4.fejezet - Hétvége

A bátyám szombaton szinte ki sem jött a szobájából. Megértettem, hogy egyedüllétre van szüksége, de így is zavart az otthoni nyomasztó légkör, így vasárnap pont kapóra jött Anna invitálása, hogy menjünk el a plázába. Nyitásra odamentünk, úgyhogy korábban keltem, mint általában, így még akkor is ásítoztam, amikor a busz befordult a megállóba, pontosan a pláza előtt. Ahogy leszálltam, rögtön a szemembe ötlött a barátnőm, aki az októberi hűvös idő ellenére is egy aprócska sortot viselt, és vadul integetett. Hihetetlen - gondoltam, miközben elindultam felé -  hogy egyszerűen sosem képes az időjárásnak megfelelően öltözni. Júliusig hosszú nadrágban és bokacsizmában(!) járt, most meg picsagatyában parádézik.
- Sziaaaa! - ugrott a nyakamba, amikor odaértem. Mint mindig, most is kicsit meghökkentett, hogy milyen túláradó, mert nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, de azért sután viszonoztam az ölelését.
- Öhm, amúgy két napja találkoztunk utoljára, nem két éve... - jegyeztem meg finoman.
- Az igenis hosszú idő! Nekem pedig egy csomó mesélnivalóm van!
- Csak nem Mattről? - kérdeztem ironikusan. Amikor idejöttem már fel voltam készülve az áradozására. Még mindig jobb, mint Aiden gondosan bereteszelt szobaajtóját bámulni 0-24- ben. Anna az ajkába harapott.
- Túl sokat beszélek róla, igaz? - bűntudatosan nézett rám nagy, barna szemével.
- Ugyan már! Én bármit szívesen meghallgatok!
Kicsit még győzködnöm kellett, de aztán mégis belekezdett, csak beszélt, beszélt és beszélt, miközben végignéztük a New Yorker, a Pull&Bear és a H&M kínálatát (ezek Anna kedvenc boltjai). Végül rábeszélt, hogy menjek be a próbafülkébe egy rakat olyan ruhával, amit eszem ágában sem volt megvenni, csak mert "rajtam biztos jól állnának". Ezzel kapcsolatban voltak bizonyos kétségeim, mert kizárt, hogy bármilyen cicanadrág jól állna a rövid, és zavaróan vastag lábamon, de inkább nem nyavalyogtam, mert akkor bizonyára jött volna a "mit rinyálok már megint az XXS-es ruhaméretemmel" című, jól ismert hegyibeszéd. Azt még nem sikerült megértetnem vele, hogy a méreteim nem abból adódnak, hogy modellalkatú vagyok, hanem abból, hogy törpe. Na mindegy. Miután kiszórakozta magát a szerencsétlen ábrázatomon, amit a tükörben lévő látvány okozott, úgy döntöttünk, hogy megebédelünk. Az alagsorban sorakozó sok-sok gyorsétterem közül talán a KFC-t találtam a legigényesebbnek, úgyhogy oda álltunk be a sorba, hogy aztán a megpakolt tálcáinkkal egyensúlyozva asztalt keressünk magunknak. Anna szokás szerint négyszemélyes asztalt választott, mondván, hogy miért nyomorogjunk, amikor csomagokkal együtt sokkal kényelmesebb, ha bunkó módon elfoglaljuk a helyet egy kisgyerekes család elől. Végül is igazat adtam neki. Kajálás után még benéztünk néhány bizsuboltba, de hamar elfáradtunk a sok járkálásban, úgyhogy olyan fél kettő tájékán elhagytuk a plázát. Addigra Anna olyan részletes leírást adott Matt minden egyes testrészéről, hogy szinte megkönnyebbültem, amikor végül elváltak az útjaink. Leültem a buszmegállóban, és az ölemben lévő aprócska tasakot bámultam. Barátnőmnek sikerült rábeszélnie egy fülbevalóra, ami nagyon jól nézett ki, de nem tudtam volna elképzelni, hogy bármelyik ruhámhoz felvegyem. Egyszerűen nem illett hozzájuk.
