem csóváltam rosszallóan. Egy percig csöndben iszogattunk, aztán Armin hirtelen megszólalt.
- Amúgy, egyszer majd szívesen megnézném őket - mondta. Kérdőn néztem rá - A rajzaidat.
- Oh. Tényleg? A táskámban van a vázlatfüzetem, szóval ha érdekel, most is megmutathatom.
- Szuper. Ide vele - mosolygott, én pedig feltápászkodtam, hogy elhozzam a táskám az előszobából.
Kicsit idegesen nyújtottam oda neki a kisalakú spirálfüzetet. Minden benne volt, az órai firkáktól a napokon át készített rajzokig. Armin habozás nélkül kinyitotta, és lassan lapozgatva, kifürkészhetetlen arckifejezéssel tanulmányozta a munkáimat.
- Sokszor rajzoltad Aident - jegyezte meg hirtelen. Belepillantottam a füzetbe: a lapon, amit nézett, az egyik pár hónappal ezelőtti portrém volt látható. A rajz a bátyámat ábrázolta, ahogy felhúzott lábbal ül, és egy könyvbe temetkezik. Elmosolyodtam.
- Nos, igen. Jó alany, mert mindig ott van, legtöbbször nyugalmi pozícióban.
Armin hümmögött, és tovább lapozott. A következő pár oldalon többek között egy fát, az alvó Annát, és a töritanárom különböző arckifejezéseit örökítettem meg. Aztán a különböző időszakokból származó, többségükben félkész, manga stílusú karaktertervek következtek, ezeknél hosszan elidőzött, végül pedig az utóbbi lélekölő hét nap rajzaihoz is eljutott. Jó sok volt belőlük, tekintettel arra, hogy alig tudtam mit kezdeni magammal otthon, egy részük random tárgyakat vagy élőlényeket ábrázolt, amiket éppen megláttam, mások igazából semmit, csak firkák és satírozások sötét egyvelegével alkottak képet. Armin összehúzott szemöldökkel bámulta az egyik rajzot az utóbbi típusból.
- Ez most egy olyan művészi cucc, amiben valamit látnom kéne, csak nem vagyok hozzá elég magas szellemi síkon? - hunyorgott, én pedig elnevettem magam.
- Nem tudom. Igazából szerintem sem ábrázol semmit. Csak úgy húzkodtam a vonalakat.
- És ha én húzogatok vonalakat, az miért nem néz ki így? - dünnyögte, és lapozott. De a következő oldalon már semmit sem talált.
- Ennyi?
- Aha - bólintottam. Armin elgondolkodva bámulta a füzetet, aztán felnézett, és a kezembe adta. A szeme vidáman csillogott.
- Rajzolj le engem - közölte.
-Téged? - kicsit meglepett a dolog. Rajzoltam már megrendelésre, de ez viccesen hirtelen jött.
- Hát, ja. Mindig is szerettem volna a saját portrémmal díszíteni a szobám falát, tudod, csak  hogy teljes legyen az egoizmusom - vigyorgott.
- Felőlem - vontam meg a vállam mosolyogva - De tudnod kell, hogy nagyon lassan rajzolok.
- Óh, az nem akadály - legyintett magabiztosan, és már fel is állt a kanapéról - Na és, álljak, üljek, vagy mi?
- Nekem mindegy. Ülve talán egy kicsit könnyebb mozdulatlannak maradni.
- Oké - lehuppant a szemben lévő fotelra, én pedig még mindig hitetlenkedve csóváltam a fejem, miközben a táskámban kutakodtam - Öhm... Kell ceruza, meg ilyesmi?
- Áh, nem, megvan - húztam elő a rajzeszközöket tartalmazó fémdobozt - Addig találj valami kényelmes pózt, amit sokáig meg tudsz tartani.
Elővettem két különböző puhaságú szénceruzát, egy radírt, meg egy hegyezőt, aztán visszafordultam Arminhoz. Az elém táruló látványtól kirobbant belőlem a nevetés. Karba tett kézzel ült, a lába elegánsan keresztben, a háta kihúzva, minden arcizma tökéletesen kisimítva. Látszott rajta, hogy már most nehézségei vannak a megtartásával.
- Mi van? Ha esetleg ez a portré maradna fenn rólam az utókornak, és állna bekeretezve a vitrinben, amikor én már rég alulról szagolom, akkor legalább nézzek ki jól. Különben az unokáim és dédunokáim nem fogják elhinni azt a sok bullshitet, amit majd a gyerekeimmel meséltetek nekik, hogy aztán a Piton-effektust kihasználva mindenki sokkal jobb emberként emlékezzen rám, mint amilyen voltam.
A szememet forgattam az okfejtésére, de nem tettem megjegyzést.
- Nocsak! Ilyen jelentősége lenne a rajzomnak? Nem is tudom, megbirkózom-e ekkora nyomással...- szívattam inkább.
- Megbízhatok mást is - vágta rá vigyorogva.
- Seggfej - mormogtam, és nekiláttam.



