Másnap meglehetősen korán értem haza; az utolsó óránk ugyanis
elmaradt. Az utóbbi egy hónap vesszőfutása után jól jött egy kis pihenő,
mégha véletlenül is jutottunk hozzá (hiányzott a biosztanár), így
mindannyian végtelenül boldogan léptünk ki az iskola kapuján. Ám ahogy
körülbelül egy órával a hazaérkezésem után megállapítottam, ez sem volt
fenékig tejfel. Miután megebédeltem, megfelelő mennyiséget kockultam és
mindent megtanultam másnapra, tanácstalanul ültem az ágyamon.
Unatkoztam. Jó, nem olyan tragikus fizikaórai unalom volt, de azért elég
idegölő, és kifejezetten szokatlan is. Valami furcsa oknál fogva most
egyáltalán nem tűnt vonzónak a gondolat, hogy egyedül játsszak, vagy
éppen animét nézzek, miközben valami rendkívül gusztustalan és hízlaló
kajával tömöm magam, pedig nemrég még elképzelni sem tudtam volna a
napomat enélkül. Bár, talán nem is kifejezetten ezekkel a
tevékenységekkel volt bajom, hanem az egyedüllel. Társaságra
vágytam. De nem Aidenére, aki szokás szerint a szobájában kockult (Khm.
Testvérek vagyunk, na!), és nem is Annáéra, aki nemrég szakított Mattel,
ezért minden adandó alakalommal szentbeszédet tartott nekem arról, hogy
minden pasi egy szemét dög. Nem, én Armin társaságára vágytam. És
akármennyire kínos is ezt így beismerni, ez az igazság. Pedig
szégyelltem magam miatta. Szégyelltem magam, amiért szánalmas módon
minden ötödik percben lecsekkoltam, hogy nem küldött-e valamit a
Facebookon. Szégyelltem magam, amiért, csak hogy az idő teljen, elmentem
bevásárolni egy kicsit, és direkt olyan chipset és üdítőt vettem, amit ő
is szeret. És legfőképp azért szégyelltem magam, mert szinte vártam,
hogy Aiden végre elmenjen edzeni, hogy aztán az estét vele tölthessem.
Tűkön ülve vártam, hogy becsöngessen, és amikor ez végre megtörtént,
olyan boldog hévvel téptem fel az ajtót, hogy magam is meglepődtem
rajta. Ő ott állt, a szokásos gyunyoros vigyorával, kötött manósapkája
alól kilógó kócos, fekete tincseivel, és én annyira megörültem neki,
hogy majdnem a nyakába ugrottam. Hál' isten, az utolsó pillanatban
sikerült visszafognom magam. Totál bizarr lett volna. Meg amúgy is,
mióta vagyok én ilyen ölelgetős típus?
Gyorsan beljebb invitáltam, de ő továbbra is az ajtóban toporgott, mintha habozott volna. Végül felém fordult.
- Te, mi lenne, ha ma hozzánk mennénk? Ma senki sincs otthon.
- Felőlem - vontam meg a vállam - Úgyis meg akartam nézni a
konzolaidat. De - tartottam fel az ujjam - akkor te gondoskodsz a
kajáról!
- Persze - nevetett, én pedig rekordsebességgel kabátot, cipőt,
sapkát és sálat vettem, aztán vele együtt kiléptem a havas utcára.
Továbbra is nagyon hideg volt; meglátszott a leheletünk a levegőben, és
ösztönösen felnyúltam, hogy még jobban ráhúzzam a fülemre a sapkám.
Felnéztem Arminra: neki nem volt nagyon éles a hőmérsékletváltozás,
hiszen szinte be sem jött a házba, de az orra kipirosodott a csípős
széltől.
- Nos - szóltam hozzá - Vezess!
Mosolygott, és belém karolt. Természetes, ösztönös mozdulat volt, de
egy pillanatra megdermedtem tőle. Ennek ellenére csak követtem, mintha
mi sem történt volna. Ha ő nem érzi úgy, hogy bármi baj lenne ezzel,
akkor miért lennék én az ünneprontó? Elmentünk a sarokig, aztán
kikanyarodtunk a főutcára. Autót egyáltalán nem láttunk (amúgy sem sok
jár errefelé), de még a járdán lévő vékony hóréteg is érintetlen volt.
Az emberek nagy többsége úgy látszik, megijedt a hirtelen hidegfronttól,
és inkább otthon maradt. Pár percig még gyalogoltunk, csupa-csupa
ismerős ház éz kert között, aztán Armin hirtelen megtorpant, és az
előttünk álló épületre mutatott.
