17.fejezet - Bizalomjáték

Az előző nap még minden olyan egyszerű volt.

Iskola és egyéb szabályozások híján délután egykor keltünk fel, és utána még vagy egy óráig csak lődörögtünk a házban. Csináltam magunknak reggelit, közben idióta, viccesnek szánt sorozatokat néztünk a tévében, és még egy kis Minecraft is belefért.Utána, csak hogy csináljunk már valamit, úgy döntöttünk paintballozni fogunk. Pár megállónyira van tőlünk egy pálya, oda mentünk, és mivel zárt helyen van, az időjárás sem volt probléma. Szerencsénk volt; az utolsó pályát lefoglaló csapat éppen végzett, úgyhogy onnantól kezdve már random osztották be csapatokba az érdeklődőket. Természetesen végig együtt voltunk. Eleinte egy "fán" bújtunk meg (csak díszlet volt, de a célra megfelelt), és onnan szedtük le az ellenséget, de aztán sajnos elég hamar lelepleződtünk, úgyhogy kénytelenek voltunk beszállni a földön zajló, keményebb buliba. A játékosok között volt néhány kezdő ugyan, de őket elég hamar leszedték, szóval a végén már profik között zajlott a háború. Csapattársaink ekkor jelentős segítséget jelentettek, többször is kihúztak minket a csávából, de sajnos egyre fogyatkoztak. Végül a legutolsók között estünk ki; az ellenség bekerített, így nem volt menekvés a lövedékek elől. Bár a csapatunk végül veszített, és mi is jó pár véraláfutást szereztünk, fülig érő vigyorral jöttünk le a pályáról. Baromi jól szórakoztunk. Játék után elmentünk kajálni (ebédnek hívtuk, de valójában inkább vacsora volt), aztán visszamentünk hozzánk, ahol, Armin nagy örömére, "leápoltuk egymás sérüléseit". Ennyit már csak megérdemelt. A találatok felét azért kapta, mert szükségtelenül védelmezett.
A délután kábé normálisan telt, eltekintve attól az egy-másfél órától, amikor Armin kénytelen-kelletlen magamra hagyott, hogy tudassa a családjával, hogy egyébként ő még életben van.  Nem bántam. Kicsit bűntudatom is volt, különösen Alexy miatt. Tudom, milyen birtoklóan tekint az ikertesójára. Nem akartam én lenni a "gonosz csaj" aki miatt nem tudnak elég időt tölteni együtt. De persze, alig vártam, hogy visszajöjjön. Az este úgy telt el együtt, mintha alig pár perc lett volna. Végül, a közös filmnézés közben, összebújva aludtunk el.

Az előző nap még minden olyan egyszerű volt.

A peronon állva jutott ez eszembe, ahogy egy-egy kürtőskalácsot majszolva az elhaladó vonatokat bámultuk, egy bizonyosra várva. Kicsit fáztunk; rémesen fújt a szél, még vastag kabátjainkon is áthatolt. Levágott ujjú kesztyűm különösen nem volt praktikus ez alkalommal, de a kalács felmelegítette fagyos tenyerem, így tulajdonképpen nem volt okom panaszra. Másik kezemmel Arminét szorongattam, felkészülve arra, hogy bármikor elengedhessem.
Részben taktikai célja is volt, hogy együtt jöttünk el ide. Ez volt stratégiánk első lépése: minél többet találkozni "véletlenül", hogy aztán "összejöhessünk" anélkül, hogy Aidennek fájdalmat okoznánk. De természetesen más okaink is voltak. Például az, hogy mindketten tisztában voltunk vele, hogy azok az idők, amikor akár egész napokat tölthettünk együtt, most kegyetlen hirtelenséggel véget értek. Nem, ez cseppet sem volt megnyugtató. Rettegéssel töltött el a gondolat, hogy akár hetekig nem fogjuk látni egymást.
Felnéztem Arminra. Mintha valami mosolyfélét próbált volna az arcára erőltetni, hogy megnyugtasson, de végül felsült, csak egy keserű grimaszra futotta. Nem hibáztattam. Végül, a lelepleződés veszélyére fittyet hányva átölelt, az állát a fejem búbján nyugtatta, én pedig a mellkasába fúrtam az arcom. Nevetséges - hordtam le magam - nem arról van szó, hogy soha többé nem találkozhattok! De mégis; a hirtelen bizonytalanság érzése őrjítő volt. Nem akartam őt elveszíteni.
- Nyugi, megoldjuk - dörmögte Armin. Ő is feszült volt, arca komoly maszkká merevedett, hiányzott róla a szokásos vigyor. Nem tudtam, ugyanazért aggódunk-e, és nem volt erőm lelket önteni belé. Csak kapaszkodtam a vállába, és hagytam, hogy vigasztaljon. Mégiscsak egy önző dög vagyok.