                                                                             *

Másfél óra múlva fáradt sóhaj szakadt ki belőlem, szabad kezemmel az orrnyergemet masszíroztam. A rajz körülbelül háromnegyede kész volt, de rengeteget kellett javítgatni, és a fényviszonyok sem voltak a legjobbak. Az egyetlen ember, aki még nálam is jobban szenvedett, minden bizonnyal Armin volt, aki az elején még kérdezgetett olyanokat, hogy "Mikor lesz már kész?", vagy "Pihenhetnénk egy kicsit?", de a végére lassacskán beletörődött a sorsába. Most is csendben, noha morcosan bámult rám borzasztóan kényelmetlen pózába merevedve. Halkan elnevettem magam az arckifejezésén.
- Mi az? - szólaltam meg - Én szóltam, hogy lassan rajzolok!
Sóhajtott.
- Ja, csak nem realizáltam, hogy ez a "lassan" legalább olyan hosszú idő, mint nekem a felkelés reggel - elmosolyodott, még ha kicsit szenvedősen is - Aztán remélem, hogy jó lesz, ha már ennyi időt eltöltöttünk vele.
- Igyekszem - bólintottam lelkiismeretesen - Amúgy, mikor jönnek vissza a szüleid?
- Óh, amiatt ne aggódj, még több mint három óra - pillantott a telefonjára.
- Akkor jó. Nem akartam a egész délutánt ezzel tölteni.
- Nos, én sem - bólintott színpadiasan - úgyhogy fejezzük be gyorsan, hogy aztán valami sokkal kellemesebb és szórakoztatóbb tevékenységgel foglalhassuk el magunkat.
Felvont szemöldökkel néztem rá.
- A sorozatnézésre gondoltam! Ejnye, mik nem jutnak az eszedbe, Zoey - vigyorgott, nekem pedig kedvem támadt hozzávágni valamit. Végül nem tettem meg, gyorsan rendeztem az arcvonásaimat és válaszoltam neki.
- Én aztán nem gondoltam semmire.
- Akkor miért vörösödtél el?
- Mert melegem van - vágtam rá gyorsan. Túl gyorsan. Armin, ha lehet, még kajánabbul vigyorgott, de nem válaszolt. Én pedig folytattam a munkát.


Körülbelül fél órába telt, hogy radírozásokkal, háttérrel és utómunkálatokkal együtt elkészüljek a képpel. Ez az utolsó periódus már jóval szórakoztatóbb volt, mint a többi, Armin szinte folyamatosan a beszólásaival szórakoztatott, míg végül, valószínűleg a világ legünnepélyesebb hangján közöltem vele, hogy felállhat.
- Jesszus - nyögött boldogan, ahogy végre egyenként kinyújtóztatta az izmait. Nagy nehezen feltápászkodott, és lehuppant mellém a kanapéra, hogy megcsodálhassa a rajzot. Tátva maradt a szája.
- Na? - mosolyogtam büszkén - Milyen lett?
- Elképesztő! Tényleg megérte rááldozni azt a sok időt. Biztos megtarthatom?
- Persze, azért csináltam - óvatosan kitéptem a lapot a füzetemből, és a kezébe adtam - Majd beleszámítjuk az ajándékomba.
 Még mindig csodálattal bámulta papírra vetett mását.
- Köszi. Tudod, eredetileg csak vicceltem azzal a vitrines dologgal, de a fenébe is, és ezt kirakom!- vigyorgott - Olyan menőn nézek ki rajta, mint valami elegáns maffiafőnök, és... Várjunk csak. Ajándék?
Szégyenlősen elmosolyodtam.
- Hát, igen. Nem kell nagy dologra számítani, csak gondoltam, ha már holnap van szenteste, akkor tarthatnánk valami előkarácsony-félét...- kínos csendre számítottam, de Armin elmosolyodott.
- Tök jó! Igazából nekem is van valamim a számodra. Csak nem tudtam, mikor kéne odaadnom - felállt mellőlem, közben kicsit meglökött a vállával - Jaj, bocsi. Szóval. Egy pillanat, és jövök.
Letette a rajzot, és felszaladt az emeletre vezető két párhuzamos lépcsősor egyikén. Amikor visszaért, egy kis ajándékos zacskó volt a kezében. Felém nyújtotta.
- Nyisd ki!
Elvettem a tasakot, és kíváncsian néztem bele. Valami csillogót(?) láttam, de nem tudtam rendesen kivenni, úgyhogy óvatosan a tenyerembe ráztam. Egy ezüst színű nyaklánc volt, egyszerű, szív alakú medállal, amelynek a közepén egy kis fehér ékkő volt.
- Úristen, ez gyönyörű! Köszönöm - mosolyogtam Arminra.
- A legjobbat még nem is láttad!- mondta izgatottan, és megfordította a medált. A hátulján egy kis műanyag pöcök volt. Eltolta, és a medál oldalából egyszer csak kiugrott valami. Mégpedig egy pendrive.
- Tizenhat Gigás - mosolygott büszkén - Nem is nézné ki belőle az ember, ugye?
- Hát nem - még mindig meglepetten pislogtam - Fúha.
- Nem jutsz szavakhoz, mi? - vigyorgott, és megveregette a vállam - Sebaj, addig is hadd lássam az én ajándékomat!
- Oh, oké - felvettem a táskámat magam mellől, és kivettem belőle a puha csomagot - Tessék - nyújtottam oda neki.
- Köszönöm. Nocsak, ruha? Erre kíváncsi leszek... - bontogatta, aztán kivette a pólót, és feltartotta maga elé. Elnevette magát. A ruhadarabon a következő felirat díszelgett: I'm not a geek, I'm a level 9 warlord! (Én nem geek vagyok, hanem kilences szintű hadúr).
- Naaa? - vigyorogtam.
- Ez... ez az én pólóm! Eddig nem is tudtam, de kellett az életembe. Hol találtad?
- Neten rendeltem, még jóval azelőtt, hogy mi... tudod. Kicsit féltem is, hogy nem érkezik meg, mert már egy ideje túlléptük az egy hónapos időintervallumot - vallottam be. Armin szélesen elmosolyodott.
- Te már több mint egy hónapja készültél a közös karácsonyozásunkra?
Szégyenlősen bólintottam, ő pedig magához húzott egy szoros ölelésbe. A mellkasába fúrtam az arcom, és újra realizáltam, mennyire hiányzott az elmúlt egy hétben.
- Boldog... előkarácsonyt! - mondta, és megpuszilta a hajam. Elmosolyodtam. Egy pár pillanatig így maradtunk, de aztán valami felhívta a figyelmem. Gyanakodva néztem fel Arminra.
-Te kikapcsoltad a melltartómat?
Mindenhova nézett, csak rám nem.
- Nos...
A fejemet csóváltam.
- Te aztán tudod, hogy kell elrontani egy szép pillanatot - mormogtam rosszallóan, aztán a hajába túrva közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. Nem sokáig hagyta, hogy nálam legyen az irányítás; ledöntött a kanapéra, az ajka lecsúszott a nyakamra. A keze egy ideig még tapintatosan a karomat simogatta, de egy idő után az is vándorútra indult, nekem pedig eszemben sem volt megállítani. Sőt, én magam is becsúsztattam az ujjaim a pólója alá, és végigsimítottam a felsőtestét. Türelmetlenül felnyögött, és elkezdte kigombolni a felsőm. Illetve, elkezdte volna, mert ebben a pillanatban valami puha megmozdult közöttünk. Ijedten hátrahőköltünk, Armin szinte leugrott rólam, és mindketten megkövülten bámultunk a hasamon ártatlan arccal üldögélő Ezióra. Aztán kitört belőlünk a nevetés. A cica értetlenül forgatta a fejét, aztán, mint aki megunt minket, leugrott a földre és elsietett.
- Szerintem ezt inkább folytassuk a szobámban - vigyorgott Armin, és kézen fogva felhúzott a kanapéról. Nem volt ellenvetésem.

Térdreborulós bocsánatkérés

Sziasztok! Tudom, hogy már nagyon-nagyon régóta nem volt új rész, és nem, egyáltalán nem feledkeztem meg rólatok, vagy a történetről, de a suliidő utolsó heteiben sajnos ki sem láttam a tanulásból, és csak nemrég tudtam elkezdeni a fejezet megírását. Úgy tervezem, hogy ma éjszaka mindenképpen befejezem (noha még az egyharmada hiányzik), és legkésőbb holnap, vagy holnapután publikálom. Még egyszer bocsi, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki a borzalmasan lassú tempóm ellenére is olvassa a történetemet. Igyekszem ahogy csak tudok!