- Ez az.
Csak néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy röhögjek, vagy inkább a
fejemet fogjam. Armin lepillantott rám, és felvonta a szemöldökét.
- Mi az?
A fejemet csóváltam.
- Emellett a ház mellett minden egyes nap elmegyek suliba menet. Mikor is költöztetek ide?
- Augusztus végén.
- És hogy a fenébe lehetséges, hogy mi csak októberben találkoztunk?
- Hmm... jó kérdés. Bár, egyikünk sem kifejezetten extrovertált,
szóval ha belegondolunk, elég kicsi volt az esélye, hogy összefussunk az
utcán. Meg ha esetleg találkoztunk is, emlékeznél te egy random
emberre, akivel elmentetek egyás mellett?
- Igaz - bólintottam, és a ház felé fordultam. Azért titkon örültem
neki egy kicsit, hogy már eleve tudom, hol van pontosan. Ha mondjuk
valami számomra idegen utcában lenne, az én tájékozódási képességemmel
hetekbe telne megtanulni az utat.
Armin elfordította a kulcsot a zárban, és benyitott az előszobába.
Miután levettük a cipőt és a kabátot, körülnézhettem egy kicsit. Az
épület belül pont olyan letisztult és modern volt, mint kívül, a falak
hófehérek, néhol vörösesbarna fa borítással, a lábunk alatt puha
padlószőnyeg. Igazi álomotthon volt, de ennek ellenére nem éreztem magam
feszélyezve. Ez az "én házam a tiéd is" értékrend már nem csak Armin
részéről működne?
Közben ő elpakolta a cuccainkat, aztán intett, hogy kövessem. Egy
meredek lépcsőn vezetett fel, amely a felső (a másiknál lényegesen
kisebb) szintre vezetett. Kizárásos alapon elég jól ki lehetett találni,
melyik az ő szobaajtaja: Alexyé ugyanis mindenféle ősrégi, színes
matricával volt teleragasztgatva. Megmosolyogtam a dolgot, de inkább nem
kommentáltam.
Szöszmötölt egy kicsit a zárral, aztán határozottan benyitott a
szobájába. Az elém táruló látvány minden várakozást felülmúlt. A helység
valódi kocka/gamer/otaku paradicsom volt. Hol is kezdjem? A falak
játékok, sorozatok és animék posztereivel borítva. Az asztalon egy
iszonyúan profi, hatalmas monitorral rendelkező számítógép. A
helységben körben sok sok polc, különböző játékokkal telepakolva. Egy
kisebb emelvényen egy nagy képernyős HD tévé, hozzácsatlakoztatva vagy
hatféle különböző konzol. Az asztal előtt gurulós, fekete bőrrel bevont
főnöki szék. Az ablak alatt hatalmas, fehér ágy, a legvastagabb
matraccal, amelyet valaha láttam.
- Wow - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Nem semmi, mi? Még itt van ez is - húzott ki egy fiókot, amely a
körülbelül 10 féle kézi konzolját, és a hozzájuk való játékokat
tartalmazta. Vigyorgott hüledező arckifejezésemen.
- Anyám szinte imádkozott, hogy a költözésben elvesszen belőlük
valamennyi, de sajna nem jött be neki. Azt meg várhatja, hogy
selejtezzek! Mind hozzám tartozik, eszemben sincs megválni tőlük.
Tényleg, nem akasz leülni? - megfordította a főnöki széket, aztán
bosszankodva felsóhajtott.
- Hihetetlen. Elmegyek itthonról egy pár percre, és ez a kis piszok
rögtön elfoglalja a helyemet. Na, ébresztő - bökte meg a székben lévő
valamit (?). Aztán felkiáltott - Héééé, a kezem nem játék! Ne harapj
már! Ezio!
Na, ekkor döntöttem úgy, hogy megnézem mi is folyik itt. Megkerültem a
széket, és megláttam a benne terpeszkedő tündéri kiscicát, aki
meglehetősen el volt foglalva az Armin keze elleni véres hadjárattal.
Amikor meglátott engem, az idegent, egy pillanatra megállt, és
rámszegezte hatalmas, világoskék szemeit. Armin ezalatt kiszabadította a
kezét, és fájdalmas arccal fújogatni kezdte. A cica meg csak bámult
rám, mintha felmérne, aztán hirtelen kiugrott a székből, és
felágaskodott a lábamra.