Végül rendeztem az arcvonásaimat, és felemeltem a fejem.
- Persze, hogy megoldjuk. Úgy nézek én ki, mint aki nem tud megbirkózni a helyzettel?
- Ez a beszéd! - végre elmosolyodott, engem pedig megnyugvás töltött el. Semmi szükség rá, hogy aggódjon miattam
- Egyébként - folytatta - kéred még azt a kürtőskalácsot?
- Hmmm... igen.
- Egész-teljesen-tuti-biztos vagy benne? - nézett rám kiskutya szemekkel.
- Na jó, megkapod... a felét - mérlegeltem, mire ő azonnal lecsapott a maradék édességre, és elkezdte kétfelé osztani.
- Khm. Javíts ki, ha tévedek, de jól látom, hogy a te "feled" kétszer akkora mint az enyém? - kérdeztem több-mint-gyanakodva.
- Háááát - elvigyorodott, és gyorsan a háta mögé rejtette az adagját.
- Te... add csak vissza! - megkíséreltem kikapni a kezéből, de gyorsabb volt, és... a szemét!- feltartotta a feje fölé, hogy ne érhessem el.
- Na, mi lesz, szerezd meg! - vigyorgott, mire  jó erősen beleböktem a hasába, hátha összegörnyed. Nem nyert, hiába próbálkoztam, sehol nem találtam meg a gyenge pontját.
- Ez nem ér, még csak csikis sem vagy? - bosszankodtam.
- Nope! - csóválta a fejét, majd célzásképp meglengette a kalácsot a magasban. Nem érdekelt, milyen megalázó ez a szituáció, de nem hagyhattam, hogy ő nyerjen. Összeszedtem minden erőmet, és felugrottam. Alig két centivel hibáztam el a célpontot, csalódottan felnyögtem. Mielőtt azonban visszaeshettem volna a földre, Armin elkapta a derekam, így ott maradtam, lábam alig húsz centivel  beton felett kalimpált.
- Naaa! - biggyesztettem a szám - Tegyél le!
Nem is válaszolt, csak mosolyogva közelebb hajolt, és megcsókolt. Visszacsókoltam- természetesen. Azért ennyire nem haragudtam rá.