A busz pár perccel később megérkezett, és örömmel állapítottam meg, hogy nincs is rajta akkora tömeg. Sőt, tökéletes ülőhelyet is találtam, egy egyszemélyes ülést, kb. a busz közepe táján, ami mégcsak nem is volt elsőbbségi. Elégedett mosollyal az arcomon ültem le, a jármű pedig csakhamar elindult. Éppen az ablakon kifelé bámulva elmélkedtem az élet értelméről, amikor egy ismerős lányhang ütötte meg a fülemet  a busz hátsó fertálya felől. Odafordultam, és Violát pillantottam meg, a bátyám osztálytársnőjét, akivel mindig is jóban voltam. Egy igencsak feltűnő öltözködésű, kék hajú sráccal beszélgetett, aki nagyon emlékeztetett valakire. Végül felálltam, és odamentem hozzájuk.
- Szia, Viola! Ezer éve nem láttalak! Hogy vagy? - üdvözöltem.
- Ó, szia! - láthatóan ő is megörült nekem. A fiúhoz fordult: - Alexy, ő Zoey, Aiden húga. Zoey, ő a legjobb barátom, Alexy.
- Örvendek - ráztam kezet Alexyvel.
- Én is - mosolygott barátságosan.
- Ti is a plázából jöttök? - böktem az ölükben lévő bevásárlószatyrokra.
- Áhh, nem - mondta Viola - Leigh butikjában voltunk.
- Értem.
Leigh az egyik osztálytársuk, Lisander bátyja. Egy kicsi, de jó menő butikot tart fenn a város szélén, és az osztály nagy része gyakori vásárló. Én ugyan csak hallomásból ismerem, de úgy tudom, Leigh nagyon jófej.
Miközben ezen morfondíroztam, tovább fürkésztem Alexy arcát, és egyszercsak minden a helyére került. Persze, hiszen Armin említette, hogy van egy testvére!
- Mondd csak, Alexy - szólítottam meg - nem állsz véletlenül vérrokonságban egy Armin nevű alakkal?
- Ismered a tesómat? - nézett rám csodálkozva.
- Fogjuk rá. El tudnád... - kezdtem bele, aztán a homlokomra csaptam. Hát persze, hogy nincs nálam az a sál! Alexy elvihetné neki, erre pont most nincs kéznél. A fenébe!
- Mi az? - kérdezte.
- Mindegy, megoldom egyedül - vágtam rá.
Sokáig beszélgettünk, leginkább az osztályuk tagjairól, akiket nagyrészt ismertem, így hozzá tudtam szólni. Végül mindketten leszálltak, én pedig leültem Alexy helyére. A Tökéletes Ülőhelyemet persze elfoglalták közben, így egy testes, és nem kifejezetten jószagú bácsihoz préselődve töltöttem az út további részét. Öt megálló múlva végre leszálltam, és csendben hazasétáltam. Ott aztán újabb meglepetés fogadott.
Ahogy beléptem az ajtón, rögtön szemembe ötlött, hogy a házban mindenütt fel van kapcsolva a villany. Aiden megunta volna a szobájában való kuksolást? Hogy beljebb mentem, megláttam valakit a hűtőben kutatni.
- Szia Aiden! Jobban ér... - kezdtem bele, de aztán megláttam az illető kócos fekete haját, és rájöttem, hogy egyáltalán nem a bátyámhoz beszélek. Közben Armin hátrafordult, így megcsodálhattam a tekintélyes üdítő- és édességkészletet, amit éppen lenyúlni készült.
- Remélem, ez nem egy újabb váratlan látogatás - álltam meg előtte összefont karral.
- Dehogyis! Aiden is itt van. Ja, és mielőtt félreértenéd, ez kettőnké lesz - bökött a kajára.
- Na, azért. Ugye, nem említetted neki a múltkori... hm... találkozásunkat?
- Nem. Kellett volna?
- Isten ments! Nem akarom, hogy még emiatt is rosszul érezze magát.
- Szóval elmondta neked.
- Persze, miért ne mondta volna?
- Nem is tudom... nem gondoltam volna, hogy ennyire jóban vagytok.
Erre nem igazán tudtam mit mondani, úgyhogy inkább témát váltottam.
- Jut eszembe, összefutottam a tesóddal. Nem is mondtad, hogy ikrek vagytok.
- Ennyire látszik? - kérdezte.
- Hmmm... Az arcotok hasonlít, de más nem igazán. Egyébként, azért jöttél, hogy felvidítsd Aident?
- Pontosan - mosolygott.
- Na és, mit csináltok? - kíváncsiskodtam.
- COD-ozunk az Xboxán. Nem jössz te is?
- Áhh, csak két joystickünk van.
- Nem baj az. Gyere! - megragadta a karom, és magával húzott.
Amikor Aiden ajtajához értünk, megböktem.
- Izé... egyébként elviekben mi most találkoztunk először.
- Ja, tényleg - engedett el, majd benyitott a bátyámhoz.
A szoba kicsit vidámabb volt, mióta utoljára láttam - Arminnak úgy látszik, sikerült elérnie, hogy Aiden végre felhúzza a redőnyt, és kikapcsolja a depizős zenét (igen, tudom, hogy én küldtem neki, de a fene se gondolta, hogy ennyire beletemetkezik majd). Maga a bátyám az ágya előtt ült a földön, szemét a tévé képernyőjére szegezte, és csak akkor nézett fel, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását.
- Oh, Zo! Ő a barátom Ar...
- Már volt alkalmunk bemutatkozni - vágtam mosolyogva a szavába - Örülök, hogy van, aki felvidít ebben a nehéz időszakban.
Armin büszkén kihúzta magát. Aztán  leült a bátyám mellé, és átadta neki a nasit.
- Amúgy... játszhatok egyet a húgoddal? Azt mondtad a minap, hogy elég jól tolja.
- Felőlem - vonta meg a vállát Aiden - Addig én megeszem ezt.
Elvettem a felém nyújtott joysticket, és lehuppantam Armin mellé. Elkezdtük a játékot, és őszintén szólva, kellemes csalódás ért. Armin  sokkal jobb volt, mint amire számítottam, régóta nem multiztam ilyen erős játékossal. Együttes erővel verhetetlenek voltunk. Természetesen nyertünk, úgyhogy vigyorogva lepacsiztam vele, aztán átadtam a helyem Aidennek. Egy darabig néztem, ahogy játszanak, aztán diszkréten elvonultam a szobámba. Nem akarok visszaélni vele, hogy a bátyám van olyan jófej, hogy engedi, hogy ott legyek, amikor a barátaival lóg.
Elfeküdtem az ágyamon és animét néztem a telefonomon. Az Annával való vásárlás eléggé lefárasztott (mind testileg, mind szellemileg), így kábé ez volt a legaktívabb tevékenység, ami eszembe jutott. Két részt sikerült zavartalanul végignéznem. A harmadiknak a felénél járhattam, amikor teljesen váratlanul benyitottak a szobámba.
- Kopogni luxus? - förmedtem rá Arminra, aki viszont, ahelyett, hogy válaszolt volna, fülig vörösödött. Csak néztem rá, hogy mi van,amikor rájöttem, hogy a kis szoknyámban egy nagyon kényelmes, ámde nem túl illedelmes pózban feküdtem éppen, ami annyit jelent, hogy mindenem kint volt.
- Jéézus!!! - csuktam össze a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam (nem mintha akkor már számított volna). Felültem, és vérvörös arccal rendezgettem el a szoknyámat.
- Khm - köszörültem meg a torkom - Miért is jöttél be?
- Csak hogy közöljem, hogy Aiden hoz nekünk vacsit a Mekiből - mondta lesütött szemmel - Izé... nem akartam zavarni.
- Csak felejtsük el, oké?
- Rendben.
- Apropó, felejtés - odamentem az íróasztalomhoz, és kivettem a fiókból a sálat - Ezt itt felejtetted pénteken.
- Tényleg? Fel sem tűnt.
Felé  nyújtottam, de nem vette el.
- Megtarthatod, ha akarod - mondta.
Ezen meghökkentem.
- Mi? Mit csináljak vele?
- Mondjuk, hordd? Uniszex.
Jobban megszemléltem a sálat, és arra jutottam, hogy egészen tetszik. Sőt, még volt is olyan ruhám, amihez el tudtam volna képzelni.
- Hát, jó. Köszi. Hordani fogom.
- Nincs mit.
Az ágyamhoz lépett, és a telefonomra pillantott.
- Meg ne kérdezd, mi jót csináltam éppen.
Elvigyorodott, én pedig visszavigyorogtam. Minden kellemetlenség ellenére kedveltem ezt a fiút. Hogy is mondják? I think, this is the beginning of a beautiful friendship! :)