- Jaaaj - nevettem - Ez ezt jelenti, hogy felvehetlek? Na gyere -
óvatosan megfogtam, és magamhoz öleltem. Nagyon pici volt, hosszú,
selymes szőre tette ki a teste nagy részét. Amikor megvakargattam a füle
tövét, vonakodva dorombolni kezdett.
- Nem is mondtad, hogy van macskátok - fordultam Arminhoz - Nagyon aranyos.
- Igen, az. Múlt hónapban kaptunk Alexyvel. Mindig is szerettünk volna egyet, de az előző lakásunk nagyon kicsi volt.
- Értem. Jól hallottam, hogy Eziónak* hívják? - kuncogtam - Miért érzem úgy, hogy nem az öcséd találta ki ezt a nevet?
- Ne is mondd! Vagy egy hétig veszekedtünk, mire eldőlt. Ő Kasmírnak
akarta elnevezni - fintorgott - Egy fiú macskát! Végül piszkos
módszerekhez folyamodtam, és betanítottam, úgyhogy mostmár csak erre
hallgat. Alexy kénytelen volt beletörődni.
- Te kis cseles - mosolyogtam, a cicát simogatva.
- Egyébként furcsa, hogy ilyen barátságos veled. Általában félni
szokott az idegenektől. Lehet, hogy a méretedből megállapította, hogy
nem vagy veszélyes - cukkolt.
- Honnan veszed te azt? - néztem fel rá a legördögibb ragadozó-tekintetemmel.
- Húha, most derül ki, hogy egy yanderét** hoztam haza? - hőkölt
hátra színpadiasan - Végül is, logikus, túl tökéletes lenne ez az egész,
ha nem lennél pszichopata, vagy valami hasonló.
Gyomron öklöztem, mire félig nevetősen feljajdult, és összegörnyedt,
úgyhogy (még jobban) össze tudtam kócolni a haját. Na ezt már nem
hagyhatta megtorlás nélkül, két irányból pont ott bökött oldalba, ahol
tudta, hogy csikis vagyok. Felvisítottam és összerándultam, de ő nem
kegyelmezett, addig csikizett, amíg már majdnem megfulladtam a
nevetéstől. Végül totál borzosan és gyűrötten ültem fel, és akkor még
nem is beszéltünk a macsekról, aki szemmel láthatólag mélységesen
megbotránkozott a viselkedésünkön.
- Én győztem - vigyorgott rám Armin diadalittasan.
- Csaltál - húztam össze a szememet - Különben is, úgy könnyű, ha már ismered a gyenge pontomat.
- Ez van - tárta szét a karját mosolyogva, én pedig annyiban hagytam a
dolgot. Hát lehet arra haragudni, akinek ilyen gödröcskéi vannak?
- Na, nézünk valamit? - vetette fel végül - Ketyeg az óra.
- Ja, persze. Apropó, idő, anyáék két nap múlva hazajönnek. Gondolom,
ez hatással lesz a találkozásainkra... kicsit le fognak rövidülni.
Bocsi - néztem rá kicsit félve.
- Ugyan, nem gáz. Azt azért mégsem várhatom el, hogy mindig csak te
legyél otthon. Én is csak most tudtam először ilyen alkalmat találni.
De, ha már így van, ne is vesztegessük tovább az értékes időt. Mi
legyen? Walking Dead, Breaking Bad... - kezdte a felsorolást, én pedig
önkéntelenül elmosolyodtam. A két sorozat címe egymás mellett úgy
hangzott, mint valami mondóka.
Végül a Breaking Bad mellett döntöttünk, Armin átnyomta pendrive-ra,
úgyhogy nagy képernyőn néztük. Kaja is volt, ahogy azt megígérte, sőt,
valahol a mélyhűtőben még dobozos fagyit is találtunk! És hát, mi
egyébre vágyhatna az ember ilyenkor decemberben? Az ágyán kuporogva
(Ezio is befészkelte magát mellém) néztük egyik részt a másik után, én
pedig már meg sem lepődtem, amikor Armin közelebb csusszant, és fél
karral átölelte a vállamat. Mindent meg lehet szokni. Nem mintha
kellemetlen lenne. Körülbelül másfél órát maradtam náluk, aztán, amikor
úgy ítéltem meg, hogy Aiden is nemsokára hazaér, kénytelen-kelletlen
elbúcsúztam. Armin felajánlotta ugyan, hogy elkísér, de mivel nagy lett
volna a kockázata, hogy a bátyám meglátja, inkább elutasítottam.