Lepukkant, sötétkék személyvonat haladt el mellettünk nagy robajjal. Szétrebbentünk, és a járműre szegeztük a tekintetünket. Az csikorogva megállt, majd kinyitotta ajtóit, amelyeken keresztül ömleni kezdtek az utasok a peronra. A vágány, az időpont és a típus is stimmelt; ez csakis Aidenék vonata lehetett. Armin lerakott a földre, idegesen kócos hajába túrt, és velem együtt bámulta a fékezhetetlenül hömpölygő tömeget. Nem kellett sokáig várnunk.
Először Rosaliát láttuk meg; gyönyörű, ezüstszőke haja és vidám csacsogása vonzotta a tekinteteket ahogy lemászott a meredek lépcsőn, majd átvette hatalmas, lila bőröndjét az ajtóban álldogáló Lisandertől. Hamarosan a fiú is elhagyta a vonatot, utána pedig sorban a többiek, míg végül a bátyám is lelépett a peronra. Már azelőtt észrevett minket, hogy integetni kezdtünk volna, széles mosollyal indult meg felénk, a társaság pedig követte. Közben a szemem sarkából láttam, ahogy még páran az osztályukból leszállnak: a primadonna Amber és barátnői, a csöndes Melody és végül Castiel, kéz a kézben egy csinos, barna hajú lánnyal, akit Lynn-nek hívnak, azt hiszem. A vonat csakhamar kiürült és továbbindult, Aidenék pedig lefékeztek előttünk.
- Sziasztok! - a bátyám megölelgetett, aztán lepacsizott a hátam mögött álló Arminnal.
- Nocsak. Hogyhogy így együtt? - tette fel a kérdést Rosa.
- Ó, tök véletlenül összefutottunk. Mindketten kijöttünk találkozni veletek, és így alakult - vonta meg a vállát Armin. Ijesztően jól hazudott.
- Inkább meséljetek, milyen volt? Jól éreztétek magatokat? - tereltem el a témát.
- Király volt! Ott voltak a tanárok meg a síoktatók, de miután felszedtél egy kis alaptudást, már azt csináltál amit csak akartál, nem szóltak bele. A pálya környéke tele volt standokkal, ahol irtó finom kajákat, meg ilyen jópofa csecsebecséket árultak, meg volt egy csomó pihenőhely is, úgyhogy akkor is el lehetett tölteni az időt, ha éppen nem síeltél - mesélte Aiden lelkesen.
- Éjjelre meg ilyen hagyományos faházakban voltunk elszállásolva. Szegény Mr. Faraize próbált valami rendszert felállítani, de természetesen nem lett belőle semmi, úgyhogy mindenki összevissza járkált éjnek évadján. Végül a tanárok nagyobb bulit csaptak mint mi, és néhányan olyan másnaposan ébredtek, hogy átaludták az egész következő napot - vigyorgott Rosalia.
- Állati lehetett - mosolyodtam el.
- Egyébként - váltott témát hirtelen az eddig csöndben ácsorgó Kentin - Csak ketten jöttetek ki elénk?
Csodálkozva néztünk rá.
- Igen - mondtam - Miért, vársz valakit?
- N-nem, dehogy - vágta rá gyorsan. Lehajtotta a fejét, mintha magában szitkozódott volna, bár nem láttam rendesen. Végül megvontam a vállam, és visszafordultam a többiekhez. Kentin hirtelen közbeszólása furán hatott, kissé meg is fagyasztotta a társalgást. Kínosan lépkedtem egyik lábamról a másikra, amikor végül Lisander szólalt meg.
- Hé, Viola, az ott nem a te apukád?
Mindannyian odakaptuk a fejüket. Körülbelül harminc-negyven méterre tőlünk, egy magas őszes hajú férfi nézelődött tanácstalanul. Mellette, hasonló arckifejezéssel, egy aprócska, barna hajú asszony állt, akinek hatalmas, kerek szemüvege eltakarta az arca nagy részét.
- Az meg ott Kentin anyukája - állapította meg Rosa.
Viola és Kentin kicsit tanácstalanul ácsorogtak a helyükön.
- Na, menjetek már, ne várassátok őket! - mondta Aiden. Azok ketten engedelmesen bólintottak, elbúcsúztak tőlünk, aztán elsiettek a szüleik irányába.
Rosalia végignézett a társaságon.
- Azt hiszem, lassan mi is megyünk - mondta végül.
- Ugyanoda? - ingattam a fejem közte meg Lisander között.
- Aha, beugrok egy kicsit még mielőtt hazamennék. Ezer éve nem láttam Leight -az arcán szerelmes mosoly jelent meg, ahogy kiejtette a fiú nevét.
- Értem. Nos, jó volt látni titeket.
- Nekünk  is. Köszi, hogy kijöttetek. Jó szünetet!
- Nektek is - bólintottunk. Lisander intett, aztán Rosával együtt otthagytak minket.

Egyedül maradtam a bátyámmal meg Arminnal, és nem mondhatnám, hogy nem zavart ez a szituáció. Bár, mint kiderült, Armin legalább olyan jól hazudik mint én, és látszólag Aiden sem sejtett az égvilágon semmit, azért a rizikó jelentősen nagyobb volt így, hogy nem volt más, aki lekösse a figyelmét. Sóhajtottam, és idegesen a hajamba túrtam. A szemem sarkából láttam, hogy Armin is hasonló mozdulatot tesz, és lopva rámosolyogtam. Visszamosolygott, a pillantása azt üzente: Nyugi, minden rendben lesz! Nagyon szerettem volna hinni neki.
Aiden hozzánk fordult, a fejét vakarta.
- Akkor... mi, gondolom, együtt megyünk haza, nem?
- Aha - bólintott Armin, mintha neki mindegy lenne. Szinte csodálattal figyeltem a tökéletes pókerarcot, amelybe az arcvonásait rendezte, kicsit el is gondolkoztam, vajon mikor volt rá szüksége, hogy kifejlessze magában ezt a képességet. Vajon tényleg olyan sokat tudok róla, mint gondolom? Végül elhessegettem a gondolatot. Nem pont ez volt a megfelelő pillanat, hogy Arminban is  meginogjon a bizalmam.

Végül a közös hazaút korántsem volt olyan kínos, mint képzeltem, és ez nagyrészt Armin érdeme volt. Nem hiába a bátyám legjobb barátja a srác, tökéletesen el tudta érni, hogy Aiden csak rá figyeljen, és ne kelljen hármasban beszélgetést folytatnunk. A táborról beszéltek, a barátaikról, játékokról és sorozatokról. Mivel jól látható volt a stratégia, természetesen nem zavart, hogy kimaradtam a társalgásból, csendben, megkönnyebbült mosollyal az arcomon figyeltem a fiúkat. Milyen fontosak nekem mindketten! Magamban elmormoltam egy imát nem létező istenemhez, hogy soha ne kelljen választanom közülük.
Talán 20-30 perc múlva megérkeztünk Arminék háza elé (odaúton végig úgy tettem, mintha nem tudnám az utat), és megálltunk a kapu előtt. Armin mosolygott, a tekintete ide-oda járt köztem és a bátyám között. Végül Aiden szólalt meg először.
- Nos, jót dumáltunk. Köszi, hogy kijöttél elém, rendes tőled.
Armin legyintett, és rám pillantott. Kétségbeesetten néztem vissza rá. Mit kéne mondanom?
- Öhm... Örülök, hogy találkoztunk - nyögtem végül. Armin szeme sarkában apró nevetőráncok futottak össze; láthatóan szórakoztatta tehetetlenségem. Aiden azonban nem vett észre semmit.
- Apropó, ránéztél párszor Zo-ra amíg nem voltam itthon? - kérdezte.
-Mi? Ja, igen - bólintott Armin. Idegesen meredtem rá. Ez nem elég hihető! Részleteket, ember! - szuggeráltam, de persze nem vette a lapot. Nekem kellett beszélnem helyette.
- Egyszer átcsöngetett, és közölte, hogy jött ellenőrizni, hogy életben vagyok-e még - vigyorogtam erőltetetten - De amúgy, tényleg nem tudom, miért volt erre szükség. Úgy csinálsz, mintha te vigyáznál rám, amikor ketten vagyunk, nem pedig fordítva.
Aiden elpirult.
- Jól van, na, már aggódni sem szabad? Köszi, haver! - fordult Armin felé. Armin mosolygott, de az arca megrándult a bátyám köszönetét hallva, és elöntötte a keserű bűntudat. De ez csak egy pillanatig tartott, utána gyorsan összeszedte magát, és lazán vállat vont:
- Semmiség.
Aiden biccentett.
- Na jó, akkor mi, asszem, megyünk is. Rohadt nehezek a cuccaim, szeretném minél hamarabb lerakni őket. Add át az üdvözletemet Alexynek!
- Meglesz. Sziasztok! - intett Armin, mi pedig elindultunk tovább a saját házunk felé. Nem tudtam megállni, hogy hátra ne pillantsak. Kacsintott, aztán még egy intéssel bement a házba, és becsukta maga után az ajtót.

Nem tudtam eldönteni, könnyebb vagy nehezebb lett a szívem ahogy elhagytuk az utcát. Egyrészt, ha csak egy időre is, vége szakadt a folyamatos tettetésnek, és elengedhettem magam. Másrészt viszont nem tudtam leküzdeni magamban a rengeteg felgyülemlett negatív gondolatot és kételyt. Utáltam, hogy Arminnal úgy kellett tennünk, mintha idegenek lennénk egymásnak, és utáltam, hogy ez olyan jól megy neki. Hiányzott, hogy húzza az agyam, perverz dumákat nyomasson, megcsókoljon búcsúzóul. Ráadásul tele voltam aggodalmakkal.Úgy éreztem, a kapcsolatunk még korántsem elég erős ahhoz, hogy ilyen megpróbáltatásoknak tegyük ki. Kapcsolatunk? Hiszen soha nem is volt szó róla, hogy akkor mi most járunk-e vagy sem. Persze, a terv szerint majd sok-sok titkolózás után egyszer végre normálisan együtt lehetünk, de ami azt illeti... ezt is én találtam ki. Lehet, hogy Armin nem is akarja igazán, hogy a barátnője legyek. Lehet hogy ő megelégedne a mostani, erősen fuckbuddy szagú kis afférunkkal is. Az ég szerelmére, miért nem tisztáztuk ezt jó előre? Ja, tudom! Azért, mert többek között abban is hasonlítunk egymásra, hogy mindketten jobb szeretjük nagy ívben elkerülni a kínos témákat.
Gondterhelten dörzsöltem a homlokom. Fáradt voltam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek a bennem kavargó érzésekkel. Vajon megoldódnak a problémák maguktól is, ha hagyom őket, vagy csak még nagyobbak lesznek?
- Valami baj van? - nézett rám Aiden - Olyan komornak tűnsz.
Majdnem elnevettem magam. A fenébe is, hogy tudja csak és kizárólag azokat a dolgokat észrevenni, amelyeket nem kéne? Megráztam a fejem.
- Áh, nem, csak nem aludtam valami sokat az éjszaka.
- Jobban kéne vigyáznod magadra, Zo - ráncolta a homlokát a bátyám - Már megint sokáig fennmaradtál?
- Nem, csak simán nem jött álom a szememre. De ma majd rendesen kialszom magam. Anyáék kiakadnának, ha így látnának holnap.
- Akkor jó - láthatóan megnyugtatta a hazugságom. Ez kicsit enyhítette a bűntudatom.

Befordultunk az utcánkba, én pedig jó előre kihalásztam a kulcsomat a táskámból, hogy ne kelljen keresgélnem. Nem volt egyszerű dolgom; a kulcs jó mélyen volt, ráadásul alig láttam, mert az erős szél az arcomba fújta a hajam. Azért végül sikerrel jártam, és ahogy felegyenesedtem, elmosolyodtam az elém táruló látványtól. Foster közeledett felénk, arcán széles, foghíjas vigyorral.
Intettem neki, mire  megszaporázta lépteit, s hamarosan, pár méterre a házunktól találkoztunk.
- Nocsak. Sziasztok - nézett ránk vidáman - Máris vége a síelésnek?
- Hát, igen - válaszolt Aiden
- Helyes. Aggódtam a kicsi lányért, nem jó, ha ilyen sokáig egyedül van.
- Én sem ugráltam örömömben, hogy nem lesz aki vigyázzon rá... Amúgy honnan tudtad, hogy egyedül maradt?
- Oh, összefutottunk pár napja, akkor mondta... - kezdte, én pedig megdermedtem a félelemtől. Ha megemlíti, hogy egy sráccal voltam, pillanatokon belül kiderül minden. Kétségbeesetten meresztettem rá a szemem, és szuggeráltam:
Légyszi, ne mondd meg Aidennek, hogy volt velem valaki!
Hatalmas szerencsémre észrevehetett valamit, mert rosszallóan csóválta a fejét, aztán befejezte a mondatot.
- ...bár nem látszott rajta, hogy megviselné a dolog. Kifejezetten vidámnak tűnt. Szerencsére kemény fából faragták.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, és egyidejűleg a szemem forgattam. Miért kell a körülöttem lévőknek így túlaggódni a dolgokat?
- Jézus, nyugi már. Úgy viselkedtek, mintha ez lett volna életem legnagyobb próbatétele. Tájékoztatlak titeket, hogy tökéletesen  megvoltam egyedül, nem kell sajnálni.
- Jól van, na. Amúgy, az állomásról jöttök? Látom, elég sok a cuccotok.
- Aham.
- És nem nehéz? - ráncolta a homlokát Foster.
- Kicsit - vonta meg a vállát Aiden.
- Te hova tartasz? - érdeklődtem.
- Ó, csak vásároltam egy kicsit - lengette meg a kezében tartott, élelmiszerrel teli szatyrot.
- Arrafelé? - vontam fel a szemöldököm, miközben arra a mellékutcára mutattam, ahonnan Foster idekanyarodott pár perccel ezelőtt.
- Igen, miért?
- Semmi csak, csodálkoztam. Tudtommal ott nemigen vannak boltok.
- Hát, a hely, ahol ezt vettem, olyan kicsi és eldugott, hogy nem is csoda, hogy nem vetted észre. Egy haverom üzemelteti-kedvezményes vásárló vagyok! - kacsintott.
Mosolyogtam, a pillantásom a mellettem álló Aidenre tévedt. Feszengve, csöndben álldogált, látszott rajta, hogy egyre nehezebben tartja meg a vállát húzó hatalmas táskát.
- Bemehetsz, ha szeretnél, Aiden. Tényleg nagyon nehéz lehet az az izé.
- Nyugodtan, nem gond - tette hozzá Foster.
- Oh - zavarba jött az ajánlattól, de hülye lett volna nem elfogadni. Fáradtnak tűnt, ráadásul nem úgy néztem, hogy különösebben érdekelné a társalgás - Akkor, én előremegyek. Sziasztok!
Foster intett, néztük, ahogy a bátyám becsukja maga mögött a ház ajtaját. Amint eltűnt a szemünk elől, én visszafordultam Fosterhez, és mély lélegzetet vettem.
- Öhm, ami azt a dolgot illeti... Köszönöm.
Mosolygott, kicsit mintha egy rossz gyereket kapott volna rajta valami csínytevésen.
- Semmiség. Volt egy sanda gyanúm, hogy jobb, ha nem teszem szóvá, és ezek szerint igazam volt - túrt a hajába - Mibe kevertél, kicsi lány? Ki volt az a srác?
- Aiden legjobb haverja - sóhajtottam komoran.
Foster elhúzta a száját.
- Na basszus. Most már értem, mi ez a nagy titkolózás. Biztos, hogy a bátyád nem fogadná el a dolgot?
- Azt se tudja, hogy pár alkalomnál többször találkoztunk volna - ráztam a fejem - Ráadásul, tudod milyen. Túlságosan is védelmez.
- Ez igaz - sóhajtott - Hogyan kerülsz te folyton ilyen szemét szituációkba?
- Tehetségem van hozzá - forgattam a szemem.
- Na igen. Ötleted sincs, hogyan mászhatnátok ki ebből biztonságosan?
- Hát, ami azt illeti, van egy működőképes tervünk folyamatban... De az hónapokig is eltarthat, addig meg nonstop hazudozunk kell mindenkinek. Nem a legjobb érzés.
- Képzelem - bólintott együttérzőn, és megveregette a vállam.
- Na mindegy. Valahogy csak megoldjuk. Előbb vagy utóbb.
- Remélem is. Kitartás! - az órájára pillantott.
- Menned kell, mi? - néztem fel rá kicsit szomorúan.
- Igen, sajna kezdődik a műszakom.
- Ez most éppen melyik munkád?
- Oh, nemrég találtam. Ládákat pakolok egy szupermarketnek. Egész jól fizet, úgyhogy nem panaszkodhatok.
- Akkor jó - mosolyogtam.
- Ha majd akarsz dumálni, csak keress meg. Nagyrészt a fűrésztelepen vagyok.
- Vettem! - szalutáltam, aztán intettem neki, és néztem, ahogy megfordul, és lassan eltűnik a szemem elől.

Elmosolyodtam. Jó volt egy kicsit beszélgetni Fosterrel, még ha nem is nagyon nyújtott valós segítséget. Úgy éreztem, ahogy egyre több barátommal osztom meg a problémám, a mellkasomat folyamatosan szorító, fuldokláshoz hasonló érzés egyre enyhül, én pedig végre fellélegezhetek. Az utóbbi pár nap hirtelen változásai nem voltak túl jó hatással az idegrendszeremre.
Bementem a házba. Aident a szobájában találtam; éppen azon igyekezett, hogy a táskájából kihalászott gyűrött, koszos holmikat a lehető legmélyebbre suvassza be a szekrényébe. Mosnunk, mivel anyáék másnapra voltak várhatók, nem nagyon volt értelme, így az én szekrényem is jelentős hasonlóságot mutatott a bátyáméval.
Ahogy beléptem, felnézett.
- Szia. Máris végeztetek?
- Fosternek dolga volt - vontam meg a vállam - Segítsek a pakolásban?
- Á, nem kell, elboldogulok. Menj csak pihenni, Zo. Már megint korán keltél miattam, pedig ez még csak a szüneted második napja.
- Jól van, jól van. Megyek. De ha kell segítség, szólj!
Bólintott, én pedig otthagytam, és a saját szobám felé vettem az irányt.

Kedvetlen sóhajjal dobtam le magam az ágyamra. Valóban fáradt voltam, de egyáltalán ne éreztem úgy, hogy tudnék aludni. Na meg, nem is nagyon volt kedvem. Egy pár percig csak feküdtem ott a plafont bámulva, aztán (nem meglepő módon) meguntam, úgyhogy inkább elővettem a vázlatfüzetem és rajzolni kezdtem. Nem is igazán figyeltem oda; vadul, érzésből húzkodtam a vonalakat, és szokatlan módon most egyáltalán nem is érdekelt, milyen lesz a végeredmény. Az alakuló rajz sötét volt, kaotikus és látomásszerű, ha akartam volna sem tudtam volna elmondani, mit ábrázolt, de végül is tetszett. Egy szám jutott róla eszembe, amit mindjárt be is kapcsoltam, aztán tovább folytattam tovább. A zene és az alkotás a legjobb módja volt a problémák felejtésének.
Már vagy fél órája rajzoltam egyfolytában, amikor  mellettem heverő telefonom rezegni kezdett. Feloldottam a képernyőzárat, és elmosolyodtam. Armin írt.

Basszus. Baj van. - olvastam. Azonnal visszaírtam neki.

Mi az?

Hiányzol.

Tényleg? - már vigyorogtam, mint a vadalma.

Ja. Gáz, mi? Ha jól számolom, olyan egy órája láttalak utoljára. De az úgy nem buli, ha tettetnünk kell, hogy nem ismerjük egymást.

Egyetértek. Van egyáltalán bármi tipped, hogy mikor találkozhatunk legközelebb "rendesen"?

Passz. Kikészít ez az egész. Látni akarlak. Nem lehetne esetleg, hogy átmenjek? Nagyon-nagyon csöndben lennék!

Nem! Pont te mondtad, ez az oroszlán barlangja.

Ajj már. Nem lehetek nagy kifli?

Nem-nem.

Akkor legalább Skype-oljunk. Az majdnem olyan, mintha ott lennék.

Rendben, pill és megyek.

Kiléptem a chatből, és megkönnyebbültem dörzsöltem a homlokom. Elkezdődött a terv legnehezebb része, de már nem féltem szembenézni vele. Minden kételyem ellenére biztosan álltam a lábamon. Ott voltak a barátaim, akikre bármikor számíthattam, és ott volt Armin. Aki ugyan közel sem a legmegbízhatóbb ember, akit ismerek, de most már biztos voltam benne, hogy sohasem hagyna magamra.
Mosolyogtam, és elindítottam a videóhívást.