De azért, a pár peces hazaút során komolyan elgondolkoztam ezen az
egészen. Mióta titkolózom ennyire Aiden előtt? És legfőképpen, miért? A
nem mindennapi, kissé bizarr szituáció lenne az oka? Vagy az, hogy nem
akarom, hogy az higgye, elveszem tőle a legjobb barátját? Hirtelen
eszembe jutottak Lisander szavai: "Ami nem számít, azt minek titokban tartani?"
Lehet, hogy az Arminnal eltöltött esték túl sokat jelentenek nekem
ahhoz, hogy Aiden miatt veszélyeztessem őket? És ha ez igaz...mégis,
miféle testvér vagyok én?
Gondolatmenetemet megszakította a felismerés, hogy hazaértem. A ház
világos volt: Aiden tehát megelőzött. A lehető legtermészetesebben
próbáltam besétálni az előszobába, és bezárni magam mögött az ajtót.
Hangtalanul akasztottam fel a kabátomat és indultam el a szobám felé.
Már félúton járhattam, amikor a bátyám ajtaja kinyílt, és ő kidugta
rajta kócos, szőke fejét.
- Szia, Zo! - köszöntött - Hol voltál?
- Annáéknál - hazudtam habozás és szemrebbenés nélkül. Pont ezért,
neki eszébe sem jutott megkérdőjelezni a szavaimat. A lehető
leggyorsabban lezártam a beszélgetést, és becsaptam magam mögött a
szobaajtóm. Undorodtam magamtól.
Lehevertem az ágyamra, és a kezembe vettem a telefonomat. 4 nem
fogadott hívás? Fura. Azért Aiden szólhatott volna, hogy csörgött... De
ki hívhatott ennyiszer? Rányomtam az értesítésre, és elkerekedett a
szemem, amikor megláttam a feladót. Anya volt az. Pedig világosan
megbeszéltük, hogy a drága telefon miatt csak vészhelyzetben hívjuk
egymást. Úristen, mi történhetett? Villámgyorsan beléptem a
névjegyzékbe, és már majdnem rányomram anya számára, amikor újra
csörgött a telefon. Ő volt az.
- Szia, anya - szóltam bele kicsit rémülten.
- Kicsim! - hallottam a hangját a készülékből - Végre el tudtalak érni!
- Mi az, mi történt? - sürgettem.
- Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Apád leesett a lépcsőn...
- Jézusom, jól van?
- Őszintén szólva, nem. Eltört a medencecsontja - nyögte ki anya.
- Jaj ne! Beszélhetek vele?
- Attól tartok, nem. Még a kórházban van, és pár napig bent is
tartják, amíg meg nem bizonyosodnak, hogy nem lesz még nagyobb baj. Jaj
kincsem... az a helyzet, hogy így nem tudunk hazamenni.
- Most az nem számít, az a fontos, hogy meggyógyuljon. De mégis... Mennyi időről van szó?
Anya nagyot sóhajtott, nehezére esett kimondania a következő szavakat: - Egy hónap.
- M-micsoda? De hiszen azt mondtad, hogy pár nap, és kiengedik!
- Igen, de a biztosító nem fizeti a visszautat - mondta letörten - Itt kell maradnunk, amíg meg nem gyógyul.
- De hát... Aiden elutazik a jövő héten! Mi lesz így velem? -
fakadtam ki. Tudtam, hogy rettenetes dolog csak magamra gondolnom,
amikor apa súlyosan megsérült, de nem bírtam tovább.
- Nem tudom - Anya hangja sírósra változott - Ne haragudj...
- Hé, nehogy elbőgd magad nekem! - ijedtem meg - Erősnek kell lenned,
és támogatnod apát. Én megleszek. Aiden sítábora csak egy hetes, nem
nagy ügy. Eddig is simán megoldottam mindent. Aztán, ott vannak a
barátaim is. Nem leszek egyedül - nyugtattam.
- Biztos, hogy minden oké?
- Hát persze. Majd szólj ha lesz valami újabb fejlemény.
Letettük, én meg csak ültem ott, a falat bámultam, és azon
gondolkoztam, hogy miért van az, hogy minden nap többször hazudok, mint
ahányszor igazat mondok.
* Ezio Auditore da Firenze: Az Assasin's Creed egyik főszereplője.
** yandere: olyan karakter, aki aranyosnak és kedvesnek tűnik ám egyszercsak kirobban belőle vérengző, pszichopata énje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése